12
Az egyén és a tulajdona

Amikor Sepp Trautwein hírét vette Harry Meisel halálának, rémületében jó ideig bénán, bambán, félig nyitott szájjal gubbasztott szerkesztőségi íróasztalánál. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és elment az emigránsbarakkba.

A nagy hálóterem a késő délutáni éles fényben vigasztalanul sivár látványt nyújtott. Tschernigg a matracán feküdt, végsőkig kimerülve, a szokottnál is züllöttebben, fakó, puffadt csecsemőarca csupa borosta. Trautwein – anélkül, hogy a többiekre tekintettel lett volna – nekiesett Tscherniggnek, válogatott szemrehányásokat zúdított a fejére; hogyan jutott eszébe Harryvel ilyen veszélyes helyekre menni, valószínűleg ő maga cipelte el; hát teljesen megőrült? Trautwein csak most, a történtekből értette meg igazán Harry fenyegetőzését, hogy Amerikába utazik; kegyetlen lelkifurdalás kínozta, s e lelkifurdalást szerette volna Tschernigg elleni heves vádjaival elaltatni.

Sokáig ócsárolta Tschernigget, de az semmit se felelt, csak pislogott. Trautwein végül is ráeszmélt, hogy Tschernigg agya egyszerűen eltompult, képtelen felfogni, amit mond neki.

Többen körülállták őket. Elmesélték, hogy a rendőrtisztviselők se tudtak Tscherniggből semmit kiszedni, s hogy a kihallgatás után teljesen összetört. Az egész társaság, amellyel Harry Meisel és Tschernigg együtt mulatott, nyilvánvalóan tökrészeg volt. Amellett Tscherniggék még meglopni is hagyták magukat. Harry zsebében csak az Amerikába szóló hajójegyét és egy óvszert találtak. Ez az eset az egész emigráns kolóniára szégyent hoz.

Trautwein magára hagyta Tschernigget, aki szinte élettelenül hevert matracán. A barakktábor irodájába ment, hogy megpróbálja Harry Meisel irodalmi hagyatékát megmenteni. Kiderült, hogy amit találtak, mindent a rendőrségnek adtak át. Trautwein visszament a nagy hálóterembe. Harry matracát utódja már épp el akarta foglalni. Trautwein turkálni kezdett az ócska szalmában. A matracra és Tschernigg felpuffadt arcára vékony fénysugár hullt. Tschernigg mormogott, nyögött, megpróbált feltápászkodni, de nem bírt. Szemmel láthatóan tudatában volt, hogy Trautwein mit csinál, rosszallta, de megszólalni nem tudott. Szótlanul nézte őt, kis orra felett kidülledt szeme sötéten pislogott. Olyan volt most, mint egy kivénhedt, elerőtlenedett kutya, ha valaki el akarja venni tőle a csontot.

Sepp Trautweinnek sikerült néhány kéziratot kihalásznia. Utána a prefektúrára ment. Némi huzavona után ígéretet kapott, hogy mihelyt a nyomozást lezárják, elküldik neki Harry Meisel irodalmi hagyatékát. Szerette volna megnézni a holttestet, s a temetésről is gondoskodni akart. De Harry holttestét már a bonctani intézetbe vitték.

Ezek az első, szükséges intézkedések elterelték Trautwein figyelmét önkínzó gondolatairól. De most, hogy már nem volt más tennivalója, az elkeseredéstől, bánattól, lelkifurdalástól, a roppant tehetetlenség nyomasztó érzetétől bénán, lélektelenül üldögélt a szerkesztőségben. Maga előtt látta Tschernigg sápadt, eltompult arcát, s ő maga is ugyanolyan elernyedtnek érezte magát.

Szerette, csodálta Harry Meiselt, s mindig azon igyekezett, hogy baráti érzelmeiről és segítőkészségéről tanúságot tegyen. De a fiatalember minderre csak vállvonogatással válaszolt, faképnél hagyta őt, odábbállt. Ez az immár halott Harry Meisel mást nem is érzett iránta, csak a lángész megvetését a tehetséggel meg nem áldottak iránt. És Sepp most itt ült önnön jelentéktelenségének érzetével eltelve. A halottnak igaza volt, valamennyiüknek igaza volt, a kétkedőknek, pesszimistáknak, nihilistáknak, ő a maga bizakodásával közönséges tökfilkó. „Az erős ember harcol”, micsoda zagyvaság! A „quand mérne”, az is micsoda zagyvaság! Az történik, amit mások akarnak, a vérszopók; s a sors fütyül az ő dacoskodására. Önnön gyengeségének érzete teljesen megbénította. Hogy bírna valaki, aki még ezen az egy emberen se tudott segíteni, egy egész ország számára kiharcolni valamit? Mindannyian elpusztulnak, Friedrich Benjamin, ő maga, mindannyian, éppúgy, mint ahogy ez a Harry elpusztult.

De vajon tényleg elpusztult-e? Itt a 66. Szonett. A 66. Szonett Harry életének értelme, az egyén ellenállása a rátörő semmivel szemben, a „quand mérne”. A strici kése Harry testét elpusztíthatta, de a 66. Szonett-hez fel nem érhetett. A 66. Szonett akkor is élni fog, amikor azok után, akik most ennyire jártatják a szájukat, már egy kutya sem fog ugatni.

De az efféle gondolatok nem sokat segítettek Trautweinen. Harry értelmetlen pusztulása egyre csak gyötörte, aláásta hitét.

Hogy saját gondolataitól meneküljön, mind inkább kereste Tschernigg barátságát. Vele és az öreg Ringseis titkos tanácsossal beült a Jóreménységhez címzett kávéházba, ahol utoljára együtt volt Harryvel. Tschernigg mocskosan, koszosan, mogorván és haragosan gubbasztott mellettük. Ringseis szelíden, kissé szórakozottan mosolygott, csendeskés elesettségbe merülve. Öregnek és betegesnek látszott, az egész ember szinte már elmorzsolódott. Öltözködésében is mindinkább lecsúszott, ruhája kopott, fehérneműje elnyűtt volt, az öregemberről senki se gondoskodott. De ez, úgy látszik, nem bántotta, igénytelen volt, s örült, hogy mindenfajta kötelezettségétől megszabadult.

Hébe-hóba fennhangon elmélkedett. – Túlságosan fiatal volt – magyarázta egyszer Harry halálának okát. – Nem tudott várni. Bármilyen biztosra vehetjük is, hogy Odüsszeusz előbb-utóbb visszatér, egyesek nem tudják kivárni. Némelyek azért, mert túlságosan öregek. Harry túlságosan fiatal, és ezért túlságosan türelmetlen volt. – Az öreg csendes szavai mélyen beleivódtak Sepp Trautwein lelkébe.

Egyszer-másszor megesett, hogy amikor a három férfi így együtt üldögélt, Oskar Tschernigg mormogni, háborogni kezdett. Harry hozzá intézett utolsó szavai tele voltak gúnnyal, indokolt gúnnyal, s e szavak még egyre mardosták. Jó verset írni nem nagy kunszt, jó prózát írni, az az igazi. „A prózám mindig több időt igényelt, mint a verseim”, vallotta Lessing. Nietzsche pedig így írt: „Egy oldal prózán éppúgy kell munkálkodni, akár egy szobron.” Harry Meiselnek ezt sikerült elérnie, a prózája új, merész és mesteri. És mégse érte be vele. Elment, dölyfösen odadobta művészetét és önmagát, s őt, Tschernigget egyedül hagyta pökhendi verseivel, a vén bolond Ringseisszel és ezzel a szomorú kispolgár Sepp-pel.

Oskar Tschernigg senki és semmi. Minden anarchista individualizmusával, amit egész életében prédikált, senki és semmi. Esztelenül nagyra tartotta magát. „Különb vagy másoknál? Ismerd meg éned, hisz békében kell a világgal élned.” De ő még ha akart, se tudott volna e világgal békében élni, ezt a békét eljátszotta. A menhelyen egyre határozottabban értésére adták, hogy tűnjön már el onnét. Megszegte a házirendet, mert pénze volt, és elhallgatta, holott a menhely csak a legnyomorúságosabbakat fogadta be, s ezek sokkal többen voltak, mint amennyi helyet a barakkok nyújthattak: ezért Tscherniggre állandóan morogtak, s egyre piszkálták, hogy szedje már végre a sátorfáját. Tscher-nigg fütyült az önérzetre, akkori lelkiállapotában teljesen közömbös volt számára, hogy ordítoznak rá és szidalmazzák, de nem akart megint a Szajna-hidak pillérei alatt aludni, ahogy ezt korábban tette, ettől félt. Tetszett neki az öreg Ringseis csöndes, igénytelen élete, nem kívánt több élményre szert tenni, nyugalmat akart, nyugalomra vágyódott.

Trautwein meghökkenve hallgatta az elméletet, amelyet Tschernigg Harry Meisel pusztulása után összeeszkábált magának. Az igazi individualistának, az egyénnek ideje még nem jött el, vagy már el is múlt. A mi korunkban, amelyben az emberiség egyik felén a despotikus kapitalizmus, másik felén pedig a diktatórikus szocializmus uralkodik, az egyén el van veszve, akárhol is él. És ez teszi manapság az emigránsok sorsát olyan szomorúvá és groteszkké. A múltban az emigráns, éppen mert önmagára volt utalva, szellemileg és anyagilag egyaránt fejlődhetett. Ahas-vérus sorsa ugyan többnyire tragikus volt, de nem nélkülözte a nagyságot. Ma nevetségesség az osztályrésze. A mai emigráns egy kupac ganéj és pelyva. Aki manapság nem tartozik semmiféle csoporthoz, osztályhoz, nemzethez, klikkhez, elveszett. Az elszigeteltség, a magányosság valaha, kedvezőbb korszakokban áldás volt, ma átok, és nevetség tárgya.

Tschernigg tehát ki akart kerülni a menhelyről, biztos fedél alá vágyott. Egy kis szobát akart, valamicske élelmet és ruhát, valamilyen, fizetéssel járó munkát. Tudta, hogy Sepp ebben nem képes neki segíteni. Ezért Annához fordult. Csúnya, puffadt képpel állt a meglepett Anna elébe, most a tavasz virultával szeplői még szembeötlőbbé váltak, vékony szája kényszeredett vigyorra torzult, s gyenge, sipító gyerekhangján arra kérte Annát, óvja meg őt a legrosszabbtól: közismert segítőkészségével juttassa őt hozzá valamilyen álláshoz.

Anna meglepetten, kissé utálkozva nézte a csúnya férfit. Ami Seppet Tschernigghez vonzotta: a romantika, a mocsok, a bohém pökhendiség, őt is vonzotta, de ugyanakkor taszította is. Ez a piszkos, kövér Tschernigg most itt ül előtte, és mézes-mázosan – s Annának úgy tűnt – kissé ironikusan kérleli. Mit akar tőle? Tschernigg sose rejtette véka alá, hogy Annát, gondjait és életmódját kispolgárinak bélyegzi. Miért fordul hát egyszerre hozzá s nem Sepphez segítségért? Mindezek ellenére Anna elégtételt érzett. Tschernigg pökhendin s mégis elfogódottan valamiféle lelki változásról szavalt. Őszinte ez? Anna Tschernigg verseire, a Perzsák-hoz írt szövegkönyvre gondolt. Megígérte, hogy próbál valamit tenni az érdekében. És máris buzgón munkához látott. Barátainál, elsősorban Pereyróék-nál közbenjárt Tschernigg érdekében, nagy német lírikusnak kiáltotta ki, és sikerült is kiverekednie, hogy egy neves francia kiadó felszólította Tschernigget, keresse fel őket, s jobb híján vállalja el német könyvek és kéziratok lektorálását. Tschernigg el is ment, különcsége megnyerte a kiadó tetszését, Monsieur Pereyro ajánlásának is megvolt a maga hatása, így aztán jó hangzású címmel és csekély fizetéssel felvették. Fenségesen és nagy dérrel-dúrral otthagyta a menhelyt, és Montrouge külvárosban egy aprócska szobát bérelt.

Seppre nagy hatást tett, hogy Anna milyen buzgalommal sietett barátja segítségére. Tudta, hogy ezt elsősorban az ő kedvéért tette, s ezért hálás is volt neki. És mégis egyre inkább eltávolodtak egymástól.

Sepp a Perzsák rádióelőadását voltaképpen már kezdettől fogva inkább Anna, mint saját ügyének tekintette. És azt se igen akarta tudomásul venni, hogy az előadás sikert aratott. Csakhogy ezt már nem lehetett kétségbe vonni. Nemcsak egy sereg elismerő kritika látott napvilágot, hanem a rádióhoz is befutott – elutasító és gúnyos hangú levelek mellett – számos olyan levél, amely arról tanúskodott, hogy a Perzsák-at sok-sok hallgató újszerű, fontos zenei alkotásnak tekinti. Maga Sepp nem volt hajlandó ebben a siker jelét látni. Jelenlegi rossz hangulatában művének éles elutasítását már-már szívesebben fogadta volna. Ezt bizonyítéknak tekinthette volna arra, hogy muzsikája forradalmian új. Hogy most ilyen jóakaratúan a vállát veregetik, ebben inkább azt látta, hogy a Perzsák félig sikerült alkotás, márpedig a művészetben a teljesen sikertelen jobb, mint a félig sikerült, a se hideg, se meleg. Értéktelenségének érezte, amely már művének előadása közben is elfogta, most még inkább gyötörte, s amikor Anna ártatlan örömmel mesélte neki, műve milyen kedvező visszhangra talált, csak bosszankodni tudott.

Annának ez nagyon rosszul esett. Nem csupán magának az előadásnak kedvéért áldozott annyi fáradságot a Perzsák tető alá hozatalára. Azért is viaskodott, nehogy még lejjebb süllyedjenek. Az embernek hajtóerőre, igazolásra van szüksége, s ez a siker igazolás volt. „Sepptől – gondolta magában Anna – rosszindulatú, csúnya dolog, hogy ezt nem akarja elismerni, hogy puszta nyakasságból, no meg azért, mert a sikert részben nekem köszönheti, berzenkedik ellene.

Miért olyan zárkózott Sepp velem szemben? Miért sodródik egyre messzebb tőlem? Ezt nem a száműzetés anyagi gondjai-bajai okozzák. Hisz Sepp ezektől kevésbé szenved, mint én, arról már nem is szólva, hogy a Perzsák honoráriumának jóvoltából most sokkal könnyebb az életünk. Annál meg Sepp sokkal igazságosabb gondolkodású ember, semhogy a politikai problémáit meg azokat az egyéb csúnya dolgokat, amelyek az utóbbi időben beárnyékolták életét, rajtam akarja megtorolni.

Még rosszabb, hogy a közös munkáról most már szó sem esik. Nagy fáradsággal és áldozattal időt szakítottam magamnak, hogy nyugodtan meghallgathassam azokat a Walther von der Vogelweide-dalokat, amelyekre Sepp nemrégiben zenét írt. Sajnos, nem nagyon sikerültek. Nem csoda, Sepp lassan dolgozik, ezúttal meg elsiette a dolgot. És mihelyt egy óvatos bíráló megjegyzést tettem, Sepp azonnal ingerülten válaszolt. Pedig nem az én hibám, hogy Seppnek olyan kevés ideje marad a muzsikához. Már nemegyszer előfordult, hogy Sepp muzsikáján összezördültünk, de korábban ez még inkább összefűzött s nem szétválasztott minket. Mostantól, úgy látszik, már a muzsikáján sem veszekedhetünk.

A kettőnk közti kapcsolat inkább már csak amolyan megszokáson alapuló pajtásiasság. Nem vagyok többé fiatal, nem vonzom már őt, arra meg nincs időm, hogy kedvéért kicsinosíthassam magamat. Talán ennek az Erna Redlichnek köszönhetem, hogy Sepp már ügyet se vet rám.”

Amikor ez a gondolat először felmerült Annában, elszégyellte magát. Korábban álmában se jutott volna eszébe, hogy egy ilyen Erna Redlich a vetélytársnője lehet. Ez az Erna Redlich-ügy jelentéktelen flört, sőt valószínűleg még az sem, s hajdanában az ilyesmi teljesen hidegen hagyta. Rettenetesen lecsúszott, hogy egy efféle dolog miatt bizalmatlankodik, úgy féltékenykedik, mint egy kis csitri.

Anna nem az az asszony volt, aki szó nélkül tűri, hogy a férje eltávolodjék tőle. Ha Sepp nem látja be, hogy a Perzsák előadásából új erőt kellett volna merítenie – kényszeríteni nem tudja rá. De azt legalább a szeme elé tárhatja, hogy az előadás anyagilag sikeres volt, pénzt hozott a konyhára, könnyebbé tette az életüket.

Példának okáért most otthonosabban berendezkedhetnének. Azzal állt elő Seppnek, menjenek el az Aranjuez szállóból, és keressenek kényelmes otthont.

De Sepp ettől húzódozott. Már megszokta a zsúfolt szobát, a költözés nem volt ínyére. Anna javaslata biztosan jó szándékból született, hisz egész életét érte áldozza fel. Sepp igyekezett barátságosan, tréfálkozva megmagyarázni Annának, hogy ez a változás, azt hiszi, nem sok örömet okozna neki.

Anna kissé meghökkenve engedett. De aztán nekidurálta magát, hogy legalább Sepp egyre szembeötlőbb lomposságával energikusan felvegye a harcot. Seppnek egyszerűen nem szabad így elhanyagolnia magát. Megjavíttatta az ócska, ütött-kopott viaszosvászon széket, új huzatot csináltatott rá, szép, új hálókabátot vásárolt Seppnek a viseltes helyett, új, jó papucsot vett a kitaposott pótlására. Sepp úgy tett, mint aki örül, és kedvesen megköszönte Anna gondoskodását. De csakhamar kiderült, hogy a kijavított székben korántsem érzi olyan jól magát, mint a régiben, s Anna hol tréfás, hol komoly szemrehányásai ellenére is mind gyakrabban vette fel a viseltes hálókabátot és az ócska papucsot az új helyett.

Ha már Annának ezzel nem volt szerencséje, elhatározta, hogy legalább jobb személyzetről fog gondoskodni. Étkezés közben elmesélte, hogy Madame Chaix-t szélnek akarja ereszteni; Simmelné ajánlott neki egy takarítónőt, igaz, sokat kér, de feltétlen megbízható. Madame Chaix-nek egy-két napon belül valamilyen ürüggyel fel fog mondani.

Utóbb aztán a szokásos edénymosogatásnál – Sepp közben már elment hazulról – Annának feltűnt, hogy Hanns a szokottnál is zárkózottabb. Úgy látta, a fiú többször is már-már meg akart szólalni, de aztán mégse mert előállni mondanivalójával. Ő maga is félt tőle, hogy Hanns megszólal, attól tartott, a fiú azt fogja vele közölni, hogy a következő hónapban vagy héten, vagy tán már holnap elutazik Moszkvába.

Hannsot azonban más gondolatok foglalkoztatták. Az utóbbi időben többé-kevésbé sikerült elhessegetnie emlékezetéből azt a kínos epizódot Germaine-nel. Ez nem is esett túl nehezére, sok dolga volt, nemcsak a vizsgájára kellett felkészülnie, hanem a politikai munkája is igen lekötötte. Mivel azzal nem jutott előrébb, hogy az apját a népfront céljaira „hasznosítsa”, hát más úton-módon igyekezett magának érdemeket szerezni, s most azzal próbálkozott, hogy a fiatalok népfrontját hozza össze. Azt a célt tűzte maga elé, hogy a fiatal szociáldemokraták, a polgári baloldal és katolikusok körében barátokat szerezzen magának, és a kommunisták iránti bizalmatlanságukat eloszlassa. A higgadt, értelmes fiúnak ugyan hiányzott az az adottsága, hogy az embereket egykettőre lelkesedésbe hozza, de ha egyszer valakit barátjának nyert meg, azt meg is tartotta. Szándékát se ő maga, se Merkle apó nem vélte kilátástalannak.

Ezek az elfoglaltságai nemigen hagytak neki időt rá, hogy a Germaine-féle epizóddal foglalkozzék. Annak idején, a balsikerű randevú után nagyon szégyellte magát, Germaine borzasztóan kicsúfolta, rengeteget froclizta. Azóta igyekezett kerülni őt, Germaine azonban, ha meglátta, még az anyja jelenlétében is, huncutul mosolygott, amitől Hanns menten vérvörös lett. Ezért aztán nem is nagyon bánta volna, ha nem kell többé Germaine-nel találkoznia. Mégis úgy gondolta, nem tűrheti szó nélkül, hogy anyja Madame Chaix-t valamilyen ürüggyel elbocsássa. Ez részéről gyáva, tisztességtelen dolog volna.

Tárgyilagosan nézve a dolgot, anyjának természetesen joga van egy alkalmazottat, akinek munkájával nincs megelégedve, elbocsátania. De nem játszanak itt személyes okok is közre? Anyja talán észrevette, hogy közte és Germaine közt van valami, s ezért akarja most kitenni? Szabad ezt neki eltűrnie? Nem fogja-e Germaine, ha most elbocsátják, azt gondolni, ő heccelte fel az anyját ellene? Akár mint udvarló, mint lovag berzenkedik ez ellen, akár azért, mert társadalmi igazságtalanságnak tekinti, mindenképpen tisztességtelen dolog volna, ha hagyná, hogy az anyja Ger-maine-t így elkergesse – ez ellen tennie kell valamit. De milyen okokkal hozakodjék elő, nehogy anyjában azonnal az a gyanú ébredjen, hogy közte és Germaine közt van valami?

Ha hamarosan meg nem szólal, végeznek a mosogatással, s akkor még sokkal nehezebb lesz előhozakodnia a dologgal, így hát nekigyürkőzik. – Nem tartom helyesnek – jelenti ki –, hogy Madame Chaix-nek ki akarod tenni a szűrét. Nem tartom igazságosnak, hogy csak azért veszítse el a helyét, mert mi véletlenül több pénzhez jutottunk.

Anna magában fellélegzik, Hanns tehát nem a moszkvai utazás bejelentését tartogatta a tarsolyában. Az viszont nyugtalanítja, hogy Hanns ez után a slampos Madame Chaix után futkos. Tudja az ördög, mi mindent összeszedhet tőle. De ilyenek a férfiak. Sepp Erna Redlichhel bújik össze, Hanns meg ennek a slampos teremtésnek karjaiba veti magát. Mennyit kell az embernek lenyelnie. Amellett Hanns még csak nem is őszinte vele. Anna mégis nagyon megkönnyebbült. Hogy ne mutassa ki megkönnyebbülését, a szokottnál nyersebben válaszol: – Mi közöd neked hozzá – kérdezi –, hogy ezt a Madame Chaix-t fogadom-e fel bejárónőnek, vagy valaki mást? Én Madame Chaix-nél sokkal többet bajlódom a háztartással, s nem látom, hogy engem bárki is sajnálna emiatt. Furcsállom, hogy Madame Chaix iránt ennyi jóindulatot tanúsítsz, de arra, hogy én nap mint nap mennyit robotolok, egy szavad sincs.

Hanns serényen folytatja a mosogatást. Arca vérvörös. Amivel az anyja rápirított, meglehetősen elfogult dolog, de azért rosszul esik neki. Rosszul esik neki, hogy semmivel se járul hozzá a háztartás költségeihez, hogy tizennyolc éves korára még mindig a szülein élősködik. Csúnya, nagyképű dolog, amit itt művel, de nem tudja türtőztetni magát: – A mikroszkópból maradt még kétszáz frankom. Már régen oda akartam adni neked. Bocsásd meg, hogy eddig elmulasztottam.

Annának a haragtól egy pillanatra még a szívverése is eláll. Aztán kurta, hirtelen támadt hullámban reménytelen szomorúság önti el. Hanns sokkal messzebb van tőle, mint ha Moszkvában volna. Ki akarja fizetni. Meg akarja vásárolni, hogy azt a teremtést itt tartsa. Ennyire eltávolodtak egymástól. De féken tartja haragját és felháborodását, csak a hangja cseng kissé érdesen: – Nagyon kedves tőled, de szerencsére most épp nincs szükségem pénzre.

Hanns ráeszmél, milyen megbocsáthatatlanul mélyen megbántotta anyját. Mindenütt tudok félig-meddig értelmesen viselkedni, gondolja magában, csak itt, ebben a nyomorult Aranjuezben vagyok ilyen ökör. Már jó volna, ha elkerülhetnék innét. Igazán semmi rosszat nem akartam mondani. Szeretem anyát. Tudom, mennyit gürcöl miattam. Valami kedveset kellene neki mondanom. De egyszerűen semmi se jut az eszembe. Furcsa. Merkle apóval minden olyan simán megy, itt meg minden balul üt ki.

Egy fél percig csak az edények csörömpölése hallatszik a szobába. Aztán, amikor Hanns éppen nekidurálja magát, hogy bármilyen suta, de legalább jó szándékú választ adjon, beront Sepp. Rövid esti sétájából hazatérve egy levelet talált, egy levelet Jacques Tüverlintől. Sepp egészen fel van kavarva. Biztosan tudta, hogy Jacques Tüverlin a 66. Szonett-re igent fog mondani, de azt, hogy ilyen lelkesen ír majd, még ő se merte remélni. Tüverlin Harry Meisel történeteire sokkal kifejezőbb, meggyőzőbb szavakat talált, mint amilyeneket ő, Sepp – akárhogy is erőlködik – találhatott volna. Micsoda szörnyűség, hogy ez a levél nem három héttel korábban érkezett. Ő, Sepp látta, mi rejlik ebben a Harry Meiselben, de egyszerűen nem volt rá módja, hogy a szegény fiút sikerhez segítse. Megakadályozták benne. Gingold, ez a rosszindulatú hülye még a nekrológra is csak fanyalgott, amelyet ő, Sepp Harryről írt. És Tüverlin, akinek lett volna módja az ifjúnak segíteni, elkésett. Aljasság, alávalóság a sorstól. De legalább Harry alkotását és emlékét meg lehet most menteni. Most, Tüverlin levele után Seppnek szabad keze van, s mindent megtehet, hogy a halott költőt népszerűsítse.

Anna őszintén örült, hogy Tüverlin Sepp ítéletét igazolta. Hanns a halott Harryről mindenekelőtt azt a véleményt alakította ki magának, hogy féktelen individualista, egoista volt, olyan ember, aki az élet eleven sodrától félrehúzódott, haszontalan ember; s történeteit bizalmatlansággal eltelve olvasta. De Tüverlin ítéletében bízott, elkérte hát a levelet, figyelmesen elolvasta, s elgondolkozott rajta, hogy ezek szerint ez a halott Harry Meisel határtalan individualizmusa ellenére is maradandót tudott alkotni.

Anna egyébként nem mondott fel Madame Chaix-nek.