5
Madame Chaix és a szamothrakéi Niké

Hanns azért magyarázgatta kissé hosszadalmasan, miért kell épp ma elmennie, mert az elmenetelének igazi okát nem vallhatta be. Ugyanis nem Merkle apóhoz indult; a „Chasseur d’Afrique” kávéházban volt randevúja.

Bement a kávéház forgóajtóján. A „Chasseur d’Afrique”-ben, ebben az olcsó, közkedvelt tánchelyiségben már minden asztal foglalt volt, s a kikanyarított táncparkett nem valami sok helyet nyújtott a táncotoknak. Hanns, elfogultságát tőle telhetőén leplezve, átfurakodott a tömegen, kissé azért belepirult. Negyedórával a megbeszélt idő előtt érkezett, és Germaine persze még nem volt itt. Eltökélten megragadott egy széket, s egy asztalkához vonszolta, amelynél már egy lány és egy fiatalember ült. Végigmérték Hannsot, nem éppen barátságos pillantással. Hanns egy üveg baksört rendelt. Új táncszám kezdődött. Asztaltársai felálltak, a lány gyanakvón nézegetve Hannsot előbb az asztalon hagyta a táskáját, de aztán mégis jobbnak látta, hogy felkapja és magával vigye. Hanns elvörösödött.

A szűk táncparketten a párok lassan forogtak körbekörbe. Hanns körülnézett. Akadt néhány egyedül üldögélő lány is, egyik-másik kihívó pillantást vetett rá. Arra a gondolatra, hogy a korábbi alkalmakkor ismeretlen lányokat kellett felkérnie, mert pajtásai ezt elvárták tőle, tüstént elfogódottság vett rajta erőt, s izzadni kezdett. Hál’ istennek, ma erre nincs szükség, ma nem kell senkit se leszólítania.

Jóleső érzés fogta el. Milyen más ez a mai nap, mint az előző két alkalom volt, amikor barátaival egy hasonló kávéházba ment el! Az első ilyen este Gaston Lebeau „bumlija” volt, s Hanns nagy sikernek könyvelte el, hogy Gaston, akinek tetszésétől vagy nemtetszésétől függött minden az osztályban, őt is felszólította, hogy tartson velük. De magán a „bumlin” minden balul ütött ki. A többiek vadidegen lányokat szólítottak le, és számára érthetetlen természetességgel táncoltak velük. Ő pedig ezalatt félszegen és szűkszavúan üldögélt egy sarokban; ha valaki szólt hozzá, csak dadogott, a többiek persze állandóan ugratták.

Igen, ebben a dologban járatlan s mindig is az fog maradni. Pajtásai már rég túl vannak rajta, s nem csinálnak nagy ügyet belőle, csak neki vannak ilyen ostoba gátlásai. Tizennyolc éves, és úgy viselkedik, mint egy pólyás.

De mától fogva másképpen lesz. Ma nagy nap van. Germaine ma egész biztosan hajlandó lesz „hetyegni” vele. Micsoda jó szó, „hetyegni”. Amikor elmesélte Gastonnak, mi történt közte és Germaine közt, Gaston is azon a véleményen volt, hogy Germaine biztosan lefekszik vele. Nemcsak hagyta, hogy megcsókolja, hanem viszonozta is a csókot, Hannsnak szinte a lélegzete is elállt tőle. Szédült, amikor Germaine végre elengedte, s ha egy asszony valakit így csókol, voltaképpen már oda is adta magát neki.

A táncszámnak vége. A fiú és lány kimelegedve visszajönnek. Hannsnak az az érzése, már nem méregetik őt olyan barátságtalanul. Hogy egy kis tartást kölcsönözzön magának, az étlap üres hátoldalára rajzolgatni kezd.

Néhány óra múlva tehát ő is tudni fogja, milyen az. Azt mondják, az a legjobb a világon. Ostobaság tőle, hogy tizennyolc éves létére ezt a legjobbat még nem kóstolta ki. Eszébe jut egy színdarab, egy német költő színdarabja, amelyet mohó vágyakozással eltelve olvasott, egy színdarab, amelyben egy vele egykorú ifjú agyonlövi magát anélkül, hogy „abba” belekóstolt volna. Egyiptomban volt, mondja a színdarab, anélkül, hogy a piramisokat látta volna.

Ma tehát látni fogja a piramisokat. Ma megmássza a piramisokat. Ma nem kell egyebet mondania, mint „bonsoir, Germaine”. Germaine kedveli őt, Germaine szereti őt, nem neveti ki, s minden egyéb aztán már magától jön.

Az asztalnál ülő lányt kezdi rajzolni. A lány észreveszi, kíváncsian nézi, hízeleg a hiúságának. Nem, a lány már nem barátságtalan, ha arra kerülne a sor, bizonyára hagyná magát leszólítani, bár egy barátjával van itt. De Hannsnak hál’ isten erre most nincs szüksége. Germaine mindjárt itt lesz, és Germaine sokkal csinosabb.

Remélhetőleg Gastonnak igaza lesz. Remélhetőleg ma valóban célt ér Germaine-nél. Még egyszer, immár vagy huszadszor pontosan az emlékezetébe idézi, mi játszódott le közte és Madame Chaix között – mert gondolatban olykor még mindig Madame Chaix-nek nevezi.

Két héttel ezelőtt kezdődött. Madame Chaix akkor arra kérte anyát, hogy késő délután jöhessen dolgozni, s úgy adódott, hogy ebben az időben Hanns egyedül volt otthon. – Nem zavarom magát, Monsieur Hanns? – kérdezte tőle az első alkalommal. Magas, kissé éneklő hangja van, Sepp-nek valószínűleg nem tetszene, de ő, Hanns kellemesnek tartja. És milyen viccesen ejti ki a nevét: Anns, Anns. Elmagyarázta neki, hogyan kell helyesen kiejteni, s azt is, hogy őt egyszerűen Jeannak hívják, de Germaine továbbra is inkább Monsieur Annsnak szólítja. Magától adódott, hogy megkérdezte Madame Chaix keresztnevét, s ettől kezdve már minden magától ment.

Látja, ahogy Germaine a földön térdel, s a port törülgeti a láda mögött. Anyja azt állítja, hogy igen slamposan, nagyon rendetlenül végzi a munkáját, de esztétikai szempontból pompás látvány, ahogy itt a földön kuporog. Valószínűleg nem egészen tisztességes dolog egy asszonyt ilyen helyzetben így megbámulni, olyasféle, mintha fürdés közben lesné meg. De egyszerűen nem tudja levenni a szemét a lányról. Már amennyiben lány. Madame Chaix-nek nevezi ugyan magát, férjes asszony, de a férje faképnél hagyta, és csak rá kell nézni, hogy az ember lássa – lány. Azt a csavargó férfit néhány nagyon is keresetlen szóval illette, Hanns nem mindent értett meg belőle, pedig már egy sereg argókifejezést ismer. Madame Chaix tehát egyedül él, szabad, nincs senkinek elígérkezve, s csodaszép lány, ezt meg kell hagyni, egyenesen kimelegszik tőle az ember. Igen fehér bőre van, gyönyörű, vörösesbarna, göndör haja. Anya azt mondja, mindig lomposan jár, és disznóság, milyen kócos a haja. De szép haj, jól áll a fehér bőréhez. És micsoda remek melle van, finom, egészen halvány, a blúzának legfelső gombja nyitva volt, Hanns jól odalátott, nem tudja, a lány észrevette-e.

Most hát a legrövidebb időn belül megsimogathatja ezeket a melleket. Végre-valahára! Az utóbbi időben rossz éjszakái voltak, kellemetlen éjszakái, tele sóvárgással, bizsergéssel, reggel fáradtabban ébredt, mint ahogy este lefeküdt. Nem az igazi, ha valaki lány nélkül próbálja elintézni a dolgot. Amellett ártalmas is, s utána az ember az egész testét mocskosnak érzi. Francia pajtásaival ezt nem tudja rendesen megbeszélni, a németekkel könnyű lett volna.

Asztaltársai megint táncolni mennek. A levegő csupa füst, s a zene, ez még neki is feltűnik, harsány és gyatra. Kilenc óra huszonhét. Fél tízre beszélték meg a randevút.

Germaine szereti őt, ez nem is kérdéses. Találna Hanns-nál gazdagabbat is, idősebb, jobb kiállású férfiakat, hisz nagyon csinos. És Germaine azt is tudja, milyen szerény körülmények közt élnek. Tehát nem pénzért teszi, hanem őérte; egész biztosan. Másképp nem csókolta volna úgy meg.

De azért valamit mégis költenie kell majd rá. A mikroszkópért a vártnál többet kapott. Ha Germaine nem volna, a pénz egy részéért könyveket vásárolna, a többit pedig ráerőszakolná az anyjára. Tulajdonképpen helytelen, hogy nem ezt teszi.

Szereti Germaine-t? Mi a szerelem? Nyugtalanság fogja el, ha látja, ha csak rá gondol, kiveri a veríték a vágytól, s gondolatban százszor is meztelenre vetkőzted. Túlságosan sokat gondol rá, s a mikroszkópért kapott pénzt is miatta tartotta meg.

Germaine néha nagyon sápadt, borzasztóan néz ki. Talán beteg? Hanns sok minden szörnyűséget hallott ezekről a betegségekről. A maga hanyag, világfias módján Gaston is figyelmeztette rá, hogy azok a nők, akik alkalomszerűen űzik a dolgot, veszedelmesebbek, mint a legutolsó bordélyháziak. Vajon másokkal is lefekszik-e? Gaston mindenesetre adott neki egy óvszert. De helyes-e, ha használja?

Nem sértés az ilyesmi? És egyáltalában fogja-e tudni, hogyan kell használni?

Ez a táncszám is véget ért, a fiú meg a lány visszajön az asztalhoz. Mindketten kiizzadtak; rettenetes meleg van a teremben, hát még milyen melegük lehet azoknak, akik táncolnak. Lihegnek, közönségesnek és boldognak látszanak. Utálatos látvány, ahogy egymást bámulják, és egymás kezét fogják. Szerelemhez ennek nem sok köze van, nem egyéb, mint testi vágy, de, úgy látszik, ez nekik elég. Hannsnak egyszerre elmegy a kedve a rajzolástól. A lány feléje sandít, kissé csalódottan, hogy abbahagyta.

Helyes-e, hogy épp Germaine legyen az első nő az életében?

S ragyogva, mint egy égi drága

képet, ugy látja ott viszont

szemérmes arccal, ifjúsága

pompájában a hajadont.

Névtelen vágy dúlja szivét föl,

tűnődve bolyong, egyedül,

könnyek fakadnak a szeméből,

vad társaitól menekül;

pirulva követi a lánykát,

s boldog, ha az csak rátekint;

letarolná a rét virágát,

hogy szerelmére hintse mind.

Ó, drága vágy, édes reménység,

első szerelem szép kora!

Előttünk tárva áll a kék ég,

kicsordul szivünk mámora.^[3]

Hát erről szó sincs. Sőt, ha az ember alaposabban meggondolja, micsoda ostoba sorok. Schillernek fogalma se volt a nemek közti kapcsolatról. Osztályhelyzete miatt irkált ilyen buta, hazug sorokat. A szerelem ugyanolyan testi funkció, mint az összes többi, mint az evés és ivás, s a polgári költők nyilvánvalóan csak társadalmi okokból csinálnak olyan nagy hűhót belőle. Persze azért valamivel mégiscsak különb, mint az evés-ivás. Neki ugyan esze ágában sincs, hogy könnyeket fakasszon a szeméből, a rét virágait letarolja, és Madame Chaix-re hintse, de azért közte és Germaine közt mégse lesz az egész olyan közönséges, mint e között a fiú és lány között.

Germaine – tűnődik Hanns – csudára tetszik nekem. Jó, meleg szaga van. Ha csak rám néz, elönt a forróság. És ahogy ott a földön térdelt, az a domborulat ott hátul, abrakadabra, szokta erre mondogatni Gaston. Igaz, kicsit sokat beszél, egy pillanatig se tart szünetet. Valódi beszélgetésről azonban szó se lehet. Ha Germaine-nel olyasmiről akarnék beszélni, ami igazán a szívemen fekszik, például az új világomról, abból semmi se sülne ki. És a keze se szép. Még ha igazi jó munkáskéz volna. De így, azokkal a lakkozott körmökkel, se nem úrinő-, se nem proletárkéz, nem finom, s nem is erős. Anya a házimunkához kesztyűt vesz fel, ezt mindig kényeskedésnek tartottam. Most bizonyára a munkája miatt is muszáj vigyáznia a kezére. Talán mégse szeretem Germaine-t. A kikristályosodás, amely Stendhal szerint a szerelem kritériuma, nálam, úgy látszik, nem következett be, mert különben nem vizsgálgatnám ilyen kritikusan a kezeit.

Még csak öt perccel múlt fél. Várás közben milyen kusza gondolatai támadnak az embernek. Szeretem Germaine-t? Ez a kétely már önmagában is azt jelenti, hogy a szerelmem nem az igazi. De ha nem szeretem, akkor máris túl sok gondolatot, időt és ideget fecséreltem rá. És tetejébe épp a bachot előtt.

Most egyszerre égetni kezdik a zsebében lapuló bankjegyek, a mikroszkópért kapott pénz, amelyet testi vágyainak kielégítésére félretett. Sepp betegen, egyedül fekszik odahaza, szüleinek nincs elég pénze, mindenben spórolniok kell, ő meg itt ül, s egy nőre vár, akit nem is szeret, s mégis ki akarja rá szórni a pénzét.

Ostobaság, hogy olyanvalaki legyen az első nője, akit nem szeret. A germánok huszonegy éves korukig szüzek maradtak. Szívesen beszélne valakivel, aki ebben a dologban járatos, de senkit se ismer. Pajtásainál nem hozhatja szóba, ezen a téren egészen mások, mint ő. Hanns haragszik magára. Mennyire lenézi Seppet, pedig ő semmivel se különb. Jobb volna, ha egy kicsit szerényebb lenne, és Sepptől kérne tanácsot. Sepp ezekben a kérdésekben valószínűleg nagyon „emberi”. De nem képes beszélni vele. Nem tudná kinyitni a száját.

Beképzelt kölyök vagyok, dühöng magában, ostoba hólyag. Az apámat akarom „hasznosítani”. A népfront összehozását akarom elősegíteni. Másokat akarok kioktatni, én akarok kioktatni másokat. Itt állok a piramisok előtt, s nem tudom, tényleg piramisok-e, be vagyok tojva, nem merem megmászni őket. Egy ilyen trotlinak nincs joga, hogy nagyképűen szájaljon, főokosnak játssza meg magát, s az apját úgy kezelje, mint a tanár a nebulót.

Kilenc óra negyvenöt. Ha öt percen belül nem jön meg, elmegyek, jobb, ha az ember nem kezdi el ilyen korán. Tán egyenesen szerencse, hogy Germaine ennyit késik. A szerelem lehet szép vagy csúnya, de Germaine, ez most már biztos, nem az igazi. Nem könnyű lemondani erről az éjszakáról, amelyről annyit álmodtam. De az embernek tudnia keli önrnegtartóztatónak lenni. Elég erősnek kell lennie, hogy olyasmiről is le tudjon mondani, ami csábítja.

Jobb, higiénikusabb, ha valaki nem kezdi el túl korán. Valószínűleg mindenkinek van egy bizonyos erőtartaléka, s ezt nem szabad elpocsékolnia. Ha Antonius nem pocsékolja Kleopátrára az erejét, a világ ura lehetett volna. „Sich verliegen” – elnőzni – mondja a középfelnémet, ha valaki nőkhöz jár, ahelyett, hogy nagy tetteket hajtana végre. A katolikus papoknak is valószínűleg e belső tartalék miatt kell szűznek maradniok, szellemi dolgokra kell az erejüket tartalékolniuk.

Kilenc óra ötven. A fiú meg a lány megint táncol, Hanns egyedül ül az asztalnál. A pincér arra jön, Hanns fizet. Aztán átfurakszik a termen. Mi történne, ha Germaine épp most jönne? Valamit dadogna neki s eliszkolna. Ha legközelebb találkozik vele, bocsánatot kell kérnie tőle. És ha Gaston megkérdezi majd, hogy s mint volt, persze el fog pirulni. De az ember megtanul hazudni. Már a kijárat közelében van. Körülleselkedik, pontosan úgy, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor még indiánosdit játszottak. Itt a forgóajtó. Emberek tolakodnak be rajta, Germaine nincs köztük.

Kimegy a forgóajtón, a szabadba. Gyors léptekkel elindul, csaknem futva. Már a sarkon túl van, jóformán teljes biztonságban.

Fellélegezve megáll. Milyen jó ez a friss levegő. Most hazamehetne, hogy a beteg Sepp mellett legyen. De akkor kénytelen volna kifundálni valamit, hogy miért hagyta ott ilyen korán a társaságát, megint hazudnia kellene, s ebből mára elege van. E miatt a Germaine-ügy miatt mindenféle kis becstelenségekbe gabalyodott bele. Ez nem neki való dolog. Boldog, hogy túl van az egészen.

Mit kezdjen az estével? Fél tizenkettő előtt nemigen mehet haza. Eszébe jut, hogy szerda van, és szerdán a Louvre szoborkiállítási termei este is nyitva vannak. Remek ötlet.

A Louvre-ban sokan vannak. Az emberek ide-oda járkálnak a fényesen megvilágított szobrok között, némelyek unatkoznak, némelyek bambán kíváncsiak, a legtöbbjükről lerí, hogy csak kötelességből adóznak a művészetnek, anélkül, hogy bármit tudnának kezdeni vele. Sűrű tömeg állja körül a tárlatvezetőket, akik az egyes szobrokról elmagyarázzák a tudnivalókat. Hannsot abba a terembe sodorják, ahol a Parthenon nagy frízdarabja van kiállítva. Ismeri a domborműveket, de ma nincs megfelelő hangulatban, közönyösen áll a műalkotás előtt.

Tovább lődörög, az egész nem nagyon érdekli. Meztelen istennők előtt álldogál, gondolatai akarata ellenére Germaine-hez térnek vissza.

Most a lépcső előtt áll, amelynek tetejéről a szamothrakéi Niké-szobor néz le rá. És fásultsága egyszerre tovatűnik. Odafent, fénykúp közepén, egy hajó orrában áll a győzelem istenasszonya, nem is áll, hanem feléje lép, sőt nem is lép, egyenesen vágtat. Feje, karjai hiányoznak, de hol akad a világon párja, hol akad szobor, amely a merész vágtatást ennél a csonka figuránál érzékletesebben fejezné ki? Az istennő sűrűn redőzött, súlyos öltözéket visel, szél duzzasztja, testéhez szorítja, s már egyszeribe nem is súlyos. Szárnyai vannak, s mégse mesebeli lény, valami csodálatosan emberi lengi körül, a mi világunkból való, óriási bizakodás árad belőle, át- meg átjárja, felemeli az embert.

Hanns Trautwein jól ismeri ezt a szobrot, már sokszor álldogált előtte, de most először életében látja igazán. Balul sikerült randevúról jön? Gondolatai az imént még Madame Chaix körül forogtak? Most mindez tovatűnik, tovatűnnek körös-körül az emberek is, elbűvölten áll a szobor előtt. Ezt a vágtató asszonyt nem lehet elnézni anélkül, hogy az emberről le ne hulljon minden szomorúság. Hanns mellkasát nagy-nagy boldogság feszíti. Ilyen boldogság töltötte el, amikor az Ammer-tavon a vitorlásával a szél előtt száguldott. Bizakodás árasztja el, bizonyosság az új világa felől.

Sokáig álldogál a szobor előtt, olyan sokáig, hogy az őrök és a látogatók felfigyelnek rá. Végre vonakodva megfordul, kimegy a múzeumból. Ez a „győzelem” most már az övé, senki se veheti el tőle.