1
Chez nous

– Megmondom őszintén, kollégám – heveskedett Sepp Trautwein rikácsoló hangján, miközben befelé fordított lábakkal gyorsan, modortalanul fel-alá trappolt Heilbrun kopár és díszes irodájában –, a Wiesener ellen írt cikke egyáltalán nem tetszik nekem. Legkevésbé se tetszik nekem. Azt a módszert, amit ön ezúttal alkalmazott, nem volna szabad alkalmaznunk. Az efféle módszereket engedjük át a túloldalt levő szarháziaknak odaát.

Heilbrun a pamlagon feküdt, kedvenc tartásában, karjait tarkóján összefonva. Kialvatlan volt, ez azonban a szokottnál kevésbé látszott rajta. Trautwein kritikája rosszul esett neki. De egyelőre csupán arra szorítkozott, hogy enyhe iróniával így válaszoljon: – Igen, mert az előkelőséggel olyan jó tapasztalatokra tettünk szert. Mert az ottani ura-ságok az előkelőségre olyan előkelően reagálnak. – Felült, s kifejtette Trautweinnek, milyen indokok vezették. – Wiesener – mondta – valamennyiük közt a legrosszabb. A többiek tökfejűek, egyszerűen utána szajkózzák, amit a „reklámminisztérium” előordít. Wiesener azonban tudja, mit csinál. Egy ilyen intelligens ellenség veszedelmesebb, mint száz ostoba szitkozódó. Őt megtámadni, az ő pozícióját megingatni, ezt szükségesnek, ezt érdemnek tartom.

Heilbrun logikájának az lett a hatása, hogy Trautwein felhagyott az izgatott fel-alá járkálással. Heilbrun érvei persze helytállóak voltak. Csakhogy a Wiesener elleni vad támadásnak bizonyára nem a jó ügy iránti buzgalom volt az egyedüli oka – ezek ketten már Berlinben is élesen rivalizáltak egymással. Trautwein meggyőződése szerint ez a rivalizálás kölcsönzött Heilbrun támadásának olyan rosszindulatú és személyeskedő színezetet, ez késztette az éppoly becsületes, mint heves embert arra, hogy ellenfelének így nekiugorjon. – Nem támadhatjuk meg csak azért Wiese-nert – tüzelt Trautwein –, mert nem tartja magát azokhoz az elvekhez, amelyek ellen mi magunk is harcolunk, amelyeket mi magunk is kigúnyolunk. Hagyja, hadd kövessen el annyi fajgyalázást, amennyit akar. Nem ez teszi őt gazemberré, hanem a tudatosan hazug politikai magatartása és módszere. Vesse a szemére, ami tényleg szemére vetni való, olvasson be neki olyan gorombán, ahogy csak akar, de hálószoba-titkokat nem kell kiteregetnünk.

Erre aztán Heilbrun már valóban méregbe jött. Halk nyögések közepette kiegyenesedett fekhelyén. Majd felállt. Jól öltözötten, de tartásában kissé lomposan tornyosodott Trautwein fölé, örökké véraláfutásos, barna szemét haragosan meresztette rá. – A PH-nak nem az a feladata – jelentette ki –, hogy akadémikus vizsgálódásokat folytasson, mi a megengedhető és mi nem a politikai harcban. A cikkeimtől azt várom, hogy gyakorlati következményeik legyenek, hogy hatásuk legyen, ezért írom őket. Igaz, nem sokat jelent, ha Wiesener pozíciója megrendül, de valamit mégis jelent. Nem értem, miért éppen ezzel a Wiesenerrel szemben legyünk olyan finomak? Miért tartsam magamat előkelő szabályokhoz, ha mások állandóan tisztességtelen eszközökkel harcolnak? Gondolom, ön is tisztában van vele, kedves Trautwein, hogy élethalálharcot vívunk a nácikkal. Ilyenkor nem lehet mindig kesztyűs kézzel bánni az ellenféllel.

Mind nagyobb elkeseredésbe hajszolta bele magát, s most rosszindulattal eltelve ő ment át támadásba. – „Ne légy túl okos, túl igazságos”, idézte, „mert megadod az árát.” Jó volna, kedves Trautwein, ha ezt a bölcs mondást jobban megszívlelné. A tárcarovatban is. Az írások elbírálásánál az legyen számunkra a döntő kritérium, hogy használ-e ügyünknek, vagy sem?

– Igen, na és? – kérdezte csodálkozva Trautwein, mert fogalma se volt róla, hová akar Heilbrun kilyukadni. – Természetesen – jelentette ki Heilbrun – ennek a Harry Meiselnek az emigránsnovellájáról beszélek, amelyet a kollégáinak feje felett hozott le a lapban. Ilyen vicceket nem engedhetünk meg magunknak. – Vasszürke sörtehajjal borított négyszögletes fejét hevesen Trautwein felé bökte, lekonyult válla most kifeszült. – Én vagyok az utolsó, az biztos – mondta még a szokottnál is fenségesebben –, aki egy fiatal tehetség útjában áll. Fedeztem önt Gingoldnál, amikor a Tscherniggjének verseit lehozta. De így, ahogy ezt most ön csinálja, nem mehet tovább. Ha egy olyan dologról van szó, amely a jó ügynek szolgál, vállalom az olvasók felháborodását. De a Harry Meiselének egy short storyja miatt kihívni ezt a felháborodást, nem, kedvesem, ezt nem vállalom. Ehhez a mi helyzetünk túl komoly. Az olvasók tombolnak. Csak úgy zúdulnak be hozzánk a felháborodott levelek. És a legrosszabb az a dologban, hogy az olvasóknak igazuk van. Nem hozhatunk le afféle történeteket, amelyekben az emigránsok olyan kétes szerepet játszanak, mint az ön védencének irományában. Nem elég, hogy az emigránsokat úton-útfélen befeketítik? Még mi is belepiszkoljunk saját fészkünkbe? Amit ön tett, mélyen tisztelt Trautwein uram, sérti a lap érdekeit. Megértem az olvasókat. Gingold oldalán állok. És önnel szemben.

– Nagyon sajnálom – rikoltotta harciasan Trautwein –, de nem győzött meg. Mire való a lapunk, ha az igazat nem mondhatjuk meg benne? És ha magunkról nem mondhatjuk meg az igazat, honnét vegyük a bátorságot, hogy másokról, az ellenségeinkről megmondjuk? Éppen az és csak az jogosít fel minket rá, hogy másoknak nekimenjünk, hogy mi az igazat mondjuk, ők meg hazudnak. Az olvasók tombolnak – csúfolódott –, a barmok, a hülye fráterek. Szégyellnünk kellene magunkat, hogy ilyen olvasóknak írunk. Tán azt gondolják ezek a szamarak, hogy az emigránsok társadalma csupa hősből meg angyalból áll? Örülniök kellene, hogy egy olyan költő akad köztük, mint Harry Meisel.

– Csakhogy nem örülnek – oktatta ki Heilbrun a szerkesztőjét. Már megint higgadt és tárgyilagos volt. Akarva, nem akarva tetszett neki, hogy ez az ember ilyen vadul háborog, s ezért ismét atyai, életbölcs magatartást vett fel. – Mivel ilyen olvasóknak írunk – magyarázta munkatársának –, s mivel, sajnos, tőlük függünk, így nem célszerű egy olyan novellát lehozni, mint amilyen Meiselé. Valószínűleg jó novella, mérgemben nem is figyeltem, hogy milyen. De az efféle veszélyes dolgokkal a jövőben legyen óvatosabb, még ha jók is.

– Én nem tartottam veszélyesnek a novellát – jelentette ki naivul s már-már bocsánatkérően Trautwein. – Szörnyű nehezen szokja meg az ember a gondolatot, hogy a mi oldalunkon is annyi tökfej akad.

– De meg kell szokni – vonogatta vállát Heilbrun. – Túloldalt kilencvenkilenc százalék a tökfej, nálunk kilencvenöt. – Magába roskadt, újból az örökké fáradt Heilbrun lett. – A dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene – mesélte szomorúan, bizalmasan Trautweinnek. – A mi Gingoldunk kissé szőröző úriember, ezt ön is tudja. Talán a PH megalapításakor mégis más pénzembert kellett volna keresnem. De semmire se olyan nehéz az emberektől pénzt kipréselni, mint épp a legyőzöttek irodalmára. Gingold úr nem az én szép szemeimért adott pénzt a PH-ra, s nem is az igazságért, hanem mert kamatot hoz. Óvatos ember, s mihelyt egy-két olvasó háborogni kezd, rögtön betojik.

Heilbrun kissé merev, súlyos léptekkel a pamlaghoz ment, körülményesen leült, most látni lehetett rajta, hogy immár hatvanéves. – Nem könnyű a helyzetem, kedves Trautwein – mondta. – Ha rajtam múlna, szívesen volnék bőkezűbb. Felőlem a Tscherniggjének és a Meiseljének annyi helyet biztosíthatna a lapban, amennyit akar, s annyi pénzt, amennyit akar. De hát ez nem csak rajtam múlik. Számolnunk kell. Ha történetesen húsz előfizető faképnél hagy minket, a mi Gingoldunk menten sír-rí, fogát csikorgatja, ha pedig felszedünk egy kis pénzt, amelyet a lap tökéletesítésére kellene felhasználnunk, azonnal lefölözi. Szörnyen szegények vagyunk, spórolnunk kell. Minden egyes felesleges sor kedvéért, bármilyen jó is, egy-egy szükséges sort kell kihagynunk. Szívesen segítenék a védencein, de a PH, sajnos, nem altruista intézmény. – Hátradőlt, lehunyta szemét, felsóhajtott. – Szememre vetik – mondta –, hogy könnyelmű vagyok. Orrom alá dörgölik, ha olykor-olykor egy elegáns klubban átbumlizom az éjszakát. Rettenetes sokat kell dolgoznom. És soha még egy kis változatosságot, felfrissülést se engedhessek meg magamnak? A munkánknak talán nem sok haszna van, de még mindig kétségtelenül a leghasznosabb munka, amit emigránsok ma végezhetnek. És egy magunkfajta legyen puritán, csökkentse a munkaképességét csak azért, hogy egy éhenkórásznak hébe-hóba száz frankkal többet adhasson?

Trautwein látta, hogy Heilbrun mennyire fáradt és ideges. Megsajnálta, haragja elpárolgott. Tudta, hogy amit itt Heilbrun kipakolt neki, gondjainak csak egy része, még más egyéb szomorúság is akad az életében. Családi ügyei zavarosak. Többnyire külön él a feleségétől, lánya Münchenben dr. Kleinpeterhez, a neves belgyógyászhoz ment férjhez, de most velük is baj van, az asszony nem maradhatott Németországban, s az „árja” orvosnak a zsidónővel kötött házassága, úgy látszik, felbomlik. Heilbrun anyagilag is biztosan rosszul áll. Nem szabad vele szemben túl harciasan fellépnie. Végeredményben meg lehet érteni, hogy Heilbrun a főellensége, Wiesener ellen egyszer már ki akarta adni a mérgét. Magát Heilbrunt a nácik az újságjaikban, a rádióban a legdurvább módon mocskolták, nincs olyan rágalom, amit a fejéhez ne vágtak volna. – Mindig megfeledkezem róla – vallotta be bűnbánóan Trautwein –, hogy már nem a humanizmus világában élünk. Holott velem is megesett, hogy vívótőr helyett vasvillához folyamodtam.

– Valóban megesett, kedves Trautwein – bólintott helyeslése jeléül nagy fejével erőteljesen Heilbrun. Mindketten a seggekre és a fingásokra gondoltak, amelyeket Gingold úr olyan rossz néven vett, s elmosolyodtak.

Csütörtök esténként Heilbrunnál rendszerint vendégek voltak, köztük nemegyszer Sepp és Anna Trautwein. Sepp-nek nem sok érzéke volt a lakások és bútorok iránt, de azért még neki is újból és újból feltűnt, milyen kísértetiesen hasonlít Heilbrun párizsi lakása a berlini otthonára. Heilbrun sok sorstársával ellentétben ki tudta menteni bútorait Németországból. Ott álltak körös-körül a nagy, régimódi, kényelmetlen, agyoncicomázott bútorok; Anna már az első alkalommal megfigyelte, hogy ugyanolyan elrendezésben állnak, mint Berlinben. És azt is már az első alkalommal észrevette, hogy ugyanabból a túlságosan fényűző készletből esznek, mint Berlinben. Sőt ma is, mint mindig, ugyanazok a vendégek jöttek el, mint Berlinben, és ugyanarról beszélgettek.

Heilbrunné ugyan ma nem volt ott, Heilbrun megint csak külön élt tőle. Hébe-hóba kibékültek; Heilbrunné szenvedélyesen szerette férjét, de a fennhéjázó, nemtörődöm férfi mellett nem volt könnyű az élete, s amennyire vonzották őt Heilbrun ragyogó tulajdonságai, ugyanannyira taszították visszás jellemvonásai. Heiíbrun vendégei sose tudták, illik-e az asszony után érdeklődni.

Ma mindenesetre Heilbrun egymagában játszotta a házigazda szerepét, lármásan, széles mozdulatokkal, s kissé mesterkéltnek látszó vidámsággal.

Mintegy húszan voltak ott. Egyesek oly nevet viseltek, amelynek annak idején Berlinben jó csengése volt, akadt köztük egy hajdani miniszter, egy hajdani államtitkár, egy hajdani egyetemi tanár, egy nagy konszern egykori vezetője, egy nagy berlini lap egykori főszerkesztője és egy zenekritikus – valaha az ő ítéletétől függött, hogy mindazok számára, akiknek Berlinben a muzsikához bármi közük volt, jó vagy rossz szelek fújdogálnak-e. A vendégek pompásan ettek-ittak, élénken beszélgettek, jól öltözötten, kényelmesen üldögéltek a régi, szolid környezetben.

Heilbrun, mint minden alkalommal, most is dicsérte szakácsnőjét. Amit itt a házigazda vendégei elé tálalt, az, mondta, valódi berlini vacsora, amilyet a régi jó köztársaság idejében ettek. A vendégek többsége nyilvánvalóan épp ezt a Berlint, azokat a régi jó köztársasági időket kereste itt, örömmel merült el az akkori idők érzetében. Mintegy közmegegyezéssel kerülték, hogy a máról beszéljenek. Ehelyett emlékeiket idézgették, régi, tovatűnt örömeiken és diadalaikon vidultak, egykori vereségeik felett háborogtak, réges-rég eltemetett vitákat elevenítettek fel, a múlt nem volt többé múlt, újra megjelent, feltámadt, s a vendégek egyenesen méregbe jöttek, ha nem tudtak megegyezni, hogy egy s más közömbös apróság így volt-e vagy amúgy. A német emigránsok túlnyomó többsége ugyanígy érzett, a hajdanitól nem tudtak szabadulni, a múlt megdicsőült szemükben. – Nálunk ez így volt – mondogatták, „nálunk” minden szebb volt, praktikusabb, bölcsebb. „Nálunk”, mondogatták, gondolták, sajnálkoztak, mérlegeltek minden alkalomból németül és franciául: „nálunk – chez nous”. A franciák „chez nous-nak” nevezték őket. Azon az estén tehát, Heilbrunnál maguk közt voltak, chez nous; elfelejtették a mát, s néhány órán át valósággal eufóriában éltek.

Ringseis, az öreg egyetemi tanár Trautweinhez fordult. Ringseis titkos tanácsos európai hírű grécista volt, művei, amelyek jórészt a Homérosz-kutatás vitakérdéseivel foglalkoztak, a szakkörökön kívül is nagy érdeklődést keltettek. Ringseist – jóllehet „árja” volt, és a politika iránt sosem érdeklődött – elűzték hazájából; mi több: bizonyos események, amelyeket a Harmadik Birodalomban átélt, úgy látszik, olyannyira megrendítették, hogy nem is tartották már őt teljesen épeszűnek.

Ez pedig így történt. A legfontosabb jelenkori mű, amelyet a németek az ókori nyelvészet terén alkottak, a Klasszikus ókor reálenciklopédiája volt; már a második nemzedék dolgozott rajta. Mármost a nácik kiebrudalták a zsidó munkatársakat, s ezáltal késleltették a mű megjelenését, minden időkre veszélyeztették értékét és használhatóságát. Ringseis ennek láttán becsmérlő megjegyzéseket tett a náci kormányzatra. Mire, így mesélték, az egyik unokaöccse, egy serdületlen ifjú, akin Ringseis teljes szívével csüggött, feljelentette őt a náci hatóságoknál. Ringseist beidézték, és udvarias formában közölték vele, hogy a kormánynak csak két választása van: vagy megfelel a tényeknek a fiatalember vádja, s ez esetben nem tehetnek mást, mint hogy őt, Ringseist, titkos tanácsost, koncentrációs táborba dugják, vagy nem felel meg a tényeknek, s akkor a fiatalembert javítóintézetbe kell elhelyezniök. Hogy Ringseis ez alternatíva elé állítva, mit tett, senki se tudta.

Most mindenesetre Párizsban élt, s mindenkinek azt mondogatta, milyen jól érzi magát, hogy nem kell többé egyetemi előadásokat, szemináriumokat tartania. Most csak irodalmi munkásságának és a pillanat örömeinek él, és sose gondolta, mekkora élvezetet nyújt az embernek az ilyen életmód. Ringseis rendkívül begubózott ember volt, szinte állandóan mosolygott, békés, mesterséges csend lengte körül, mintha egész lényét nagy igyekezettel vattába csomagolta volna. – Az ember – mondogatta időnként – nemcsak a szirénhangok, hanem más egyéb ellen is védekezhetik azzal, hogy viasszal tömi be a fülét. Az egész az „ara” szón múlik – magyarázta tovább. – Mi „mármostnak”, „következésképpennek” vagy egyszerűen „tehátnak”, esetleg „bízvástnak” vagy valami hasonlónak fordítjuk, vagy éppenséggel töltelék szónak tekintjük, s teljesen elhagyjuk. Holott Homérosz nagyon is jól tudta, miért használja olyan gyakran. Ez a szó eredetileg azt jelentette: „ahogy ez előre látható volt”. Nem volna szabad elhagyni. Ez adja meg a szövegnek az epikus áradást, a nyugalmat, a bölcsességet. Ha ennek az „ara” szócskának nagyobb figyelmet szenteltünk volna, sok minden másképpen történt volna. Egy eljövendő epikus biztosan így fog írni: „S amikor aztán hatalomra jutottak, ahogy az előre látható volt, mindenkit elfogtak, aki nem szerette őket, megkötözték és megverték őket, ahogy az előre látható volt, elorozták minden vagyonukat és elvették drága életüket.” Igen, sok minden rejlik ebben az „ara” szócskában, amelyet olykor „ar”-ra, sőt csak „r”-re rövidítenek le.

– Jól érzik magukat – mondta most Trautweinnek a maga gyerekes mosolyával, a többi vendégre mutatva. – Miért ne? Ezeknek az emberkéknek igazuk van. Van egy olyan változat is, amely szerint Odüsszeusz a phaiákoknál marad. Aki ezt a változatot költötte, biztosan sok mindent megélt.

Trautwein elnézte az öreget, nagy, csendes fejét, őszbe vegyült tengerészszakállát, kidülledt szemét. Ringseis, gondolta, nem engedi magához férkőzni a múltat, a túlnanit, élvezi a száműzetés felelőtlenségét. Valaha bizonyára „méltósággal övezett pihenésről” álmodott, most meg örül a maga „méltóság nélküli pihenésének”. Valahányszor találkozik vele az ember, még boldogabbnak látszik. Holott – amint erről a ruházata is tanúskodik – nemcsak szellemileg tört le; de erre, úgy látszik, rá se hederít.

Időközben a hajdani miniszter és a hajdani főszerkesztő közt heves vita támadt. Bizonyos gabonavámok körül, amelyeket a miniszter tizenkét-tizenhárom esztendő előtt be akart vezetni, s amelyek ellen az újságíró annak idején elkeseredett harcot folytatott. Olyan éles szavakkal estek most egymásnak, hogy a többiek lassanként elhallgattak, és csak őket figyelték. A két férfi mind nagyobb izgalomba jött, arcuk kivörösödött. Mintha a miniszternek engedélyeznék a vámok bevezetését, ha sikerül neki az újságíró érveit megcáfolni. Már rég elfelejtették, hogy a vitatott probléma hosszú esztendőkkel ezelőtt egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről.

Ringseis fejcsóválva hallgatta őket. – Hát nem olyanok – kérdezte szelíd, ravaszdi mosollyal Trautweintől –, mint azok az árnyak, amelyeket Odüsszeusz a Hádészben felkeresett? Amelyek odalent ugyanazt művelik, amit életükben műveltek, ugyanúgy gyűlölnek és szeretnek, mint annak idején.

Sepp Trautweint megindították az öreg szavai. Az egész vacsorát s mindazt, mi körülötte zajlott, most kísértetiesnek látta. „Csak én egyedül vagyok józan?” – kérdezte magától. Ha valaki megírja a legutóbbi húsz esztendő történetet, a gabonavámok kérdése legjobb esetben is csak egy apró betűs lábjegyzet lesz, s ez a két bolond mégis még mindig azt képzeli, hogy ők fújják a passzátszelet. Az öreg tatusnak igaza van: halottak, csak még nem eszméltek rá.

Csodálkozva vette észre, hogy ez a nagy hűhó Annát is megfertőzte. Anna természettől fogva vidám volt, s ma este a mindennap apró-cseprő gondjai lehulltak róla, nagyokat nevetett, nagy, fehér fogait villogtatta, ugyanaz az Anna volt, akit valaha minden társaságban körülrajongtak. Jó étvággyal evett, egy keveset ivott is, az öreg szoba az öreg bútorokkal tetszett neki, az emberek is tetszettek neki. Az egykori német levegő lengedezett itt, Anna fellélegzett. Hajdani frissesége, vidámsága, életkedve visszatért. Szép szeme csillogott, széles arca nem látszott többé öregesnek – ragyogott.

Sepp Trautwein nem volt ünneprontó, szívből örült, hogy Anna jól érzi magát. De ez a körülötte zajló gyerekes hűhó felbosszantotta, elszomorította. Kivetettek minket az eleven áradatból, gondolta, pocsolyában taposunk, s bármennyire is rajongva meséljük egymásnak, miképpen volt hajdanában, most másképpen van, s nincs semmi értelme ámítani magunkat. A mesterkélt vidámságot nem bírta tovább elviselni, átment a harmadik szobába, ahol senki se volt.

Bekapcsolta a rádiókészüléket, amelyet ott talált, keresgetett rajta, lehalkítva a hangerősséget, hogy a többieket ne zavarja. A világból mindenünnen sokféle zaj áramlott feléje. A legtolakodóbb egy közönséges tenor volt, amely minden német állomáson újból és újból felhangzott. Sepp Trautwein gyakran hallotta ezt a hangot, az egyik német miniszter hangját. Amit ez az ember mondott, s ahogy azt mondta, úgy tűnt neki, nevetséges és visszataszító. Máskor, ha ezt a hangot hallotta, elcsavarta a rádiót, de most, ebben a borús hangulatában, szinte kapóra jött neki, passzív búskomorságát aktív gyűlöletté érlelte.

Trautwein arcára haragos mosoly ült ki. Micsoda katonai zsargont használnak manapság a Harmadik Birodalomban. Még a nyelvet is militarizálták; olyan pattogó, fennhéjázó, mint ők maguk, a hadsereg világából olyan területekre plántálják át a szavakat, ahol valójában nincs semmi keresnivalójuk. „Munkafront”, „termelési csata”. Hát a gyárak csataterek? És a munka harci vállalkozás? Legközelebb, ha valamelyik miniszter az árnyékszékre megy, az újságok azt fogják írni, hogy megvívta az ürülési csatát.

Egyébként amit ez a hang kikiáltott az űrbe, annyira ellentmondott a valóságnak, hogy Trautwein nem is értette, miképpen vetemedhetik emberi száj arra, hogy ilyen értelmetlen hazugsággal traktálja a világot. A hang azt mesélte egyre mostohább körülmények közt tengődő német hallgatóinak, hogy mennyivel jobb soruk van, mint bármely más ország népének; azt mesélte nekik – akik a legenyhébb bíráló szót se merték elsuttogni anélkül, hogy előbb óvatosan körül ne kémleljenek –, hogy csak ők igazán szabadok. A hang mindazt, ami körös-körül történt, arcátlanul a visz-szájára fordította, „a párt és a nép üdvére”. Ezt a hamisítást minden hallgatójának észre kellett vennie, aki csak valamelyest is megőrizte józan eszét. De azok közül, akik a szónokkal szemtől szemben ültek, nyilvánvalóan már csak kevesen voltak észnél. Trautwein hallotta, milyen lelkesedéssel fogadták e szóáradatot, rekedtre üvöltöttek magukat, tapsoltak és dobogtak, igaz, gyakran nem a megfelelő szavaknál. Nyilvánvalóan már teljesen mindegy volt, hogy a szónok mit mond, az emberek már megszokták, hogy higgyenek a hangnak, megéljenezzék ezt a közönséges hangot, amely bennük is közönséges indulatokat cirógatott, élesztett. Sepp Trautwein a rádió mellett ezt már nemegyszer megélte. De a visszataszító és groteszk hangjáték újból és újból lenyűgözte, aznap pedig – elkeseredésében – hazájának szégyene kettőzött haraggal és kettőzött gyönyörűséggel töltötte el.

A rádióból harsogó, otthoni hang lassanként Heilbrun többi vendégét is odavonzotta, s végül már valamennyien ott voltak. A rádió körül álldogáltak, hallgatták a hangot, arcukon gúny vagy undor tükröződött, fejüket csóválták, nevetgéltek. De a mosoly lassan lefagyott ajkukról. Az arcátlan locsogás egyre gátlástalanabbul visszájára fordította a valóságot. És ez meghökkentette őket. Abból, amivel a hatalom birtokosai a német népet traktálni merészelték, világossá vált, hogy máris mennyire sikerült nekik ezt az értelmes népet elbutítaniok. A vendégek immár néma csendben ültek vagy álltak Heilbrun szobájában. Hová tűnt az iménti vidám hangulat? Súlyos, reménytelen csendben hallgatták a közönséges hang közönséges fecsegését.

Végül aztán Trautwein heves mozdulattal lezárta a rádiót. Olyan váratlanul támadt ez a jótékony csend, hogy valamennyien úgy érezték, mintha szörnyű álomból ébredtek volna. Egymásra bámultak, igyekeztek feloldani arcuk merevségét, nevetni próbáltak, hogy e szívfájdító élményt elhessegessék maguktól. De hiába. A beszélgetés hamarosan elakadt, újabb, még bénítóbb csend támadt.

Ebben az újabb csendben hirtelen megszólalt az öreg Ringseis titkos tanácsos. Nagy fejével lassan, szelíden bólintott egyet, kidülledt szemét barátságosan körüljáratta a többieken. – A kérők – mondta – rátörtek Odüsszeusz házára, elorozták vagyonát, megerőszakolták a ház népét. De Pénelopé tovább sző, Pénelopé ravasz, a kérők nem tudják megkaparintani, csak vár, s Odüsszeusz vissza fog térni. Eleüszetai – ismételte meg eredeti alakjában a reményt keltő szót. De mindezt egészen szenvtelenül jelentette ki, amolyan odavetett megjegyzés volt, a tények higgadt konstatálása. Senki se nevetett, mindannyian megértették a görög szót, még azok is, akik nem tudtak görögül, és szívük mélyén valamennyien egy pillanatnyi hálát éreztek a gyerekes aggastyán iránt.

Igyekeztek újra felvenni a korábbi beszélgetés fonalát, s eközben Anna elővette Sahling zenekritikust, azt a férfit, aki valaha Berlinben a zene terén teljhatalmú úr volt. Annak idején Seppet éppoly szellemes, mint igazságtalan és tisztességtelen támadásainak céltáblájául választotta ki, nemegyszer megkeserítette életét, és Sepp – ha Sahling részéről nem érik e szemtelen és elmés ledorongolások – kétségtelenül többre vitte volna. Ma azonban Anna megfizetett értük Sahlingnak. Felidézte azokat a rosszindulatú, alattomos fordulatokat, amelyekkel Sahling annak idején Seppjét megtámadta, szakértelemmel és buzgalommal védelmezte Sepp munkáját, alaposan beolvasott Sahlingnak. A sarokba szorított férfi bizonytalanul, erőtlenül válaszolgatott. Anna úgy érezte, jó formában van, nagy hangon ugratta, csúfolta ellenfelét. És amikor látta, hogy Sahling, aki olyan pimaszul és ügyesen forgatta a tollat, társaságban milyen félénk és nehézkes, egyre inkább elragadtatta magát, és még csak fokozta vaskos hangú, gonoszkodó támadásait. Sahling sután, gyámoltalanul védekezett, nem keltett jó benyomást, úgyhogy a végén mindenki Anna pártjára állt.

Sepp Trautweinnek Anna viselkedése nem volt ínyére. Világosan látta önnön teljesítményének korlátait, s épp ezért a maga területén annál biztosabbnak érezte magát. Azok a kaján megjegyzések, amelyekkel Sahling illette, már annak idején is egykettőre leperegtek róla, s most, itt a száműzetésben végképpen elfelejtette őket. Rosszallta hát Anna támadásait ez ellen a gyámoltalan ember ellen, s igyekezett kiszabadítani őt felesége karmaiból.

Alapjában véve sajnálta Sahlingot. Trautwein szemében a múlt valóban halott volt, számára csak a mai Sahling létezett, az pedig ugyanolyan emigráns, mint ő maga. Félrevonta, barátságosan, együttérzőn szólt hozzá. Sahling azonban emlékezett rá, mit követett el Trautweinnel szemben, s így nem tudta levetkőzni bizalmatlanságát. Trautwein igyekezett eloszlatni Sahling félénkségét, őszinte érdeklődéssel eltelve tudakolta tőle, min dolgozik, s amikor az elmondta neki, hogy a Tizennyolcadik század zenetörténete című munkája, amelyen immár nyolc éve fáradozik, úgy látszik, véglegesen az íróasztalfiókjában fog elrothadni, Trautwein komolyan fontolóra vette, nem lehetne-e mégis egy kiadót felhajtani. De Sahling nem tudta elképzelni, hogy valaki az ellene elkövetett rosszat elfelejtse; attól tartott, Trautwein barátságosságának álarca mögött kétszeres rosszindulat rejtőzik, s így bizalmatlan és zárkózott maradt.

Trautwein mély töprengésbe merült. Milyen kicsinyek ezek az emberek, mennyire bezárkóztak hajdani világukba. Milyen kevesen vannak, akik a száműzetésben jobbak lettek, s milyen sokan, akik rosszabbak. Harry Meisel a 66. Szonett-jében helyesen ítélte meg az emigránsokat, az emigráció siralmas bolhacirkusz.

– Miért olvastál be olyan gorombán ennek a Sahling-nak? – kérdezte Annától, amikor egy időre kettesben maradtak. – Hát mézesmázos lettem volna vele – replikázott harciasán Anna –, amiért a Vezérfonal-adról azt az aljas cikket írta?

– De hisz mindez már tavalyi hó – csitítgatta őt Trautwein. – Nem látod, hogy ez a Sahling micsoda szegény, elpáholt kutya? – Anna látta, s most még jobban szerette férjét.

Trautwein természettől fogva vidám és jó kedélyű volt, s így az este későbbi folyamán búskomorsága és az emberek iránti megvetése elpárolgott, s a többiek bolond, ártatlan jókedve a végén őt is magával ragadta. Heilbrun vendégei – köztük most már Trautwein is – mind mélyebben elmerültek ifjúságuk még megmaradt emlékeiben. Ezek az emberek, akik közt nem akadt negyvenévesnél fiatalabb, most húszévessé vedlettek vissza, boldogan elábrándoztak a háború előtti gondtalan esztendőkön. Felidézték akkori kegyetlen és vidám csínyeiket, hajdani, nem létező gondjaikat, a müncheni és berlini bohémkávéházakat, a műtermi mulatságokat, e régmúlt kor szokásait, könyveit, képeit.

Egyikük idézte azt a parodikus haramiadalt, amelyet néhány télen át a müncheni bohémek mulatságain annyit énekeltek. A szövegét nem tudták már teljesen visszaidézni. Végül is Sepp volt az, aki a harmadik strófa hiányzó szavait kiásta emlékezetéből. S e haramiadal harmadik strófája pedig így hangzott: „És most az erdőbe / egy kövér dáma jő be, / tanácsosné őméltósága, / körülszimatolják, / majd megerőszakolják, / csak úgy remeg belé a fák sok lombos ága.” Mindannyian elégedettek voltak és hálásak Seppnek, amiért megőrizte emlékezetében e strófa szövegét.