11
Ha csúszna-mászna Walther úr

Sepp valóban nem volt túlságosan elragadtatva, amikor Monsieur Pereyro átadta neki Madame de Chassefierre meghívását. Nem valamilyen „társaságbeli hölgy” ez a Madame de Chassefierre? Az efféle koncertekkel már Németországban bőséges tapasztalatokat szerzett. Csupa öntelt fráter ül ilyenkor a teremben, ostoba sznobságokat fecsegnek, s nagyon műveltnek képzelik magukat. Semmi kedve, hogy Madame de Chassefierre-nek s a barátainak pojácája legyen. Monsieur Pereyro azonban megmagyarázta neki, hogy itt nem amolyan szalonestélyről, hanem az emigránsok ügye melletti demonstrációról van szó. A koncertre befolyásos emberek jönnek el, a siker nemcsak neki, hanem az egész német ellenzék ügyének hasznára volna.

A művészet és a politika ilyen külsődleges összevegyítése ugyan nem volt Sepp ínyére, de azért az ajánlat csábította. Szívesen látta-hallotta volna megint egyszer saját szemével és fülével, milyen hatást tesz a zenéje egy testi valóságban jelenlevő közönségre. És az is eszébe jutott, hogy néha, hasonló alkalmakkor, ha mereven visszautasított egy-egy ilyen ajánlatot, Anna inkább szomorúan, mint haragosan a szemére vetette: – Hát neked mindig mindent el kell rontanod? – Így aztán némi húzódzkodás után igent mondott.

Szerkesztőségi kollégái furcsállották, hogy Sepp Erich Wiesener barátnőjénél akar koncertezni, s némi időbe telt, amíg megértették, milyen politikai sikert jelent, hogy épp ez a hölgy kiáll egy emigránsért.

Sepp átdolgozta az erre a koncertre szánt Horatius-ódákat, zongorakivonatot készített a Perzsák egyik részletéhez, Monsieur Pereyro énekeseket küldött neki, akik majd előadják az énekszámokat. Mihelyt a kottái mellé telepedett, a muzsika megint teljesen rabul ejtette. Úgy merült el újból a zenében, mint az utazó, aki hosszú, fárasztó utazásból szeretett hazájába tér vissza.

Ebből az alkalomból ismerkedett meg Donald Percyvel, az énekessel. A férfi arca ismerősnek tűnt neki, s kertelés nélkül meg is kérdezte tőle, nem Nathan Kurland-e a charlottenburgi operától. – Nem – kiáltotta az indulatos emberke –, Nathan Kurland csak voltam. Ezt a nevet végleg letettem. A Kurland névvel az egész német múltamat levetkőztem.

– Na hallja, szomszéd – vélekedett kedélyesen Sepp –, Nath Kurland se volt éppenséggel kihívóan német hangzású név.

– Dehogynem, dehogynem – makacskodott Percy Donald, és Sepp ismeretségük során még többször is tapasztalta, hogy az énekes szavait inkább indulat, mint logika jellemzi.

Sepp már néhány perccel Donald Percy érkezése után pontosan ismerte az énekes életrajzát. Szegény zsidó családból származott, egy ideig mint elárusító dolgozott, aztán felfedezték a hangját, s a szülei szájuktól vonták meg a falatot, hogy énekre taníttathassák. Hangja a rossz anyagi körülmények és más nehézségek: alacsony termete, kapkodó mozdulatai, jiddis akcentusa ellenére is diadalmaskodott, s a végén a charlottenburgi operaház szerződtette. De rögtön az első, szenzációs siker után a nácik uralomra jutottak, és a szerződését egyszerűen érvénytelenítették. – És gondolja csak meg – háborgott –, nem akadt egyetlen bíróság sem, amelyhez fellebbezhettem volna, egyetlen énekes-szakszervezet se állt ki mellettem. Mire fizettem a tagdíjakat? Egyik napról a másikra minden rossz lett, ami az imént még jó volt. El tudja ezt képzelni? Egy olyan muzikális nép, mint a német, egy nép, amelynek olyan óriási zenei öröksége van, megtiltja egy embernek, akinek ilyen hangja van, mint nekem, hogy énekeljen. – Percy tombolt, hadonászott, még mindig nem, még most se ment a fejébe – pedig már tán százszor is elmesélte –, mi történt vele. Lefestette roppant, hitetlenkedő megrökönyödését, szülei ijedtségét, az éktelen haragot, amely elfogta. Nem tudta féken tartani magát, kiáltozva, átkozódva futkározott erre-arra, míg végül koncentrációs táborba dugták. Ha üldözőire gondolt, még most is vörös lett a méregtől, de szinte ugyanakkora haragot érzett azokkal a németekkel szemben is, akik miatt idáig jutottak a dolgok, s akik még akkor is hallgattak hozzá. – Voltak barátaim – mesélte –, cionisták, zsidó nacionalisták, akik sose bíztak a németekben. Én kinevettem őket, és egyre csak a német kultúra dicséretét zengtem a fülükbe. Most, ha Németországra gondolok, nekem is ökölbe szorul a kezem. Néha még az olyan németek láttán is, akik nem nácik, hirtelen elönt a méreg. Nem tudom a németeknek megbocsátani, egyetlenegynek se, hogy idáig hagyták fejlődni a dolgokat. Még az is megerőltetésembe került, Trautwein professzor, hogy önnek kezet nyújtsak. Bocsássa meg őszinteségemet, de ha az emberen egyszer egy ilyen érzés lett úrrá, s hozzá, Trautwein professzor, okkal, nagyon nehéz leküzdeni.

Percy Donald, az énekes nem tudhatta, hogy ami vele történt, gyerekjátéknak tűnik majd azokhoz a borzalmakhoz képest, amelyek a Harmadik Birodalomban nem sokkal később lejátszódtak.

Tulajdonképpen hozzá kellett volna látniok a munkához, a dalokat kellett volna próbálniok, de Sepp csak lenyűgözötten hallgatta ezt a megszállott fiatalembert. Donald Percy beszéd közben mindenféle modortalanságot követett el: Sepp arcába nyomta képét, vállon ragadta őt, kabátgombjait forgatta. Amellett különös akcentussal beszélt, Hitler nevét például hosszú i-vel ejtette, s ezzel a névnek furcsa, erősen zsidós színezetet adott. Seppet azonban mindez nem zavarta, Donald Percy önkitárulkozása mély hatást tett rá. Nagyon megrázta, hogy az énekes csak vonakodva tudott kezet adni neki, éppúgy, mint ahogy Gingoldot a konfliktusuk alkalmával magában ő is mindig „büdös zsidónak” nevezte. Hát még egy civilizált ember, még egy humanista se tudja elfojtani „fajgyűlöletét”, ha a „faj” valamelyik tagjára megharagszik?

Donald Percy időközben már egészen másutt tartott. Elszámították magukat a náci urak, a német urak, őt nem fogják térdre kényszeríteni. Persze nagy csapás számára, hogy mihelyt hírnevet szerzett magának, egykettőre s hozzá ilyen gyalázatos módon, el is vesztette. De nem fél, majd még keresztülverekszi magát. Most angolul és franciául tanul, úgy megtanulja ezeket a nyelveket, hogy a francia és angol színpadokon is megállhassa a helyét. A fő dolog amúgy is a hang, s hangja az van neki.

– Nahát akkor nézzük ezt meg – szakította félbe Sepp, s most végre munkához láttak.

A Horatius-ódák az impulzív, vérmes Donald Percyt magukkal ragadták. – Hogy erről én Németországban nem is hallottam – ismerte be naivul. Kellemes volt vele dolgozni, és Sepp számára nagy élményt jelentett, hogy az ódákat újból egy igazi énekes szájából hallhatja.

Donald Percy elragadtatása arra csábította Seppet, hogy a Walther-dalokból is játsszon neki. Percy az egyik dalt a másik után csalta ki belőle. Sepp még nem készült el ezekkel a dalokkal, de az énekes szinte könyörgött, hadd tehessen próbát velük. – Ha csúszna-mászna Walther úr – énekelte. Azonnal átérezte a melódiát, s a szöveg is elragadta. Átölelte Seppet, vállára csapott. – Óriási, remek! – kiáltotta. – Hogy megadja azoknak a disznóknak. Mindannyiunknak a szívéből énekel. Még egyszer – kérte –, most rögtön még egyszer. – És nagyon csalódott volt, amikor Sepp kijelentette, hogy a dal még koránt sincs kész, s még nem tudja, hagyja-e azt elénekelni.

A koncertre Sepp gondosan felöltözött. Csóválta is a fejét, milyen komikusan, érzelgősen viselkedik, milyen nevetséges, elkésett tiszteletadás ez Annának. És egyébként is mindenben, ami ezt az estét illette, gyerekesen viselkedett. Bizalmas barátai és Hanns előtt gúnyolódott a „társadalmi eseményen”, de önmagának beismerte, hogy egyetlen német premiertől se volt olyan lámpaláza, mint ettől a néhány párizsi sznob számára tartott, ostoba koncerttől.

Az első darab, az álomelbeszélés a Perzsák-ból, amelyet egy francia énekesnő adott elő, inkább udvarias, mint meleg fogadtatásban részesült, a közönség ugyan barátságosan, de szemmel láthatóan minden nagyobb megindultság nélkül hallgatta. Sepp azt mondta magának, előérzete nem csalt, esztelenség egy ilyen közönségnek játszani.

Ezután Horatius-ódák következtek. Donald Percy idegességében rögtön az első belépést elrontotta. De aztán összeszedte magát, s ettől kezdve ment, mint a karikacsapás. A közönség továbbra is szótlanul viselkedett, figyelmesen hallgatott, várt. – Nehéz emberek – jegyezte meg izzadva Donald Percy.

Lea is érezte, milyen nehéz ez a közönség. Az estét saját ügyének tekintette, több okból is szerette volna, ha Monsieur Trautwein sikert arat. Ezt a német muzsikust nem könnyű dolog hírnévhez segíteni. És Lea vendégei se tették Trautweinnek könnyűvé a dolgát. Az asszonyt ez nem lepte meg. Hisz előbb Notre-Dame-des-Nazis-nak játszotta meg magát, most meg egy emigráns német muzsikust mutat be az ismerőseinek, s azok ugyan látni és hallani eljöttek ide, de arra már korántse voltak kaphatók, hogy a védencét az ő szép szemeiért eleve zseninek kiáltsák ki. Minden azon múlt, mivel fog Monsieur Trautwein most még előállni.

Monsieur Trautwein a Walther-dalokkal állt még elő. Az utolsó pillanatig húzódozott tőle, hogy hagyja őket elénekelni, Donald Percynek úgy kellett a dalokat kipréselnie belőle. És most bebizonyosodott, hogy az énekes ösztöne nem csalt. A dalok azonnal, már az első taktusoknál diadalt arattak. Mi sem volt bennük a Perzsák meg a Horatius-ódák esztétizmusából. A dalok frissesége, minden cizelláltságuk ellenére is kiütköző nyers humora, népies íze magával ragadta a hallgatóságot. És az se kerülte el figyelmüket, hogy a dalok pökhendisége nem pusztán mulatságos, hanem harcos, forradalmi. Aki a zene mélyére hatolt, észrevehette, hogy éppen ez a harcos frisseség fűzi össze a hat évszázad szakadéka fölött Walther von der Vogelweidét, a költőt és Sepp Trautweint, a muzsikust.

Madame de Chassefierre vendégei felkapták fejüket. Száraz francia fordítást tartottak kezükben, s a régies verseket még azok se értették meg igazán, akik tudtak németül. De átérezték a muzsika erejét, a viharos akaratot a jóra, az emberire. Immár nem azzal a semmire se kötelező tisztelettel figyeltek, amit az emberek egy elismerésre méltó művészi teljesítmény iránt mutatnak. Lelkesedés töltötte el őket, az énekes torkából, a zongora húrjai közül saját vágyaik, saját lázadozásaik áradtak.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Lea elnézte ezt a különös embert, akit itt Erich ellen kijátszott, elnézte csontos képét, mélyen ülő szemét a sűrű, őszülő szemöldöke alatt, összeszorított ajkait, ahogy ujjaival a zongorát veri, elnézte eleven arckifejezését: a hirtelen váltakozásokat a harag és gyerekes öröm közt. Suta, erőteljes, jó humorú és szemmel láthatóan rendkívül ügyefogyott ember, ízig-vérig német. Erich meg náci. Most hát elérte célját, ez most már nem amolyan sótlan est, Monsieur Trautwein sikert aratott, szerencsekívánatokkal fogják elárasztani, ez őneki is sikert jelent. Keserű sikert: ennek a Trautweinnek diadala Erich veresége. Most megmutatta Erichnek, beváltotta fenyegetését. A kocka el van vetve, felégette a hidakat maga mögött, és mit nyert mindezzel?

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Peter Dülken ült és figyelt. Nagyon bíztunk Seppben, de valami akadémikus, valami elvont azért mindig ott bujkált a művészetében, most azonban olyan elevenen, olyan őseredetien árad belőle a zene. Peter Dülkent a vonzalom és a csodálat hulláma önti el. Helyesen tette-e, hogy annak idején annyira kapacitálta Seppet? Szinte elképzelhetetlen, milyen megerőltetésébe kerülhet nap mint nap bejönni a szerkesztőségbe, ahelyett hogy a zongorához, a kottáihoz ülne le. De ő, Pitt, annak idején mégis helyesen járt el. „Ha csúszna-mászna Walther úr.” Ha Sepp a muzsikájánál maradt volna, örökké csúszna-mászna. Így pedig a PNU-nál végzett munkájával egyszer s mindenkorra megfizeti a váltságdijat a jövendő szabadságáért.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Ezt lélekben Hanns is követni tudja, ezt ő is átérzi. Annak idején a Perzsák rádióelőadása alkalmával még megvetéssel nézte a feszülten figyelő emberek bamba arckifejezését, akkor még azt mondogatta magának, hogy ebben a nagy átmeneti korszakban nem muzsikálni kell, nem ez a fontos, a világot kell megváltoztatni. De időközben türelmesebb lett, most már a zene iránti érzéketlenségét nem előnynek, hanem hátránynak tartja. Van abban valami igazság, amikor Sepp azt állítja, hogy zenével is lehet harcolni. Hanns elnézi apját, ahogy mogorván, haragosan, elégedett ábrázattal veri a billentyűket, s nagy-nagy szeretet fogja el iránta. Sepp, ezt érezni lehet a muzsikáján, bátor harcot vív. Csak az a kár, hogy nemigen tudja, miért harcol. „De Walther úr nem ily bolond / ‘sz úgy rímel ez, mint seggre hold / azt énekli, mit ő akar.” Hanns nyugodtan itthagyhatja Párizsban az apját.

„Ha csúszna mászna Walther úr.” Raoul nem is igen tudta, mit kezdjen ezzel a Monsieur Trautweinnel. Kezdettől fogva szkeptikus volt anyja új „szeszélyével” szemben. Azt persze megértette, hogy ennek a koncertnek megrendezése Monsieur Wiesener végleges megtagadását, a szakítás lehető legélesebb módját jelenti, s ez tetszett neki. Imponált neki az a bátorság, amellyel anyja Monsieur Wiesenernek ország-világ előtt kiadta az útját, faképnél hagyta őt. De nem csinálta-e ezt kissé túlságosan kirívóan? Vagy nyíltabban kifejezve kissé ízléstelenül? És ez a Monsieur Trautwein, hát ez meg miféle csodabogár? Raoul Tscherniggtől tudta, hogy Trautwein sokat tett Harry Meiselért, tehát ért valamit az irodalomhoz. Szigorú zenét ír: mint amilyen a Perzsák meg a Horatius-ódák voltak. De ezek mellett nyers, már-már vulgárisán politikus cikkeket is ír s olyan primitív, aktivista darabokat, mint ezek a Walther-dalok, Nyugtalanító felismerés, hogy egy és ugyanaz az ember ilyen különböző dolgokat tud csinálni. Ez Raoul jó néhány eredményét megint kérdésessé teszi, pedig milyen boldog volt velük. A Walther-dalok a tömegnek szólnak, és mégis jónak tűnnek. Raoul a zongoránál ülő férfiról Tscherniggre, a mellette ülő új barátjára pillantott. – Hogy tetszik önnek? – kérdezte suttogva. Tschernigg feléje fordította arcát. – Klafa – válaszolta vigyorogva, s Raoul megértette, hogy őt és kedvenc szavajárását gúnyolja.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Felajzva figyeltek mindannyian. A jelenlevők többségének Sepp Trautwein csupán egy név volt, semmi más; egyik-másik közülük talán homályosan emlékezett rá, hogy e név viselője annak az elhurcolt német újságírónak... hogy is hívják?... kiszabadításáért folyó harcban szerepet játszott. Most azonban kiderült, hogy ez a Sepp Trautwein nemcsak politikai agitátor, hanem vérbeli muzsikus is. Különös. Ennek az embernek csak komolyan kellene vennie a dolgot, s akkor a muzsikájával az egész világon sikert arathatna. Ehelyett azzal tölti az idejét, hogy a német emigránsok egyik lapocskájában cikkeket irkál. Ezek az emigránsok furcsa emberek. Futnak a hazájuk után, amely nem akar tudni róluk, s tehetetlenül, sőt kissé nevetségesen viaskodnak egy hatalmas állammal és annak egész gépezetével, ahelyett, hogy zenével foglalkoznának vagy ki-ki azzal, amit tud. Mert hiszen szemmel láthatóan tudnak is valamit.

A Walther-dalok után Sepp valamennyiük szemében más ember lett. Körülvették, törték magukat érte. Sepp nem nyájaskodott, nem beszélt hallgatóinak szája íze szerint, kimérten viselkedett. De éppen azért, mert szemmel láthatóan nemigen igyekezett megnyerni őket, a kollégák, kritikusok, újságírók annál hevesebben ostromolták. Mindenekelőtt a rádiósok igyekeztek ott helyben megállapodni vele egy estében, amikor a Walther-dalokat előadhatják.

Sepp egyébként korántsem volt embergyűlölő, de aznap, sikerének kellős közepette mogorván viselkedett. Hogy örült volna Anna ennek az estének, töprengett keserűen. Megint csak Annának lett igaza, minden a protekción, kapcsolatokon, a véletlenen múlik, csalás az egész.

Nem akart még aludni menni, hívta Tschernigget, üljenek be valahová egy órácskára. Tschernigg örömmel fogadta a meghívást.

Sepp muzsikája felkavarta. A Walther-dalokban úgyszólván semmi sem emlékeztetett arra, ami barátjának korábbi muzsikájában vonzotta őt, hiányzott belőlük az a kristályos, „klasszikus, matematikus” vonzás. Ehelyett egy új, merész, lazító Sepp Trautwein bukkant elő. Tschernigg gyakran szidta, csúfolta Seppet kispolgáriassága miatt, ám a Walther-dalokból kicsendülő lázadás, még ha egyszerű is volt, primitív s nem olyan artisztikus, de kispolgárinak semmiképp se lehetett nevezni. A lázadó szellem, úgy látszik, mindig ott rejtőzött Seppben, csak kedvező körülményekre várt, hogy kitörjön. A kedvező körülmények most itt voltak, visszaszorították Seppben a rosszat, s felszabadították a jót.

Igen, Sepp megváltozott. Negyvenöt esztendőn át élt Felső-Bajorország földjének húsán-gabonáján, de immár két esztendeje a francia föld húsával-gabonájával, borával-gyümölcsével egészíti ki, pótolja, amit testéből felemésztett. S ahogy teste mindezt befogadta, megváltozott s mégis ugyanaz maradt, éppúgy fogadott be apránként erőteljes, de lassú müncheni szelleme is valami idegent, valami lázadozót.

Ő, Tschernigg is megváltozott, ez azonban szomorú változás. Igen, Tschernigg önmagát hallotta ki a Walther-dalokból, az ifjúságát, pökhendi, förtelmes, büszke, szánalomra méltó, ragyogó ifjúságát. Ez az ifjúság már a múlté; egyszer s mindenkorra elveszett, amikor ő az emigránsbarakkból a francia kiadó polgári biztonságába mentette át magát. Ez az átmentés kétségtelenül sikerült. Tschernigg egy s más sikereket aratott, kitűnő műértő hírében állt, műértését megfizették, a madárnak volt mit csipegetnie. De átalakulása – ez a szomorú átalakulás – külsődleges maradt. Szívében továbbra is az az individualista, az az anarchista maradt, aki volt, s most is még ugyanolyan jól tudta, hogy a környező világ, amelybe menekült, rothadt, pusztulásra ítélt, s megérdemli a pusztulást.

Oskar Tscherniggnek rosszul esett, hogy a Walther-dalokat először ebben az elegáns társaságban kellett meghallgatnia, ahelyett, hogy Sepp, mint régebben, először neki, és csak neki játszotta volna el őket. De örült Sepp meghívásának, boldogan ballagott mellette, mert most is gyalog mentek, mint hajdan. És anélkül, hogy előzetesen megbeszélték volna, egyenest egy afféle bisztróba ültek be, mint ahová átalakulásuk és egymástól való elidegenedésük előtt jártak.

Most hát, mint a múltban annyiszor, éles fényben úszó, lármás kocsmában ültek. Tschernigg fájón gondolt vissza rá, hogyan olvasta fel annak idején a verseit Seppnek abban a Jóreménységhez címzett sivár kocsmában, látszólag közömbösen, de valójában tele izzó várakozással. Ó, akkoriban hamis verseket írt, s Harry Meiselnek igaza volt, hogy olyan borzalmasan közönséges szavakkal intézte el ezeket a verseket, még az utolsó éjszakán is gúnyos szavakkal illette őket. És mégse írt soha jobbat ezeknél a pökhendi, hamis verseknél. Sajnos, többé nem ír ilyen verseket, egyáltalán nem ír már verset, ez már a múlté. Ő, aki itt ül, már nem költő, s nem is érti, hogyan írhatta meg azokat a verseket. Már szinte félelmetesek, s olyan idegenek számára, mint a levágott haj vagy köröm, éppoly kevéssé érti őket, mint egész korábbi énjét. De épp ezek a versek vonzották Seppet, s tán e versek kerülő útján megint elérheti őt. Kár, hogy ilyen messzire kerültek egymástól.

Nagyszerű volna, ha Sepp egynéhány versét megzenésítené. Ez új kapcsolatot teremtene közöttük. És lehet, hogy akkor ő, Oskar Tschernigg visszatalálna a versekhez.

– Mondja, professzor – kérdezte –, nem fedezné fel Oskar Tschernigget is a világ számára, ahogy Harry Meiselt felfedezte? Nekem ugyan a régi verseim már semmit se mondanak, de önnek jelentenek még valamit. Nem akarná egyszer kipróbálni, hogy mi él még belőlük? Ha van önben virtus, professzor, sutba dobja az öreg Walther primitív dalait, s megpróbálkozik a fiatal Tschernigg verseivel.

Sepp e tréfás szavakból is kiérezte, mennyire igyekszik Tschernigg megnyerni őt, és szinte sajnálta érte. Amikor meghívta, hogy tartson vele, arra gondolt, hogy haragosan, zsémbesen kiönti előtte a szívét. Hát nem szörnyű pech, akarta neki felpanaszolni, hogy aki ilyen zenét tud írni, arra ítélje önmagát, hogy egy zuglap szerkesztőségében kuksoljon, és középszerű cikkeket firkáljon? Mikor engedheti végre meg magának, hogy abbahagyja a politizálást?

Csakhogy most, ahogy itt ültek ebben a szegényes kocsmában, ráeszmélt, milyen értelmetlen dolog volna Tschernigg előtt siránkozni. Hisz Tscherniggnek legfeljebb gúnyos szavai volnának számára, s ez még csak súlyosabbá tenné az önmagának kovácsolt láncokat. Jobb, ha minden zokszó nélkül tovább gürcöl annál a hülye PNÚ-nál, okosabb, ha nem melegíti fel kihűlt barátságát Tschernigg-gel.

Tschernigg felismerte, hogy a régi barátságukat nem lehet többé visszahozni, a tűz, amely egy rövid pillanatra fellobbant Seppben, egykettőre kialudt. Sepp is éppolyan kevéssé tud örülni a sikerének, mint ő a magáénak. Szófukaran, szomorú töprengések közt, önmagukba mélyedve üldögéltek.