22
Az orléans-i szűz

Még korán volt, Wiesener még sokféle szórakozást találhatott volna magának, mégis inkább hazament. Dolgozni akart. Most nekilát annak a cikknek – az orléans-i szűzről –, amelyet már olyan régóta készül megírni.

Szokása szerint fel-alá járkált a dolgozószobában meg a könyvtárban, mint mindig, ha össze akarta szedni gondolatait. De aznap nem tudott koncentrálni. Lea tehát úton van Berlinbe. Furcsa, máskülönben soha sincsenek misztikus hangulatai, s mégis, ameddig a kép itt függött a falon, úgy érezte, bármikor elbeszélgethet Leával. Most pedig a vízilónak szolgáltatta ki Leát. Most aztán igazi maquereau lett. Pokoli alku. Mondhatni, az ördögnek adta el magát.

Maga elé képzelte, ahogy a tagtárs kicsomagolja a képet, undorító, otromba, fehér kezébe veszi. Látta a tagtársat, ahogy a kép előtt üldögél, egyiptomi királyszobrok tartásában, s vizenyős szemével Leára bámul. Világosan, sokáig látta maga előtt, minden részletében. Pfuj, milyen ízléstelen ez, milyen erkölcstelen.

Micsoda ostobaság, hogy nem bírja levenni a szemét arról a hülye üres foltról a falon.

Csöngetett Arséne-nek, fehér portóit hozatott. Nem sandított-e Arséne is halvány, elégedett vigyorral arra az üres foltra? Butaság. Arséne jól nevelt komornyik, ilyesmit nem enged meg magának.

Kortyintott egyet. A könyvszekrény üvegéről saját arca nézett szembe vele. Uramisten, milyen öreg ma. Olyan az arca, mint egy vénasszonynak. Akinek szeme van, láthatja, milyen komikus a szája, az orra. Máskor csak mértéktartón iszik, ma viszont gyorsan, gépiesen, élvezet nélkül. Undorító. Most, hogy Lea képe már nincs itt, szélesebben mosolyog, mint annak idején, amikor még a falon függött. „Felismerten és megvetetten.”

Kényszerítette magát, hogy dolgozzék, s lassanként sikerült is összeszednie gondolatait. Persze ez a téma is óriási. Az orléans-i szűz azok közé az egyéniségek közé tartozik, akiknek lényét és hatását racionalista elme éppoly kevéssé érti meg, mint a Vezér lényét és hatását. Ellenlábasa, Talbot tábornagy, ez a nagy formátumú ember, a szüzet egyszerűen butának tartotta. „A balgaság ellen az istenek / hiába küzdenek” – mondja elkeseredetten Schiller darabjában. „Mind átkozott, ki nagyot mer s nemest, / ki bölcs elmével alkot terveket! / Bohócok királyának áll a világ”^[7] – teszi hozzá aztán átkozódva és meghal. Valami igaza van ennek a Talbotnak, csak kissé durván fejezi ki magát, és rendkívül szubjektív értékelésével el is torzítja a tényeket. A korona természetesen a lelkesedést, s nem az értelmet illeti meg, és a szüzet végeredményben nemcsak a pillanatnyi siker, hanem maga a történelem is igazolta. Igen, a történelem bebizonyította, hogy az okos, józan Talbot kicsi volt, a buta Jeanne d’Arc pedig nagy. Ez a tagadhatatlan tény gondolkodóba ejthetne egy s más egyéneket, akik a Vezér beszédeit túl racionálisan kommentálják. A lelkesedés, egy ügy igazságába és szentségébe vetett démonikus hit végső soron többre képes, mint bármiféle materialista logika.

Wiesener kortyintott egyet. Jegyzeteket készített. A szűzről ki-ki azt gondolhatja, amit akar, felőlem akár megszállottnak is tarthatják, és tetteit elfojtott erotikából vezethetik le. De egy biztos: spekulánst, karrieristát, kicsinyes érdekből cselekvő nőt senki se láthat benne. Egyetlen fából volt faragva, az biztos, s az egykori Lea éppoly jól megfért volna vele, mint a vízilóval. Mert az ember legyen hideg vagy meleg, csak langyos ne legyen.

Az egész üveget kiitta. Ma már ebből a munkából semmi se lesz. Az a nyomorult folt a falon zavarja. Lefekszik.

Másnap reggel felébredve undorító ízt érzett a szájában. Élvezettel öblögette a száját, mintha ezzel a tegnap esti összes zűrzavaros, kellemetlen gondolatát is kiöblítette volna. Mire Lotte megjött, már úgy érezte, jó formában van, örült, hogy nekifoghat a cikk diktálásának, lendülettel vetette bele magát, csak úgy rajzottak agyában a szavak.

De alig kezdett hozzá a munkához, egy telefonhívás megzavarta. Lotte hasztalan igyekezett a zavargótól megszabadítani, az illető kijelentette, hogy feltétlenül beszélnie kell Wiesenerrel.

A nagykövetség egyik titkára volt a telefonnál, s valóban sürgős hírrel jelentkezett. Gehrke báró ellen merényletet követtek el. Súlyosan megsebesült, most készülnek beszállítani az amerikai kórházba. A merénylőt, egy fiatalembert, aki valószínűleg emigráns, átadták a rendőrségnek.

Wiesener agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Azt mérlegelte, mi lesz ennek a következménye, mit lehet ebből a dologból csinálni. Ha Berhnnek esetleg kapóra jön, hogy megint egyszer világgá kürtölheti, az emigránsok bűnös tevékenysége mennyire árt a békének, ezt az ügyet óriási botránnyá lehet felfújni. Ez esetben Spitziből egyik napról a másikra mártír lesz. Wiesener nem sajnálná tőle ezt a dicsőséget, sőt még tömjént is szívesen lengetne felette, de csak azzal a feltétellel, ha a „súlyosan sebesült” Gehrke az amerikai kórházat holtan vagy munkaképtelen állapotban hagyja el. Ha azonban a gyűlölt vetélytárs mint mártír, dicsfénytől övezve tovább tevékenykedhetne, ez bezzeg Wiesener számára keserű pirula volna, amelyet csak nehezen tudna lenyelni.

A nagykövetség megteszi majd a magáét, hogy munkatársuk, Spitzi mártíromságából minden úton-módon tőkét kovácsoljon. És ezt neki tétlenül kell majd néznie. Ha legalább a víziló még itt volna. Így azonban arra van kárhoztatva, hogy újból itt kuksoljon és várjon.

A Rue de Lille-re hajtott. Ott, a követségen valóban alig leplezett diadalmámorban úsztak. Most megint az események középpontjába kerültek, a Rue de Lille váratlan vereséget mért a Rue de Penthiévre-re.

Ami a tényeket illeti, a következőket állapították meg: egy fiatalember, egy bizonyos Klemens Pirckmaier, ahogy ez utólag kiderült, valamilyen ürüggyel von Gehrke úrral kívánt beszélni, s amikor bevezették hozzá, azonnal rálőtt. Ez a Klemens Pirckmaier politizáló emigráns, gonosz uszító, fia annak a Franz Pirckmaiernek, aki már a weimari időkben a Vezér legveszedelmesebb ellenségei közé tartozott. A nagykövet persze tüstént személyesen érintkezésbe lépett Berlinnel, s Berlin most az egész emigráció ellen hatalmas csapásra készülődik. Már most, e beszélgetés pillanatában a berlini újságok különkiadásokban jelennek meg, a rádió a műsort megszakítva közli az eseményt. Semmi kétség, hogy e gaztett hírét az egész német nép a legnagyobb felháborodással fogadja.

Wiesener komoran hallgatta a beszámolót. A nagykövet tagadhatatlanul ügyesen manőverezett. Okos taktikával sikerült az esetet általánosítania, az egész emigráns kolónia nyakába varrnia, és azt is kimesterkedte, hogy a berlini reklámminisztérium hatalmas apparátusát működésbe hozza. Mindennek haszonélvezője pedig a nagykövet, a Rue de Lille, s elsősorban Spitzi, a hős, a mártír, aki korábbi, elhalványult, elfelejtett „teljesítményét” most egy másodikkal, rivaldafényben álló „teljesítménnyel” tetézte.

– És Spitzi? – kérdezte Wiesener. – És von Gehrke úr? – helyesbített gyorsan. – Hogy van? Megússza? – Kérdéséből őszinte izgalom csendült ki. A követségi tanácsos, aki e felvilágosításokkal szolgált neki, komoly, aggodalmas arcot vágott.

– Még nem tudjuk – válaszolta –, még nem tudunk semmi biztosat. – De válaszának gúnyos hangsúlyából Wiesener megértette, hogy Spitzinek nem történt semmi komolyabb baja, s az ügyet csak opportunizmusból fújják fel, amennyire lehet.

Komor hangulatban hajtott kocsiján az amerikai kórházba. Ő, Wiesener az imént még mintegy a csúcsról nézett le tehetetlenül káromkodó, legyőzött vetélytársára, s íme, kiderült – nevetni kellene rajta, ha nem volna sírni való –, hogy a haláláig valóban senkit sem lehet elintézettnek tekinteni. „Átkozott szerencse, amely nélkül még igazi gazember se lehet valaki”, mondja, azt hiszem, Lessing, s hozzá a sors iróniájaként a Zsidók című darabjában. Most a szerencse mindenképpen őt, Wiesenert húzta csőbe, ejtette át, s az álmainak, hogy a nagykövet már csak árnyékfigura, ő maga pedig a Vezér párizsi helytartója, befellegzett.

Az amerikai kórházban az orvos részletes felvilágosítással szolgált. Vágni és varrni kellett, a páciensnek néhány napig elég nagy fájdalmakat kell majd elviselnie. Arca bizonyára kissé torz marad, s nyaksérülését a hangja is megsínyli. De ettől eltekintve szerencséje volt a szerencsétlenségben. A szájában levő aranylemez megóvta a legrosszabb-tól. Állkapcsa persze megsérült. De Gehrke báró viszonylag rövid idő alatt rendbe jön, s talán két-három hét múlva elhagyhatja a kórházat.

„Micsoda mázlista – gondolta magában Wiesener. – Micsoda veinard. Ez a helyes kifejezés: veinard, akinek mázlija van. Vajon a német »Schwein haben« is a »veine«-ből származik? Utána kellene nézni. De előbb megnézem magamnak ezt a veinard-t.”

Spitzi bekötött fejjel feküdt, csak fél szeme látszott ki a kötésből. Forró kezét erőtlenül nyújtotta oda Wiesenernek. Beszélni persze nem tudott. Helyette Wiesener beszélt, elmondta, amit ilyenkor illik. Sajnálkozott Spitzin, örült, hogy viszonylag ilyen könnyen úszta meg a dolgot, beszámolt a felháborodásról, amit ez az aljas gaztett az egész birodalomban kiváltott, s a részvétről, amely mindenünnen feléje árad.

Spitzi szótlanul hallgatta. A fehér kötés alól kicsillant egy szőke hajfürtje, orra hegye ferdén, dölyfösen kandikált ki, fél szemét Wiesenerre függesztette. Magában biztosan vigyorgott.

Amikor Wiesener távozni készült, Spitzi az odakészített jegyzettömb után nyúlt. – Ha két augur összetalálkozik – írta fel.

Nyolc nap múlva Wiesener másodszor is ellátogatott von Gehrke úrhoz.

Időközben minden Wiesener sejtelmeinek megfelelően alakult. A nagykövet új szelet érezve vitorlájában felkarolta Spitzi ügyét, mozgósította a medvét, Spitzi régi protektorát. A Harmadik Birodalom propagandagépezete működésbe lépett, Spitzit hősnek és mártírnak kiáltották ki, mondhatni, már életében a Walhallába költözött, Horst Wessel, a nemzetiszocialista uralom kezdetén szentté avatott selyemfiú mellé.

Spitzi tudatában is volt szerepének, s amikor Wiesener bement hozzá, rendkívül felajzva fogadta. Pedig ez a beszélgetés nem is volt olyan egyszerű. Von Gehrke úr még mindig csak írásban, a jegyzettömbön tudott válaszolni, nem volt szabad sokat beszélnie, s ha egyszer-másszor megszólalt, hangja furcsamód rozsdásan csengett. Wiesener, bármilyen pontosan ismerte is az összefüggéseket, Spitzi megdicsőülésének hatása alól mégsem tudta teljesen kivonni magát; úgy érezte, e ritkán felcsendülő rozsdás hang még csak fokozza ellenfele jelentőségét, titokzatosságát.

Gehrke olvasta Wiesener cikkét az orléans-i szűzről. – Gondolja – írta fel a tömbre –, hogy a szűz mindig egész komolyan vette önmagát? – Wiesener fel-alá járkált a világos szobácskában, s igyekezett lendületes mondatokba foglalni az érveket, amelyeket a lelkesedésbe vetett hitének indokolására összeszedett. De Spitzi láttán lendülete elakadt. Spitzi most már kisebb kötést viselt, csak az egyik szemének felét takarta el, megmaradt másfél szemével az ágyból követte fel-alá járkáló látogatóját, s olyanformán hunyorított feléje, hogy ez zavarta, sőt összezavarta Wiese-nert. És amikor Wiesener tetejébe a szűz és a Vezér közti hasonlóságról kezdett szónokolni, Spitzi heves mozdulattal félbeszakította, s grimaszolva, sietősen, nehezen olvasható betűkkel felírta tömbjére: – Hagyja már abba. Tilos nevetnem, fáj, ha nevetek.

– Mit fog csinálni, ha rendbe jön? – kérdezte később Wiesener.

– Mindenekelőtt – deklarálta a jegyzettömbjén Spitzi – megvalósítom azokat a terveimet, amelyeket önök ez ideig elszabotáltak. Először is tető alá hozom az én kis sajtóbékémet – firkálta, s az „én” és a „sajtóbékémet” szavakat csupa nagybetűvel írta.

De e kirohanás után egykettőre megint lehiggadt. Szerencséje barátságossá tette, egyre szívélyesebbé vált, s a végén megint olyan bajtársias légkör alakult ki köztük, mint régen; az utóbbi hónapok gyűlölködése feledésbe merült. És amikor aztán Madame Didier is betoppant, a lehető legjobb hangulatba kerültek. Spitzi elégedetten látta, mennyire tetszik Wiesenernek a csinos, fehér bőrű Corinne.

– Csapjunk még egy kellemes estét hármasban, mielőtt elutazom – javasolta Spitzi a jegyzettömbjén. – Olyan gyorsan el akar utazni, Spitzi? – érdeklődött Wiesener. – Szeretném kihasználni az időt – válaszolta még mindig a jegyzettömbön Spitzi. – Addig üsd a vasat, ameddig meleg. Hát ön azt hiszi – tette hozzá –, hogy ez a dicsőség örökké fog tartani? – Miféle dicsőség? – kérdezte Wiesener. Erre már Spitzi kitátotta száját, s akadozó, erőtlen hangján magyarázta: – Hát a miénk. – Nem volna szabad beszélnie – jajveszékelt Corinne.

Wiesener elgondolkozott ezen a „miénken”, s ráeszmélt, hogy Spitzi nyilvánvalóan nemcsak a saját szerencséjére célzott, hanem az övére is, meg az egész rezsimére.

– „Az anyó lehunyja szemét – idézte elgondolkodva –, s a fiú egykettőre / szórja a vagyont szerteszét / hírre, italra, nőre.”

– Ez mit jelent? – tudakolta Corinne.

– Ez azt jelenti – magyarázta Spitzi, s rozsdás hangján megpróbált énekelni –, hogy „Az első, a második jelzáloggal / elisszuk a nagyanyó kicsi házát.”

– Kérem – fordult Wiesenerhez Corinne –, mondja meg már, mit jelent ez? Fordítsa le nekem, Monsieur Wiesener.

– Ez azt jelenti, hogy „aprés nous le déluge”^[8] – fordította franciára Wiesener.