21
Madame de Chassefierre-t leakasztják

Nem volt ugyan hivatalos búcsúünnep, de mindenki tudta, hogy Heydebregg tagtárs a legközelebbi napokban elutazik Párizsból, s így egyhamar nem fog ismét ellátogatni a Barna Házba. Sokan megjelentek hát, hogy e nagy hatalmú férfiúnál, távozása előtt, még egyszer pofafürdőt vegyenek. A teremben bajtársias, szívélyes, lármás jókedv uralkodott.

Ismerlek titeket, mondta magában Heydebregg. Nem egy közületek azért olyan jókedvű, mert azt hiszi, egyszer s mindenkorra megszabadul tőlem. Ez azonban úgynevezett babona, uraim. Berlinből még zárómustrát tartok felettetek.

A tagtárs aznap, amikor utoljára mutatkozott a német kolónia körében, ugyanúgy festett, mint Párizsban való felbukkanása idején. Az a vékony párizsias máz, amely ezekben a hónapokban rárakódott, lepattogzott róla. Mozdulatai korrektek, bábjátékba illően cirkalmasak voltak, szenvtelen, messzire elható hangján, ha franciául beszélt, megint érezni lehetett az eredeti kelet-porosz akcentust. Igen, még azt a hatalmas, fekete nyakkendőt is újra felvette, amely mellényének kivágását teljesen betöltötte. Szoborszerű, imponáló volt, a hangok akaratlanul is elhalkultak, ha Heydebregg nyikorgó csizmájával arra közeledett, s akire nagy, szinte fehéres, furcsán tompa fényű szemét ráemelte, automatikusan feszesebb tartást vett fel, mintha tisztelegni akarna.

De akadt valaki a jelenlevők közt, aki legcsekélyebb kedvet se érzett rá, hogy Heydebregg tiszteletet parancsoló megjelenésétől hagyja magát megfélemlíteni – Spitzi. Semmi oka nem volt, hogy utánozza a többieket: a Vezér különmegbízottja előtt leplezze való lényét, és Heydebregg fenekébe bújjon. Második londoni tartózkodása idején még sokkal inkább tapasztalta, mint az első alkalommal, hogy a tervével szemben a párt rosszindulatú, leplezett ellenállást tanúsít. Bukása tehát megpecsételődött, hamarosan ugyanaz lesz belőle, ami Hitler előtt volt, sőt még sokkal kevesebb; mert mint kegyvesztett, kockázat nélkül nemigen mutatkozhatik többé a Harmadik Birodalomban. Aligha marad számára más hátra, mint hogy felajánlja közreműködését a német vagy a francia titkosszolgálatnak vagy pedig hogy egy nagyobb francia fürdőhelyen megint tenisztrénereskedjék. Nem valami ragyogó kilátások.

De ez a vereség némi előnnyel is járt: ebben a tisztes társaságban egyedül ő engedhetett meg magának egy kis tréfát. Miután már úgyis el van intézve, miért ne okozzon magának a halálos ágyán egy kis örömet, miért ne mondja meg Heydebreggnek az igazat. Mosolyogva emlékezett vissza rá, hogyan állt bosszút iskolás korában az egyik tanítóján. Ez az ember, Weissmöller középiskolai tanár egy alkalommal a lakására rendelte tintalevesre és papírgaluskára. De rosszul járt, mert ő, Spítzi kihasználta az alkalmat. Nemcsak a könyvbarát tanár néhány különösen remek könyvét rondította el tízóraijának segítségével zsírfoltokkal, hanem az egyik szép, értékes gyűjteményes műből is, amely bizonyára a könyvtár ékessége volt, kivett egy kötetet, s két oldalára vegytintával és elváltoztatott írással jókora betűkkel ráírta: „így álltam véres bosszút Weissmöller tanáron, a disznón.” Ha erre a drasztikus véleménynyilvánításra gondol, még ma is elégedetten mosolyog. Ugyanilyen nyíltsággal fog most beolvasni Heydebreggnek, a távozó ellenségének is.

Tehát a legnagyobb természetességgel pimaszul odaült az asztalhoz, ahol a tagtárs Wiesenerrel társalgott, s beleelegyedett a beszélgetésükbe. Hamarosan napi politikára terelte a szót, gúnyolódni kezdett egy nemrég megjelent rendeleten, amelynek értelmében a magántanároknak és a fiatalabb egyetemi professzoroknak a lakosság bizonyos katonai gyakorlatain szintén részt kell venniök. – Kíváncsi vagyok – mondta ragyogó, fiatalos mosollyal –, mikor kell majd nekünk, diplomatáknak is ilyen menetgyakorlatokon részt vennünk. Renz cirkuszigazgató egyszer egy tenort alkalmazott, akinek a porondon lovagolva énekelnie kellett, ebből aztán bonyodalmas per keletkezett, mert a tenor, miközben a grállegendát énekelte, nem vágtázott elég gyorsan. Kíváncsi vagyok, nem fogja-e a párt legközelebb nekünk, diplomatáknak is előírni, hogy csak lóhátról politizálhatunk.

Heydebregg súlyos koponyája álmosnak látszott, sőt a csaknem pilla nélküli szemhéját olyan mélyre eresztette, hogy kétségesnek tűnt, vajon egyáltalán hallotta-e Spitzi arcátlan megjegyzését. A tagtárs higgadt s a maga módján igazságos ember volt. Ez a von Gehrke ugyan türelmetlen és önkényeskedő fráter, úgyhogy komolyabb ügyekben aligha lehetne eredményesen foglalkoztatni, de tehetséges: ezt bizonyítja az a terve is, hogy a sajtóbékét angol segítséggel hozza létre. Ehhez járul még a medve támogatása. Spitzi tehát tévedett, Heydebregg még korántse ejtette őt véglegesen. A tagtárs inkább valamilyen kompromisszumra gondolt, von Gehrkét ugyan hidegre akarta tenni, hogy ne csinálhasson több bajt, de a hivatalában meghagyta volna. Spitzi azonban nem sejtette, hogy még koránt sincs minden elveszve, s egyre inkább nekivadult. – Beszéltünk már tulajdonképpen a mi Madame de Chassefierre-ünkről – fordult a szoborszerű merevséggel üldögélő Heydebregghez –, mióta olyan furcsa fejlődésen ment át? Hogy éppen ő vállalkozik majd az emigránsok védangyalának szerepére, ezt egyikünk se képzelte volna, amikor olyan nagy önbizalommal és élvezettel üldögéltünk az asztalánál. – A hangsúlyt a többes szám első személyre tette, s eközben ragyogva Heydebregg arcába nézett. – Ebből látható – tette hozzá hetykén, lassan –, hogy még egy gyakorlott szem is tévedhet. – S tekintetét mosolyogva Heydebreggről Wiesenerre, majd megint Heydebreggre vetette.

Heydebregg, anélkül, hogy fejét megmozdította volna, imigyen füstölgött: „Pimasz fráter. Majd én megtanítlak Konrad Heydebreggen gúnyolódni. Majd kapsz tőlem egyet abba a vigyori pofádba.” Spitzi célzásai ugyanis a tagtársat sebezhető pontján találták. A holland követ másnap lunchre hívta meg, s könnyen előfordulhat, hogy ott összetalálkozik Madame de Chassefierre-rel. Még nem döntötte el, hogy elmenjen-e, azt viszont most már eldöntötte, hogy ezt az ostoba, szemtelen kölyköt a londoni sajtóbéke és a medve ellenére nemcsak hidegre teszi, hanem véglegesen elfűrészeli.

De fennhangon csak ennyit mondott: – Ma este igen élcelődő kedvében van, von Gehrke úr. – Hangja különösen szenvtelenül csengett, „von Gehrke urat” s nem „von Gehrke tagtársat” mondott, s Wiesenert ez diadalérzettel töltötte el. Most Spitzi saját maga adta ebbe a hatalmas, fehér bőrű kézbe a tollat, amely majd alakja ítéletét.

Másnap reggel Heydebregg még az ágyban fekve azon töprengett, menjen-e el a holland követhez lunchre. Külföldi körökben gyakran megesik, hogy német diplomatáknak és kiemelkedő pártfunkcionáriusoknak a náci rezsim nyílt ellenségeivel kell egy asztalnál ülniök. Hát csak azért mondjon le a holland követnek, mert ez a pimasz kölyök Madame de Chassefierre-rel ugratja?

Persze nem kellemes, hogy a hölgy ilyen tüntetően az ellenséghez állt át. Már a koncertjéből is nagy hűhót csaptak, s amikor most kiderült, hogy a PNU-t anyagilag támogatja, még maga a nagykövet se hagyhatta ki, hogy Heydebregg-nek ezzel az árulással kapcsolatban néhány udvariasan csodálkozó szóval kárörvendő sajnálkozását fejezze ki. De a tagtárs franciaországi tartózkodása alatt némi „filozófiát” szedett fel, vagyis amit a franciák filozófiának neveznek, s így nem érzett haragot Leával szemben. Még azt se bánta meg, hogy Arcachonban nála vendégeskedett. Ha Lea most az ellenséghez pártolt át, ezt csak szeszélyből tette, csíny volt, semmi más. Kis betyár, gondolta magában Heydebregg jóindulatúan és régimódin, úgynevezett „enfant terrible”. Szíve mélyén meg volt róla győződve, hogy Lea akciója nem is annyira a párt, mint inkább Wiesener tagtárs ellen irányult.

Kilépett a balkonra, termetes alakján, lebarnult, szinte szőrtelen testén mindössze egy kurta, háromszögletű tornanadrág volt. Fegyelmezetten elvégezte tornagyakorlatait, karjával körözött, előrehajlította, nyújtotta törzsét, térdét meghajlította, hasával körözött. Aztán beszállt a fürdőkádba, a szokott kis vízsugarakkal megpacskolta testét, s elég hosszú ideig hősiesen állt a hideg tus alatt. Aztán ledörzsölte magát, megtörülközött. Majd jólesőn dunsztolódott fürdőköpenyében, testét kellemes meleg borzongotta, fiatalnak, csaknem fiatalnak érezte magát.

Fürdőköpenyben végigment a kis lakáson, a hálószobából a lakó- és dolgozószobába. Ez a Watteau szálló nem volt rossz választás. Egész párizsi tartózkodása örvendetes és igen hasznos epizód volt. Szolgálati út, de egyben üdülés, mert ez a Párizs, mondjuk, Berlinhez vagy Berchtesgaden-hez hasonlítva mindig egyfajta gyógyhely lesz, s Heyde-bregg itt a hasznosat összeköthette a kellemessel. A legmagasabb hely által ráruházott feladatot teljes megelégedésre hajtotta végre, s Franciaországot, különösen pedig Arcachont mindörökre jóleső érzésekkel őrzi majd emlékezetében.

Menjen-e el a holland követhez lunchre? Nem tagadhatja le, hogy a hölgy iránt pártszempontból megengedhetetlen érzelmeket táplál. De eddig, mint ízig-vérig nemzetiszocialista sose hátrált meg az efféle érzelmek elől, szembenézett, megbirkózott velük. Épp most, végleges elutazása előtt veszítse el a bátorságát, térjen ki a hölgy és az érzelmek elől?

Ahol valaha a szépséges Miss O’Murphy képe lógott, onnét most a Vezér nézett le a fürdőköpenyben fel-alá járkáló férfira; szeme a fegyelmezettség jelképeként rövidre nyírt, aprócska bajsza felett szigorúan, erőszakolt nyugalommal tekintett le rá. Konrad Heydebregg emlékezetébe idézte azt a meleg kézszorítást, amellyel a Vezér Nürnbergben útjára bocsátotta. Emlékezetébe idézte, hogyan ad kezet búcsúzáskor Madame de Chassefierre. Eszébe jutott az a nagy telefonszámla, amelyet a párttal folytatott tárgyalásai miatt Arcachonban hátrahagyott. Vannak még kiegyenlítetlen számlák közte és Madame de Chassefierre között. Elküld-je-e neki az összeget? Nem volna méltó hozzá, ha a Madame csínyét ilyen sértéssel viszonozná. Másfelől egy ízig-vérig nemzetiszocialista férfiú nem hátrál meg. Ha a körülmények lehetetlenné teszik számára, hogy a számláját kifizesse, akkor elszakítja a hitelező szeme láttára, ahogyan azt mi az úgynevezett sarcadóssággal tettük.

Elmegy a holland követhez.

Egyébként kellemes volna, ha Madame de Chassefierre elhatározná magát, s néhány hónapra Berlinbe jönne, hogy a nemzetiszocializmus erejéről és erényeiről saját szemével győződhessék meg. Akkor – Heydebregg bízott önmagában – majd visszavezetné a hölgyet a helyes tanokra.

Hiábavaló képzelgések. Caesar megengedhette magának, hogy Kleopátrát Rómába hozassa, ő, Heydebregg azonban nem szenved nagyzási mániában, ő nem olyan formátumú ember, mint Caesar, a diktátor. Nem vetemedhet ilyen vakmerőségekre, nem tarthat fenn baráti kapcsolatokat egy olyan asszonnyal, aki tüntetően kiáll az ellenség mellett.

A holland követnél meglehetősen népes társaság gyűlt össze. Lea szokott higgadt, derűs módján üdvözölte Heydebregget, de az asztalnál igen távol ültek egymástól, s így beszélgetésre kettőjük közt nem adódott alkalom. Amikor aztán a hölgyek a szokás szerint rövid időre távoztak, majd visszatértek, Heydebregg – maga se tudta, hogy szándékosan-e vagy sem – termetesen, egymagában üldögélt. Félve-remélve várta, hogy Madame de Chassefierre, ahogyan azt korábban nemegyszer tette, leül melléje.

Lea előbb egy-két vendéggel váltott néhány szót, majd szép, nyugodt léptekkel odajött hozzá. – Rég nem találkoztunk, Monsieur – mondta s leült melléje, mintha időközben mi sem történt volna. Így hát mégis ismét egymás mellett ültek, csak ritkán váltottak egy-egy szót, hosszas, veszedelmes hallgatásba burkolóztak, oly titkos, illetlen meghittséggel, amely éppen Heydebregghez sehogy se illett.

– Hogyan tehetett ilyet, Madame? – kérdezte végül Heydebregg. Szigorú, feddő, vádló hangot akart megütni, de a kérdés inkább panasznak, mint vádnak hangzott.

– Semmiképp se ön elleni támadásnak szántam – válaszolta Lea barátságosan, de korántsem bocsánatkérően.

– Tüntetés volt – jelentette ki ünnepélyesen a víziló.

– Természetesen – mondta Lea –, mi egyéb lett volna? De hát önnek nem lehetett újság, hogy mi a barikádnak nem ugyanazon az oldalán harcolunk.

– Holnap végleg elutazom Párizsból – jegyezte meg szenvtelen hangján Heydebregg.

– Ó, nagyon sajnálom, Monsieur – válaszolta Lea. És aztán egy ideig még szótlanul ültek egymás mellett.

Lea élete végéig határozottan és félreérthetetlenül az antifasiszták oldalán fog állni. De a vízilóról nem lesznek rossz emlékei.

Heydebregg egy kis idő múlva mély, korrekt meghajlással elbúcsúzott tőle. Remélte, hogy Lea kezet nyújt neki. És nem is csalatkozott. Madame de Chassefierre-t egyhamar nem fogja viszonlátni, talán sose fogja viszontlátni. Lassan a maga hatalmas, fehér bőrű kezébe vette az asszony hosszú, szép formájú kezét, egy ideig fogta, aztán lassan elengedte.

Aznap Heydebregg Wiesenernél vacsorázott. Kettesben voltak. Heydebregg most nem látszott olyan szigorúnak, olyan valódi németnek, mint az előző napon; mondhatni, még egyszer utoljára megcsillantotta mindazt, amit Párizs városának jótékony, laza világából felszedett.

Vacsora után a könyvtárszobában ültek, fekete mellett. – Még ha el is jönne megint Párizsba, tagtárs – jegyezte meg Wiesener –, ez mindenképpen búcsúeste. Mert ebben a környezetben egész biztosan nem fogom önt viszontlátni. Ebből a lakásból ugyanis elköltözöm, túl szűk már nekem. Azon gondolkodom, hogy házat veszek vagy esetleg építtetek.

– Örülök, hogy terebélyesedik, tagtárs – válaszolta Heydebregg. – De azért, ha nem csalódom, néha, ugye, sajnálkozva fog visszagondolni ezekre a szobákra? – Mindketten Madame de Chassefierre portréjára pillantottak. Heydebregg érdeklődéssel szemlélte, hogy Wiesener a Madame portréját szakításuk után se akasztotta le, Heydebreggnek, a tagtársnak ez nem tetszett, de Heydebreggnek, a férfinak igen.

– A költözködés – válaszolta lassan Wiesener –, alapos változást fog jelenteni, ebben önnek igaza van. Az új házamban úgyszólván semmi se emlékeztet majd ezekre a szobákra. Jó, ha az ember a múltjából olykor-olykor kihajigálja a limlomokat – tette hozzá. – Túl sokat hurcolunk magunkkal a múltból. Ha friss levegőhöz akarunk jutni, egyet s mást mindig le kell rombolni. Gondoljon a Vezér városépítési programjára. De azért egy-két itteni holmiért kár lesz.

– Igen – válaszolta Heydebregg s pillantását leplezetlenül Madame de Chassefierre portréjára függesztette –, egy-két holmiért valóban kár lesz.

Wiesenernek úgy tűnt, mintha a tagtárs arra várna, hogy kitárulkozzék előtte. Heydebregg „züllése”: Leához fűződő kapcsolata kettőjük közt is egyfajta kötést, cinkosságot teremtett, és az ő számára csak előnyös lehet, ha a kötelékeket még szorosabbra húzza. – Nem voltak aggályaim – jelentette ki, egyszerre gyónva és titkolózva –, hogy ezt a képet – nem is igen kellett felé biccentenie – itthagyjam a falon lógni. Nem szégyellem a múltamat, nem tagadom meg. De ha a képet a történtek után átvinném az új házamba, ez mégis kihívás volna. – Heydebregg hallgatott, arca ugyanolyan szenvtelen, zárkózott, szoborszerű volt, mint előző nap, amikor Spitzi azokat a pimasz megjegyzéseket tette. „Túl sokat engedtem meg magamnak?”, töprengett Wiesener. – Mi a véleménye, tagtárs? – fűzte hozzá kissé bizonytalanul.

– Valószínűleg igaza van – válaszolta lassú szóval Heydebregg –, Párizsban nemigen lehet a képet felakasztani. De kár érte, művészi alkotás.

– Igen – válaszolta Wiesener, s most ő is szokatlanul lassan beszélt –, valóban művészi alkotás. És eladni sem szeretném. De örökre valószínűleg nem fogok ittragadni Párizsban – folytatta némileg erőltetett vidámsággal –, s ha majd akár Berlinbe megyek vissza, akár New Yorkba vagy Londonba utazom, előkeresem a képet és újból felakasztom.

– Voltaképpen furcsa elképzelés – tűnődött fennhangon Heydebregg; csupasz szemhéját leeresztette, s most valamiféle óriási teknősbékához hasonlított –, hogy egy ilyen kép a raktárban vagy másutt, mondhatni, holtan hever. Cornelius professzor Rostockban a középkori filozófia történetének előadása során elmagyarázta nekünk Berkeley alapelvét, mely szerint csak az észlelt dolgok léteznek. Megpróbálta megvilágítani előttünk, hogyan gondolta ezt Berkeley, vagyis hogy azt állította, amit nem észlelünk, az nem is létezik. A városi képtár festményei például, magyarázta nekünk, Berkeley szerint éjszaka, amíg a képtár csukva van, nem léteznek.

Wiesener a portréra pillantott. Mosolyog-e Lea? Létezik-e Lea mosolya? Csak nem kell „észlelnie”, s már nem is létezik. Létezik-e a tagtárs számára Lea mosolya? Egy ötlet villant fel az agyában – merész-e vagy egyszerűen csak arcátlan? Azt mindenesetre elérheti vele, hogy Heydebregg a jövőben is kénytelen legyen őrá gondolni.

– Tagtárs – mondta –, szeretnék öntől kérni valamit. Nem vinné magával a képet? Akkor „létezne”. Ez a kép művészi alkotás, s nagyon jólesne nekem, ha tudnám, hogy a múltam egy darabja raktár helyett az ön kezében van.

Heydebregg egy ideig megint hallgatott, dermesztő, szoborszerű némasággal. Wiesener szíve olyan hangosan dobogott, hogy azt hitte, Heydebreggnek is hallania kell. – Nagy bizalommal van irántam, tagtárs – válaszolta végül Heydebregg. S többet nem is mondott.

Másnap délelőtt Heydebregg már ebéd előtt becsomagoltatta és az állomásra szállíttatta koffereit. Csak este szándékozott elutazni, de körülményes és precíz ember lévén, szeretett minden előkészületet idejekorán megtenni.

Tétlenül üldögélt a Watteau szálló kék szalonjában, amely most, hogy minden személyes holmija eltűnt onnét, furcsamód sivárnak látszott. Elmehetett volna hazulról, hogy még kószáljon egyet Párizs városában. De ehelyett inkább ott üldögélt az egyik kis, törékeny széken, ült és várt. Emlékezetébe idézte a beszélgetést, amelyet Wiesenerrel Madame de Chassefierre képe előtt folytatott. Wiesener a válaszát „igennek” is, meg „nemnek” is tekinthette. Mit szeretne ő maga, hogyan értse Wiesener a válaszát?

Ült és várt. Déltájban megjelent Arséne, a komornyik. Monsieur Wiesener megbízásából elhozta a ládába csomagolt képet.

Arséne, a komornyik, mielőtt hazament, a Watteau szálló kis bárjában egy pohár whiskyt engedélyezett magának. Gazdája életének ez az új korszaka nagy megelégedésére szolgált. Végre nagyúri módon viselkedett, ahogy ez méltó hozzá. Végre megszabadult a zsidónőtől.

Heydebregg közben vizenyős, fénytelen szemmel meredt a ládára. Erőt kellett vennie magán, hogy ki ne nyissa. Elhatározta, hogy a ládát a kupéjába viteti.

Nem engedte, hogy Wieseneren kívül bárki kijöjjön a vonathoz. Mindketten nagyon korán ott voltak. A hordár beadta a csomagokat a hálókocsiba, előbb a ládát, aztán egy kis kézitáskát. Wiesener elnézte, ahogy a ládát a csomaghálóba helyezik. De sem ő, sem a tagtárs nem beszélt a képről.

Szívélyesen elbúcsúztak egymástól. – Azt hiszem – mondta Heydebregg közvetlenül a vonat indulása előtt –, hogy hébe-hóba azért fogunk egymással telefonon beszélni.

– És mikor találkozunk megint? – kérdezte Wiesener.

– Majd a háború után, amikor bevonulunk Párizsba – válaszolta már néhány méter távolságból a tagtárs.