16
Lukács 21. 26

A Coq d’Argent-ból hazatérve Sepp tovább dolgozott a Várótermen, nekikeseredve, lassan, boldogan és káromkodva, körülményesen és ihletetten. Sohase érezte át a munka örömét és kínját olyan mélységesen, mint ezekben a napokban, amikor a szimfóniáján dolgozott.

A zongora és az íróasztal közt forgolódott, fogai között fütyürészett, játszott, fel-alá szaladgált, írt. Hallotta az óra ketyegését, muzsikává szépült számára. Hallotta a szomszéd „kontár” klimperolását, szitkozódott, összeharapta fogait, tovább dolgozott. Képzeletében egyes részletek felett Annával vitatkozott: vajon ez a rész elég tiszta-e már, elég laza-e, vajon az a rész nem túl könnyed-e még mindig, amaz pedig nem „izzadságos-e”.

Szünetet tartott, kávét főzött magának, a viaszosvászon székben üldögélt, gondolkodott, dúdolgatott, rikácsolt. Mint valami közömbös szemlélő, jóindulatú megvetéssel gondolt Friedrich Benjaminra, a keménykalapos, szivaros prédikátorra. A prédikátor azt hiszi, az evangélisták próféciái már közel vannak a beteljesüléshez, már látja az ember fiát, amint a felhőkben közeledik nagy erőben és dicsőségben. Ő, Sepp, idáig még nem jutott. Ő csupán azt látja beteljesedni, amit a megelőző időre jósoltak: „... az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek!” Ennek a várakozásnak elviselhetetlenségét akarja lefesteni, hangokban kifejezni, hogy az emberek mélyebben átérezzék ezt az elviselhetetlenségét, ne várjanak tovább, tegyék a magukét, hogy ennek az elviselhetetlen állapotnak vége szakadjon.

Amit ez a kapucinus prédikátor a maga Vaskeresztjével, kemény kalapjával és Bertha von Suttner álmaival irkál, papol, művel, verklizik, az a legjobb szándék mellett is csak heroikus fontoskodás. Mi értelme van arról álmodozni, hogy a világnak milyennek kellene lennie, s milyen szép lehetne?

Anna gondjainak és félelmeinek se volt semmi értelme. Milyen borzasztó, hogy odavágta a lapokat, nem élte meg az ő jelenét: a Walther-dalokat, a Madame de Chassefierre-nél tartott koncertet, Benjamin visszatérését s mindenekfölött a Várótermet. Anna megértette volna, hogy ő, Sepp, milyen nagy utat tett meg. Művészete korábban „csak” művészet volt, öncélú művészet, alaptalan s ezért beteg művészet. Most egészségesebb lett. „Brokátot ír”, mondta Gottfried Keller Conrad Ferdinand Meyerről. Ő, Sepp, immár nem brokátot ír.

Valóban itt tart már? Nem elégedett-e már megint túl korán önmagával? Anna világosan megmondaná a véleményét. Anna a jó beszélőkéjével teledumálná a fülét, hogy ebből még mi minden hiányzik. A befejezés például még csaknem teljesen hiányzik. A befejezéshez hit kell. Mert világos, hogy az oly régóta várt vonatnak a végén meg kell érkeznie. Ha nem érkezik meg, az ív középen megtörik, a szimfónia valóban „Salle des Pas-Perdus” lesz, híd, amely a semmibe vezet.

Meg tudná „csinálni” a befejezést. Megvan hozzá a technikai tudása, a kottapapír öt nyomorult sorába bele tudna kényszeríteni valamilyen körülbelüli megoldást, hogy pofája legyen, s a közönséget egy estére átejtse. De mit nyerne vele?

Felhagyott az álmodozással, ismét nekiállt a munkának, megpróbálta csiszolgatni a félig kész részeket. De kedvetlenül dolgozott, az ihlet cserbenhagyta. Örült, amikor Hanns megjött, s így ürügyet talált rá, hogy félbeszakítsa a munkát.

– Meddig jutottál a Váróterem-mel? – kérdezte Hanns.

– Hát egy ideig még dolgozgatok rajta – válaszolta Sepp.

– Gondolod, hogy október közepére megleszel vele? – folytatta tovább a kérdezősködést Hanns. Sepp kissé meglepődve vállat vont. – Kár – durálta neki magát kicsit esetlenül a lurkó –, mert akkor én már aligha fogom hallani a szimfóniát.

– Szóval október közepén utazol? – tudakolta Sepp. Hangja fáradtan csengett, a szobában meglehetősen sötét volt, de Sepp nem gyújtott villanyt.

– Igen – válaszolta Hanns –, már az összes papírom megvan.

– Hát akkor erre be kell rendezkedni – mondta Sepp –, valahogy majd csak elboldogulok. – Locsogott-fecsegett, nyilvánvalóan csak azért beszélt, nehogy hallgatásba burkolózzanak.

Legutóbbi beszélgetésük óta Hanns úgy érezte, sokkal közelebb kerültek egymáshoz; rettenetesen nehezére esik egyedül hagynia az apját. – Ma megint nyolcezer frankot fizettek be a számládra – hadarja. Beszélni kell, gyakorlati dolgokról kell beszélni, nehogy érzelgőssé váljanak. – Ha ez így megy tovább – folytatja –, nemsokára már a kamataidból is megélsz. A Paris Midi-ben ma még egy cikk is megjelent rólad, egy príma cikk. – Ügyetlen jóindulattal beszél, mintha Sepp hírnevének, sikereinek emlegetésével meg akarná könnyíteni apjának a válást.

Sepp elmosolyodott. – Igazán nem teszek neked szemrehányást, Hanns – felelt a lurkó ki nem mondott szavaira, s mélyen ülő szemét komolyan, barátságosan fiára függesztette. – Nem szabad azt gondolnod – folytatta –, hogy legutóbb valamiféle rosszindulatból rohantam úgy ki a Moszkvád ellen. Időközben már rég jobb belátásra jutottam. Az utóbbi időben egyébként is sokkal türelmesebb lettem.

– Ha a türeimességedet emlegeted – válaszolta Hanns ugyancsak mosolyogva –, attól mindig félek. Rendszerint éppen olyankor lehet a legnehezebben kijönni veled.

– Ezúttal nem így van – bizonygatta Sepp. – Mióta visszatérhettem a muzsikához, sokkal okosabb lettem. Kár, hogy nem tudom befejezni a Várótermet, ameddig még itt vagy. Ez, azt hiszem, olyasféle muzsika lesz, amivel te is tudsz majd valamit kezdeni. De a Várótermet bizonyára adják majd a rádióban is, s akkor majd megtáviratozom neked. Tisztességes rádiókészülékek, remélem, még akadnak Moszkvában.

– Én is remélem – válaszolta engedékenyen Hanns.

– De komolyan mondom – folytatta Sepp –, úgy érzem, politikailag kissé közeledtünk egymáshoz. Korábban például a Benjamin-ügy szerencsés kimeneteléből általános következtetéseket vontam volna le. Most meg nagyon jól tudom, hogy ez csak egy aprócska egyedi eset, semmit se bizonyít. Friedrich Benjamin újságírót sikerült kimentenünk az üldözői karmaiból. Abesszíniát nem fogjuk tudni megmenteni. – Nekigyürkőzött, s az egyre mélyülő sötétségben, amelyben fia arcát már csak homályosan látta, bevallotta: – Ami a legfőbb elvedet illeti, Hanns, sajnos, abban neked van igazad s nem nekem. Sajnos, valóban hülyeség azt állítani, hogy a szellem erőszak nélkül is győzedelmeskedhet. Erőszak nélkül nem lehet a világon igazságos rendet létrehozni. Akiknek az igazságtalan rendhez fűződik érdekük, nem teszik le a fegyvert, amíg erőszakkal nem kényszerítik rá őket. Ezt időközben megértettem.

Hanns feszült figyelemmel, megindultan, boldogan hallgatta, hogy Sepp végül mégiscsak keresztülvágta magát, s ehhez ő segítette hozzá.

– Nem mondhatnám – folytatta egy idő után Sepp –, hogy ez az új felismerés különösebb örömet okozna nekem. Tinektek jó. Ti úgy csücsültök ebben a világnézetben, mint valami kényelmes fotelban, mint valami mérőrúdon, úgy méritek a magatok elvein az egész világot, a ti szemetekben minden olyan vitathatatlan, mint az, hogy kétszer kettő négy, s fene jól érzitek magatokat. Én egyáltalán nem érzem jól magamat. Megértettem, hogy az alapelvetek helyes, de csak megértettem, az agyvelőm rábólint, ám az érzelmeim tiltakoznak, a szívem nem mond igent. Nem érzem otthonosan magamat a te világodban, ahol minden csak értelem és matematika. Nem szeretnék ott élni. Úgy tűnik nekem, hogy ott a tömegeknek túl sok szavuk van, az egyénnek meg túl kevés. Én a régimódi szabadságon csüggök. Agytekervényeim túl mélyen be vannak járatva, nem tudok irányt változtatni. Legfeljebb elméletben tudom átnevelni magamat, gyakorlatban már nem.

– Bocsáss meg – szólt közbe óvatosan Hanns –, szerintem lebecsülöd magadat. Hisz te magad mondtad nekem, hogy a Váróterem számára teljesen újszerű muzsikát kellett komponálnod. És ez a muzsika se okoz örömet neked?

De Sepp erre nem harapott. – A te világodban – jelentette ki türelmetlenül –, mindenképpen nagyon rosszul érezném magamat, ezt tudom. Le kellene mondanom mindenféle kedves szokásomról, amelyek nélkül pedig az életemet egyáltalán el sem tudom képzelni. Ezek erőtlen szavak – szakította dühösen félbe magát –, amit mondani szeretnék, azt, sajnos, nehéz szavakkal kifejezni. A régi még nem halott, s az új még nem eleven, undorító átmeneti időben élünk, nyomorúságos váróteremben, így igaz. Éz benne van a muzsikámban. De ha az ember ezt kimondja, kicsinyesnek, siránkozónak hangzik, s te persze rettenetesen érzelgősnek tartasz engem. Nem így van? Tán megérted, amit mondani akarok? – kérdezte harciasan, a régi, heveskedő Sepp modorában.

– Azt hiszem, megértem – válaszolta szerényen Hanns. E nyugodt választól Sepp megint jobb kedvre derült.

– Nagyon boldog vagyok – tárulkozott ki a lurkó előtt –, hogy a Benjamin-ügy befejeződéséig kitartottam a PNU-nál, és csak akkor tértem vissza a komponáláshoz. Tán nem sokat értem el ezzel, s lehet, hogy szerinted túl szerény követelményeket támasztok magammal szemben. Én is néha kissé sivárnak és csupasznak látom önmagamat, mármint a politikus önmagamat, amikor ilyen elégedetten és kvietistán beszélgetek, mint valami hetvenöt százalékos magánzó. De nekem elég, amit tettem, nagy erőfeszítés volt, kedvesem, és tiszta a lelkiismeretem. És most mondd meg őszintén, Hanns, te úgy magadban, nagy büszkén lenézel engem?

– Nem vagyok olyan marha – válaszolta őszintén Hanns. – Miért néznélek le? Legfeljebb örülök. Most sokkal nyugodtabban utazom el.

Sepp kissé szégyellte önkitárulkozását. – Na de most már elég a köldöknézésből – mondta. – Már-már úgy érzem magamat, mint egyik-másik figura azokon a szörnyű mázolmányokon a Hofgarten árkádjaiban, mint egy leköszönő bajor herceg, aki fenségesen átnyújtja fiának a koronát meg a jogart. Az iskolában bemagoltattak velünk egy verset, nem tudom, veletek is bebifláztatták-e még, abban van ez a két sor: „Ihol, fiam, e kelevéz, fogjad, ez már nekem nehéz.” Hát itt van, Hanns, a kelevéz. Én meg nyugalomba vonulok.

– Tudod, Sepp – válaszolta Hanns –, nagyon jó, hogy most már csak muzsikával foglalkozol. Így legalább itt Párizsban kevesebb bajt csinálhatsz, én meg Moszkvában nyugodtabban alhatom.

Másnap késő délután, a szimfóniáján dolgozgatva Sepp egyszerre meglelte a melódiát, amelyet eddig oly kínoskeservesen keresett. Hallotta, ahogy a gyötrelmesen hosszú idő óta várt vonat „quand mérne” megérkezik, a váróterem láthatatlan falai összeomlanak, s a várakozók végre elindulnak a szabadság felé.

Önmagába hallgatózott. Tehát most feltört belőle, úgy, ahogy óhajtotta, tisztán és egyszerűen, nem olyan halványan és idealisztikusan elmosódva, mint annak idején az Inferno végén Beatrice megjelenésekor. És ez nem is afféle patetikus, olcsó, ujjongó bizakodás, üres mámor, mint amit akkor, 1914-ben érzett, ez hit, amelyért áldozatokat hozott, amelyhez minden bizakodás ellenére sok-sok szomorúság vegyült, szomorúság a feláldozottak miatt. Oly boldogság ez, amelytől az ember szíve inkább nehéz, mint könnyű lesz.

Sepp bátortalanul, alázatosan próbálgatta a hangokat. Úgy érezte, Annának játssza el először a Váróterem befejezését.

Homályosan emlékezett rá, hogy Mercier úrnak meg a szomszédainak megígérte, este tíz óra után nem fog többé játszani, s ezért eleinte nagyon halkan játszott. De hamarosan megfeledkezett a szomszédokról, csak a Váróterem-re gondolt, vadul püfölte a billentyűket. Nem hangzott valami szépen, körös-körül kopogtattak, de neki jól hangzott, s az utódoknak is jól fog hangzani.