10
A „Perzsák” oratórium

Sepp a Perzsák rádió-előadásának változatlanul vegyes érzelmekkel nézett elébe. Részt vett néhány próbán, s hamarosan kiderült, hogy se a karmesterrel, se a zenekarral nem tudja megértetni magát. Amit szeretett volna, nem jött ki az előadásból. De hát száműzetésben volt, vendégségben, itt nem csaphatott lármát, ahogy hasonló esetben Németországban tette volna. Így aztán, amikor megkérdezték tőle, meg van-e elégedve, még sikerült is nagy nehezen kipréselnie magából: – Oh, ca va trés bien.

Annából ezekben a napokban valami elementáris öröm áradt. Az érzés, hogy Seppje művét hamarosan az egész világ hallani fogja, s hogy ezt neki sikerült kiverekednie, ujjongással töltötte el. Erre még csak feltette a koronát, hogy Riemann hajlandó volt velük együtt meghallgatni az előadást. Az ugyan nem illenék, mondta, hogy Sepp és a többi hivatalos vendég társaságában magán az előadáson részt vegyen, de ha Sepp például arra határozná el magát, hogy a saját lakásában vagy bárhol másutt meghitt baráti körben hallgassa meg az előadást, ő is szívesen eljönne. És bár Sepp ilyen módon nem hallgathatja tisztán, a készülék torzításai nélkül a zenét, viszont ez esetben éppúgy fogja hallani, mint a sok ezer, különleges előnyben nem részesülő hallgató, vagyis mint az átlaghallgató.

Anna, ha Seppről volt szó, sose bírta elfojtani becsvágyát, s Riemann ígéretét fontos társadalmi sikernek könyvelte el. Még akkor este, Riemann látogatásának idején az az ötlete támadt, hogy erre az ősbemutatóra meghív egynéhány embert, ahogyan azt Németországban magától értetődőnek tartotta volna, s már előre örült, hogy Riemann jelenléte mennyire emeli majd az est fényét.

Amikor hozzáfogott e kis estély előkészítéséhez, ismét ráébredt, kínos-keservesen, mekkora különbség van a hajdani és a mostani életkörülményei közt. Milyen szépen s milyen kényelmesen tudott volna egy ilyen estelyt a berlini vagy a müncheni házukban megrendezni. Itt Párizsban nincs otthonuk. Honnét vegye a megfelelő négy falat, a megfelelő környezetet, amely feleleveníthetné az együvé tartozás érzését? Itt minden bizonytalan személytelenségbe oldódik fel. Végül is azt a kiutat találta, hogy az egyik kávéházban, ahol Sepp és barátai politikai megbeszélésekre néha-néha összejöttek, különtermet bérel ki. Sivár, józan terem volt, Anna azonban remélte, hogy sikerül majd valami atmoszférát kialakítania.

A megfelelő hallgatóság kiválogatása is kemény diónak bizonyult. Sepp az összejövetel iránt csekély érdeklődést mutatott. Ha megkérdezte tőle, hogy ezt vagy azt meghívja-e, így válaszolt: – Ó, csináld, ahogy akarod. – Anna Wohlgemuthot, Elli Frankelt, a Simmel házaspárt és Pereyróékat kívánta meghívni. Azoktól a vendégektől, akiket Sepp végül a maga részéről meg akart hívni, Anna kissé viszolygott. Közéjük tartozott a jó öreg Ringseis, meg Peter Dülken, a PH muzikális gyakornoka, de mindenekelőtt – s ez aztán komolyan nyugtalanította Annát – Tschernigg és Harry Meisel. Amikor e két utóbbi ellen kifogást emelt, Sepp azonnal felhergelődött. Barátja, Tschernigg, mondta, végül is kivette a maga részét a Perzsák megalkotásából, Harry Meiselnek pedig több érzéke van a zenéhez, mint az egész bandának együttvéve. Anna óvatosan megemlítette, hogy Riemann a kedvükért próbákról mondott le, némi tekintettel kell lenni rá, s bizony lehetséges, hogy Tschernigg és Harry Meisel, amilyen zabolátlanok, a korrekt, mértéktartó úrra kínos hatást fognak tenni. De Trautwein erre konokul kijelentette, hogy az olyan emberekről, akikre Tschernigg és Harry Meisel jelenléte kínos hatást tesz, lemond, így aztán Anna kénytelen volt beadni a derekát.

Annának valóban sikerült a sivár termet kissé barátságosabbá tennie. Kipróbálta akusztikáját, bizonyos intézkedésekkel elejét vette, hogy kívülről túl nagy lárma jöjjön be, változatos büfét állított össze. Mindez jó sok pénzbe került, de Monsieur Pereyro megígérte, hogy a rádiósokból magas honoráriumot fog kicsikarni.

Eljött hát az este. A vendégek a megbeszélt időpontra mind befutottak, s végre felhangzott a muzsika, amelynek előadásáért Anna annyit fáradozott. Emlékezetébe idézte, hányszor futkosott el Pereyróékhoz, a rádiósokhoz, mennyi mosolyt, hány ezer barátságos szót kellett kikényszerítenie magából, amikor legszívesebben szitkozódott és káromkodott volna. Visszaemlékezett arra a keserves estére is, midőn Seppet magára kellett hagynia. Most azonban mindezért majd nagyszerű kárpótlásban részesül, most felcsendül Sepp muzsikája, legnagyobb alkotása, most kiderül majd, hogy ő nem valamiféle bolond nő, nem egy senkibe fektette reményét. Áhítattal hallgatja a készülékből kiáramló zenét. Sepp gyakran eljátszotta neki; de hát a zongora sejtetéseit a zenekar teljességével mégse lehet egy napon említeni.

A többiek is, akik a kis teremben összegyűltek: Simmelék, Pereyróék, Wohlgemuth és Elli Frankel nagy zeneélvezők voltak, megtanultak érdeklődéssel, odaadással zenét hallgatni anélkül, hogy egymást zavarják. Anna elégtétellel figyelte arcukon azt az álmodozó, önmagukba forduló s nem éppen okos tekintetet, ami az embereknek zenehallgatás közben rendszerint lerí az arcukról, s ez még csak fokozta önnön zenei élvezetét.

Hanns, bár mint maga is elismerte, nem sokat konyított a zenéhez, most mégis figyelmesen hallgatott, négyszögletes fejét, mélyen ülő szemét többnyire lefelé fordította. Anna azonban tudta, hogy a fiú gondolatai – figyelmes magatartása ellenére – el-elkalandoznak, a muzsika semmit se mond neki. És nem is tévedett. Sepp, töprengett Hanns magában, úgy ír a zenéről, hogy az embernek tulajdonképpen meg kellene értenie, mit akar vele kifejezni. De hiába, nekem ez az egész plim-plim semmit se mond. Ez a cincogás, fuvolázás, dobolgatás csak eltereli az ember gondolatait, és sehová se vezet. Eközben nem lehet se igazán gondolkodni, se igazán érezni. Furcsa, hogy felnőtt emberek egész életüket ilyenféle zenebonának szentelik, s értelmet látnak mögötte.

Anna aggálya, hogy Oskar Tschernigg és Harry Meisel a többieket zavarni fogja, ugyan túlzott lehetett, de igaz, ami igaz, egyikük se viselkedett valami kellemesen. Bár Tschernigg nem volt annyira koszos és piszkos, mint máskor, mégis épp eléggé lezüllöttnek látszott. Rengeteget dohányzott, a cigarettavégeket a padlóra szórta, idegesen, esetlenül megint rágyújtott, nehezére esett nyugton maradni. Nagy fejét rázta, türelmetlenül vonogatta vállát, verejtékkel borított tar koponyáját törölgette, sőt olykor még keskeny száját is elhúzta. De talán még az izgő-mozgó Tscherniggnél is zavaróbb volt a kifogástalan nyugalommal, fejedelmi pózban üldögélő Harry Meisel, akinek szép, gőgös arca olyan mozdulatlanságba dermedt, hogy már elutasítónak és unottnak tűnt.

Ezzel szemben Leonhard Riemann minden higgadtsága ellenére látható szenvedéllyel figyelt. Már a Seppnél tett látogatását követő napon megbánta ígéretét, hogy Trautweinékkel együtt hallgatja meg a Perzsák-at. Okosabb lett volna, ha nem bántja meg a brüsszelieket, ha a hotelszobájában vagy bárhol másutt egyedül, zavartalanul hallgatja meg az oratóriumot, anélkül, hogy kíváncsi emberek az arcába bámulnának, s igyekeznének leolvasni róla gondolatait. Hisz végül is az a rádió legnagyobb előnye, hogy zavartalanul hallgathatja az ember. Amellett szükségtelen veszélynek is kiteszi magát, ha ennek a kiközösített Traut-weinnek társaságában hallgatja meg a művét. De ha egyszer már igent mondott, semmiképpen se sértheti meg Seppet, ezt a jó barátját azzal, hogy visszakozik. Ráadásul – anélkül, hogy ezt bevallotta volna magának – úgy érezte, ígérete megtartásával saját lelkiismerete előtt legalábbis részben feloldást nyer a bűntudat alól, amely az emigráns muzsikusokkal szemben mégiscsak eltöltötte. És ahogy itt üldögélt e kétes hírű butik hátsó szobájában, vegyes társaságban, térdét magasan felhúzva, szokott tisztes tartásban, és a Perzsák oratóriumot hallgatta, legfeljebb az a mód mutatott bizonyos idegességre, ahogy a kesztyűjével játszadozott. De csakhamar feloldódott áilamtanácsosi merevsége, most már csakis muzsikus volt, feszülten figyelt, nem bambán rajongó, hanem éber, kritikus arccal. Már régóta nem hallott becsületes, merész muzsikát, Németországban az ilyesmit tiltották, s így Riemann szívét öröm árasztotta el. És ekkor következett egy rész, egy bizonyos motívum, amelyre mindenkinek fel kellett figyelnie, előbb a nagybőgőkön csendült fel, utána meg a kürtökön, majd úgy érezte az ember, többre már nem futhatja, de futotta, Sepp-nek nem fogyott ki a lélegzete, mert most a hegedűkön hangzott fel a motívum, s emelkedett egyre feljebb, a messzeségbe, a végtelenbe. És ekkor Leonhard Riemann felállt – s e gesztus, épp mert egy olyan kimért úrtól eredt, kétszeres erővel hatott –, szeme szokatlan fényben ragyogott, lábujjhegyen odament Traurweinhez. s Anna legnagyobb örömére megfogta a vállát, és megszorította barátja kezét. Sepp igen fesztelenül viselkedett. Újból és újból izgatottan felugrott helyéről, s ha néhány percig boldogan üldögélt, utána máris idegesen ide-oda lóbálta lábát, nyugtalanul hintáztatta székét. Hadonászott, minden tagjával kifejezésre juttatta elkeseredését a gyatra tolmácsolás meg a sok-sok hamisan hangzó vagy csak kottában rekedt motívum felett. De a tolmácsolásnál még inkább zavarták művének belső hiányosságai. Most, amikor hallotta, milyen, keserűen érezte, hogy mennyi mindent nem sikerült beleadnia, hogy teljesítménye mennyire elmaradt a tökéletes mögött. Nem tudta magát kellőképpen koncentrálni az alkotásra, elrontotta, elfuserálta; hagyta, hogy az a nyomorult politika elterelje a figyelmét, s most se az egyikből, se a másikból nem jött ki semmi. Nemcsak, hogy előrébb nem jutott, hanem még a Horatius-ódák színvonalát se érte el. A felismerés e pillanataiban megmerevedett, egyszerre teljesen mozdulatlanul, magába rogyva üldögélt. De aztán felcsendültek a sikeres részek, mire csontos, élénk arcán hirtelen nagy-nagy öröm villant fel. Így váltakozott benne minden átmenet nélkül elkeseredés és boldogság, Sepp sovány arca meghatón, groteszkül eltorzult. Anna a férjére pillantott, csodálta őt, de kissé szégyellte is magát Pereyróék előtt.

Az előadás véget ért, megszólalt a bemondó. Valaki lezárta a készüléket. Kurta, kényszeredett csend támadt. Ekkor aztán Trautwein mogorván elkiáltotta magát: – Na, ezt is túléltük –, felállt és kinyújtóztatta tagjait. Erre valamennyien felálltak, s többen egyszerre kezdtek beszélni, elég sietősen. Pereyróék és Simmelék nyilatkoztak, Wohlgemuth elismerően recsegett, Elli Frankel éneklő, kissé sírós hangon bizonygatta elragadtatását. Trautwein mindezt megkínzott arccal hallgatta, arra várt, mit fog Tschernigg, Meisel és Riemann mondani. Tschernigg azonban csak a tolmácsolás hiányosságait fejtegette, Harry Meisel csípős, szellemes megjegyzéseket tett a rádió általános jellegű fogyatékosságaira, s Trautweint halálos szomorúság fogta el, meg volt róla győződve, hogy a Perzsák: mind a tolmácsolás, mind maga a mű teljes kudarcnak bizonyult.

Ekkor azonban megszólalt Leonhard Riemann. A szokottnál gyorsabban, szakszerűen, részletekbe menően beszélt, és szárazon, a felsőfokú jelzőket kerülve kifejezte elismerését. Nagy szakértelemmel összevetette a Perzsák-at a Horatius-ódákkal, a Homéroszra írt muzsikával, s ebből az összehasonlításból kiderült, mit sikerült Seppnek a Perzsák-ban elérnie. Kérte, hogy mielőbb megnézhesse a partitúrát. Most Peter Dülken is beleszólt a beszélgetésbe, a maga pomádés, de mégis rokonszenves és tiszteletteljes módján aláhúzta Riemann ellenvetéseit. Volt, amit Riemann ebből elismert, volt, amit nem, igazságosan különbséget téve a sikeres és a sikertelen közt. Seppnek bizonyos elvi ellenkezése mellett is el kellett ismernie, hogy Riemann a mű lényegét megértette. Felvillanyozódott. Sok minden „nem jött ki”, de valamit mégis elért, győzelmet tán nem aratott, vereségről azonban semmiképpen se lehet beszélni, inkább reményre, mint elbátortalanodásra van oka. Végül már csak Riemann, Peter Dülken és Sepp beszélt, Anna szomjasan itta minden mondatukat. Talán melegebb szavakat is találhattak volna Sepp számára, férje nem volt túl talpraesett, ha arra került a sor, hogy saját alkotását elméletileg védelmezze; „alkoss, művész, ne magyarázz”. Ennek ellenére Sepp győzelmet aratott, efelől semmi kétség, döntő csatát nyert. Ringseis, az ókori görögös is hallgatta a vitát, egyetlen szót se szólt, nagyon vénnek és törődöttnek látszott, de lerítt róla, hogy a muzsika nagyon megindította.

Ekkor felsorakoztak a büfé mellett, s a hangulat, noha ilyen, korántse egyívású társaság gyűlt itt össze, most derűsebbé vált. A kitűnő modorú Pereyróék és Simmelék értették a módját, hogy az esetleg kínossá vált szüneteken átsegítsék a társaságot, Wohlgemuth karakán lénye és Peter Dülken egykedvű hetykesége mindannyiukat felvillanyozta. A hölgyek: Simmelné és Pereyróné, Elli és maga Anna is igen jól festettek; a büfét ügyesen állították össze; Riemann nem adta a nagyurat, kellemes, humoros müncheni módra viselkedett.

Anna mindenkinek, különösen pedig Tscherniggnek és Harry Meiselnek lelkére kötötte, hogy semmit se mondjanak, ami Riemannt esetleg zavarba hozhatja. Tschernigg gúnyos arcot vágott, homlokát ráncolta, de megígérte. Furcsa módon éppen az öreg, szelíd Ringseis titkos tanácsos dúlta fel az est békéjét. Azt kezdte magyarázni Tscherniggnek és Harry Meiselnek, hogy Aiszkhülosz a Perzsák-ban nem a görög győzelem egyedi tényét akarta ünnepelni, hanem egyszer s mindenkorra meg akarta mutatni, hogyan büntetik az istenek az imperializmus minden formáját. Tschernigg erre valamilyen félig ironikus választ adott. De az aggastyán szilárdan kitartott véleménye mellett. A rá jellemző szelíd bizakodással kijelentette: meg fogjuk még élni, hogy e bölcs és látnoki költőnek a mi perzsáink esetében is igaza lesz. Mihelyt az öreg Ringseis szóra nyitotta száját, szelíd hangjára a többiek mind elhallgattak és őt figyelték. – Aki Aiszkhülosz intelmét magáévá tette – fejezte be mondókáját –, az tudja, hogy a civilizáltság mindig győzedelmeskedik a barbárság felett. Mi is legyőzzük majd a perzsáinkat.

Riemann nyugtalankodni kezdett. Wohlgemuth valamilyen erőteljes szóviccel menten közbevágott, s hajszál híján minden rendbe jött volna, Anna fellélegzett. Ekkor azonban Harry Meisel fennhéjázón beleavatkozott a beszélgetésbe. – Ön azt mondja, „barbárok” – fordult Ringseis titkos tanácsoshoz –, azt mondja, a „mi perzsáink”. No itt az igazi barbárokat, az igazi perzsákat mégiscsak védelembe kell vennem. Azok a barbárok, a perzsák, akikkel az ön görögjeinek bajuk támadt, emberek voltak, teljes értékű népek, akik lassanként kialakult, szerves nézetekkel és erkölcsökkel rendelkeztek. Ne gyalázza meg a „barbár” szót, tisztelt titkos tanácsos uram, azáltal, hogy a mi nácijainkra alkalmazza. Valóban azt hiszi, hogy egy olyan költő, mint Aiszkhülosz, efféle elállatiasodott lényeket komolyan vett volna, hogy ilyen csőcseléket tett volna tragédiája hőseivé?

Megmosolyogták ifjonti határozottságát. Pereyróék igyekeztek elsiklani a mondatai felett, s hangosan másra terelték a szót. Tschernigg azonban, az imádott Harry Meiselé-nek megjegyzésétől feltüzelve, megfeledkezett Annának tett ígéretéről, s lármásan, a maga sipító gyerekhangján helyeselni kezdett Harrynek. – Nagyon helyes – sivította –, kitűnő. Vegye csak fontolóra ön, Ringseis titkos tanácsos úr és ön, Riemann karmester úr, hogy vajon egy költő a nácikkal, ha majd megverik őket, ugyanúgy ítéletet tarthatna önmaguk felett, ahogy azt Aiszkhülosz a perzsákkal teszi? Nem, titkos tanácsos úr. Ezúttal nagyot tévedett, titkos tanácsos úr. A perzsákat kitűnően ismeri, le a kalappal, de a mi nácijainkat nem ismeri. A mi nácijainkat Aiszkhülosz nem választotta volna tárgyául. Ez a náci banda tiszta röhej, nem egyéb. Szar, kedves titkos tanácsos úr, semmi egyéb. Ezt még Arisztophanész se választotta volna tárgyául. A „lovagok” a nácikhoz képest félistenek. A nácik legfeljebb olyanvalakinek szolgálhatnak tárgyul, aki házról házra járva a szemetet szedi össze.

Anna többször is megpróbálta félbeszakítani Tschernigget, de az nem hagyta magát zavartatni, még hangosabbra fogta sipító gyerekhangját. – Ezt nagyszerűen mondta, Harry – fordult még egyszer a barátjához –, a „barbár” névvel nem szabad visszaélni, és a nácikra alkalmazni.

Most végre mondókája végére ért, s Anna tüstént megpróbálta jóvátenni a dolgot. Gyors, eltökélt szavakkal fordult Tschernigghez és Riemannhoz. Csakhogy Riemann közben teljesen visszavedlett államtanácsossá. Udvarias, de határozott mozdulattal elhallgattatta Annát. Aztán kissé sápadtan, ám anélkül, hogy hangját felemelte volna, így válaszolt Tscherniggnek: – Meg fogja érteni, uram... a nevét, sajnos, nem hallottam jól... hogy én, mint azoknak az embereknek hivatalnoka, akiket ön ennyire lebecsül, nem oszthatom a véleményét. – A kesztyűjét már Tschernigg mondókája közben felhúzta, most felállt, meghajolt az egész társaság felé, és távozott.

Wohlgemuth töbször is ide-oda forgatta fejét Tschernigg és a távozó Riemann közt, majd Elli Frankelhez intézve szavait, megszólalt: – Tejeset és zsírosat nem szabad összevegyíteni, ez már a bibliában is meg van írva. – Pereyróék és Simmelék serényen tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Tschernigg kényszeredett vigyorral bocsánatot kért a haragos Annától; sajnálja, mondta, hogy az államtanácsos és karmester urat elkergette, de nem egészen érti, miért háborodik fel Riemann azon, ha valaki nevén nevezi a gyermeket, és a Hitler-birodalmat mocsárnak és dzsungelnek mondja. Harry Meisel közönyösen üldögélt, Sepp Trautwein a fejét ingatta, hosszú, keskeny száján zavarodott vigyor játszadozott. Sajnálta, hogy Tschernigg megzavarta az estélyt, amelyet Anna oly nagy fáradsággal készített elő, de azért nem is olyan nagyon bánta, hogy valaki jól beolvasott Riemann-nak.

A Riemann távozását követő zavarodottság és kissé görcsös vidámság közepette a rádiótól küldönc érkezett és – ahogy ezt a segítőkész Pereyro elrendezte – átnyújtott Annának egy csekket a Perzsák előadási jogáért járó honoráriumról. Mármost ez a csekk kilencezer frankra szólt, ami Anna legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Most legalább egy fél esztendeig könnyebben élhetnek. Csakhogy még ez az öröm se tudta egészen elűzni afeletti rosszkedvét, hogy ez a bárdolatlan, oktalan Sepp ragaszkodott e két lehetetlen fráter meghívásához, s ezzel tönkretette ezt a szép estét.

Sepp viszont egyre féktelenebb és egyre vidámabb lett. Riemann régi jóbarátja, gondolta magában, s kitűnő muzsikus. Ezt ma is bebizonyította azzal, hogy eljött, és hogy a Perzsák-ról olyan okosan beszélt. És mégis beszari alak, senkiházi. Seppet már napok óta bosszantotta Riemann pi-pogyasága, s ahogy múlt az este, annál inkább örült, hogy Tschernigg ilyen alaposan megadta Riemann-nak.

Hanns szótlanul, érdeklődéssel hallgatta a szóváltást. Riemannt rokonszenvesnek találta, Tschernigget egyáltalán nem. De egy ilyen tehetséges embernek, mint Riemann, tudnia kellene, miféle szarháziak a nácik, s még fenntartásokkal sem volna szabad kitartania mellettük. Egy ilyen embert egyszerűen a falhoz kellene állítani. Tscherniggnek igaza van.

Pereyróék kedélyesen fogták fel a dolgot, de azért szívükben egy kis sóhajt mégse tudtak elfojtani: nincs az embernek könnyű dolga ezekkel a német emigránsokkal.

A társaság hamarosan felkerekedett. A Trautwein család egyedül maradt Tschernigg-gel és Harry Meisellel. Trautwein most, hogy maguk közt voltak, egyre inkább felvillanyozódott. – Vacak előadás volt – foglalta össze a dolgot –, de lehetett volna még vacakabb is. És ha a Perzsák-ból nem is tudtam annyit kihozni, mint amennyit eredetileg szerettem volna, de azért valamit mégis kihoztam belőle. – Valamit mindenképpen – válaszolta szárazan Tschernigg.

Trautwein kijelentette, most, hogy a nagyfejűek elmentek, jött meg igazán az étvágya, s felszólította a többieket, lássanak hozzá a büfé bőséges maradékának elfogyasztásához. Így is történt. Újból leültek enni. Sepp, Tschernigg és Harry jókedvű beszélgetésbe merültek, kölcsönösen ócsárolni kezdték egymást, éles, szellemes, haragos, nihilista – és Hanns szemében meglehetősen értelmetlen – megjegyzésekkel.

Anna eleinte nem minden keserűség nélkül nézte az elpusztított asztalt, a bemocskolt terítőt, a leszórt hamut, a sok félig üres poharat. Ezt a kiadást megtakaríthatta volna. De aztán a férjére pillantott, Seppre, aki pontosan úgy reagált az egészre, mint ahogy azt előre látta, mint egy művész, egy gyerek, egy férfi. Sepp pedig Annához fordulva megjegyezte: – Ezt jól csináltad, öreg. A rádió nagy rohadék, de te mégis az igazi vagy. És olyan okosat, mint amilyet te annak idején a Horatius-ódákról mondtál nekem, soha senki se fog mondani. – És egy nagy csókot nyomott a hevesen védekező Anna arcára. És ezek után Anna is jó étvággyal evett a többiekkel együtt.