7
Nyári telefonbeszélgetések

Amikor Gingold úr a PNU első számát meglátta, arca eltorzult, dühöngeni kezdett, egy időre tompa kétségbeesésbe zuhant, majd tovább őrjöngött. Összehasonlította a PNU számát a PH-nak azzal a számával, amelyet Hermann Fisch tallózott össze neki. A PNU-hoz képest milyen szegényesen, milyen megtépázottan fest új kiállításában a PH. Egy halom érdektelen, rosszul elrendezett, revideálatlan, alig-alig kommentált hír – ennyiből áll az ő újságja. A puszta semmi. Ez Gingold végét jelenti. Ennek a Párizsi Német Újság-nak a megjelenése megpecsételte a gyereke, az Őzike sorsát.

A sivár szerkesztőségben megbeszélést tartott Hermann Fischsel. Fisch fel akarta adni a harcot. Ilyen körülmények közt kilátástalan a boltot tovább vezetni, az ember csak önmagát mocskolja be, ha ennél a kétes hírű PH-nál marad. De Gingold úr egyre csak kapacitálta, nem ment le róla, egyidejűleg könyörgéssel és szitkozódással árasztotta el Hermann Fischt. Tovább kell vezetnie a PH-t, a PH-nak ki kell készítenie pimasz, ostoba, arcátlan vetélytársát. – Erőltesse meg magát, kedves, jó, tisztelt Hermann Fisch – recsegte, vinnyogta. – Ne takarékoskodjék. Vásároljon meg mindenkit, aki írni tud. Semmi pénz nem sok nekem, hogy a PH-mat ezektől a tolvajoktól visszaszerezzem.

Aztán az ügyvédjéhez ment. Különféle intézkedéseket foganatosítottak, magánjogi keresetet indítottak a PNU, valamint egyes szerkesztők és alkalmazottak ellen, csalásért és lopásért feljelentéseket tettek, a nyomdát fenyegetésekkel és hízelgéssel próbálták meggyúrni, egyszóval Gingold úr minden tőle telhetőt elkövetett.

És aztán, amidőn már a legjobb akarattal sem tudott többet tenni, hazament a tágas lakásába, amelyben most, hogy a gyerekei nyaralni voltak, szokatlan csend uralkodott. Egyetlen pillanatnyi okos cselekedet többet ér, mint háromnapi jajongás, magyarázta magának, de ez mit sem segített rajta. Lélektelenül, elcsigázva üldögélt egymagában, gyengeség fogta el, csak nyöszörgött. A PH és a PNU számait magával hozta, újból és újból összehasonlította őket, kemény, mohó, izgatott pillantását a szemüvegén át hol az egyik, hol a másik újságra vetette. Azt a szerkesztőségi közleményt, amellyel a PNU az olvasóit a címváltozás okairól tájékoztatta, már kívülről tudta, az ügyvédjével ismételten végigvizsgálta, a közlemény pokolian ügyes volt, ezen az alapon semmit nem lehetett azokkal a pimaszokkal elkezdeni. Hasztalanul őrjöngött és siránkozott az ügyvéd előtt. Lehetetlenség, üvöltözte, hogy egy tisztes kereskedőt Párizs városának kellős közepén mindenki szeme láttára nyilvánosan kirabolhassanak, ez még a bolsevizmus-nál és a Harmadik Birodalomnál is rosszabb. De az ügyvéd a jogi tényállást korántse tartotta egyértelműnek, azok a legények ravaszul fogták meg a dolgot, kérdéses, sikerül-e a lapot kicsavarni a kezükből. Gingold úr kétszeresen, háromszorosan megvert ember volt, még ha a perben győzedelmeskedik is a pimaszok felett, valószínűleg akkor is már késő lesz, sose látja viszont a gyerekét, az őzikét.

Ameddig még valamit tehetett-vehetett, ameddig még a szerkesztő és az ügyvéd előtt terveket kovácsolhatott, heveskedhetett, kiönthette haragját, addig még bírta valahogy. De most itt egyedül, ebben a forró lakásban, ernyedten, önmagát kárhoztatva, látomásoktól gyötörve, már nem tehetett mást, mint hogy imádkozzon, várjon, mind nagyobb méregbe lovalja bele magát.

Nem bírt ülve maradni. Fel-alá járkált a tágas, csúnya szobákon, előbb csak lassan, szinte vonszolva magát, később gyorsan, a végén már szaladgált, fel-alá szaladgált, mint egy ketrecbe zárt állat.

Nachum Feinberg jött meg. Már hetek óta figyelte, borzalom, szánalom és egyre erősbödő rosszallás közt ingadozva főnökének önpusztító magatartását. Hát ez a Louis Gingold valóban az a nagy balzaci kereskedő, akinek ő olyan hosszú időn át hitte? Valahányszor Nachum Feinberg ezekben az utóbbi napokban olyasmiről szerzett tudomást, ami főnökét bizonnyal újból csak súlyosan érintette és megsebezte volna, mindig tétovázott, hogy kímélje-e őt, vagy mondja-e el neki a hírt. De a végén minden esetben úgy döntött, hogy tájékoztatja Gingold urat. Ebben az olvasott és lélektani tapasztalatokra áhítozó Nachum Feinbergben egy kis bűnös kíváncsiság lapult, állandóan feszülten figyelte, hogy az egykor olyan fegyelmezett gazdája most milyen zavarodott, milyen gátlástalanul reagál minden újabb rossz hírre. Nachum Feinberg persze sejtette az ösz-szefüggéseket. Amikor aznap reggel meglátta a PNU első számát, rögvest körülszimatolt, hogy a lap milyen fogadtatásban részesült. Már ezekben az első órákban is bebizonyosodott, hogy a szerkesztők merész csínye sikerrel járt, s hogy ilyen módon Gingold úrnak a nácikkal kötött ügylete véglegesen kudarcba fulladt. Nachum Feinberg őszinte részvétet érzett megvert gazdája iránt, de hát Gingold úr kereskedő ember, megkövetelheti, hogy a titkára az eseményekről tájékoztassa. Nachum Feinberg tehát jelentést tett Gingold úrnak.

Gingold úr meghallgatta a jelentést, Gingold úr látta a titkárja zsebében a PNU egyik példányát. Nem bírta tovább türtőztetni magát, nem bírta már fájdalmát és kétségbeesését egyedül viselni, beavatta hát a hűséges Feinberget a titokba: az őt ért szerencsétlenségbe.

Ettől az órától kezdve Nachum Feinberg a nácikkal kötött ügyletet csendesen, de ellentmondást nem tűrve kivette Gingold úr kezéből, s maga vette kézbe. Bármennyire fájt is neki a gazdáját ért szerencsétlenség, mégis már-már elégedettséggel töltötte el, hogy most képességeiről végre tanúságot tehet. Hisz ő eleve tudta, hogy abból csak baj származhatik, ha Benedikt Perlest küldik Berlinbe, ő minden erejével azon volt, hogy Gingold urat erről lebeszélje. Most – hogy vetélytársát megalázza – annál buzgóbban igyekezett Perlest és feleségét kiszabadítani a pokolból. – Lépéseket kell tenni – ismételte el naponta többször is, s valóban tett is lépéseket. Elrohant a svéd konzulhoz, rábírta a követséget, hogy a svéd állampolgár Ida Perles ügyében panaszt tegyen a berlini hatóságoknál. Óvakodott tőle, hogy ebből bármi is nyilvánosságra kerüljön, mert ez csak súlyosbíthatta az asszony helyzetét. Kipuhatolt – ez persze nem okozott nagyobb nehézséget – egy-két befolyásos és korrupt náci funkcionáriust, megegyezett velük, hogy Ida Perles érdekében interveniálnak. Megszerezte a nyári szabadságon levő Leisegang úr címét. Rábírta Gingold urat, hogy hívja fel őt.

Ez a telefoni segélyakció azonban teljes fiaskóval végződött.

A PNU megjelenése Leisegang urat is kellemetlenül érintette. Szabadságát a Cap Martin hotelban töltötte. Ez ugyan túlságosan drága volt számára, de hát a felesége meg a két, éppen eladó korba került lánya kedvéért tette, akik ott, elsősorban a strandon, hasznos ismeretségeket köthettek. Maga Leisegang úr szívesen és sokat járt Mentonba vagy Monte-Carlóba, ez volt számára az év legszebb része. És pont most kellett ezeknek a büdös zsidóknak megjelentetni a PNU-t, hogy ezzel a zuglappal tönkretegyék az ő kurta szabadságát.

Most mitévő legyen? A PNU megjelenésével a PH elleni egész fáradságos, költséges, ravasz vállalkozásnak valószínűleg befütyültek. De ki ismeri ki magát ezeknél a nagyfejűeknél? Lehet, hogy mindennek ellenére tovább folytatják az akciót. Legszívesebben felhívta volna Wiesenert, és a jövőre nézve utasításokat kért volna tőle. Már kérte is a kapcsolást, de aztán mégis lemondta. Ha egy ügy rosszul áll, a felsőbbségtől nemigen lehet értelmes utasításokat kapni, rendszerint csak bosszantó szitkokat vágnak az ember fejéhez. Leisegang úr ismerte a náci hatalmasságok módszereit. Most is ugyanaz lesz, mint máskor. Berlin mérgelődni fog, Heydebreggnek enyhén beolvasnak, az a beolvasást erősebb formában továbbadja Wiesenernek, s az ostor aztán isten igazában rajta, Leisegangon, vagyis azon csattan, aki az egész munkát végezte. Pedig ő jó munkát végzett, ezt nyugodtan állíthatja. És ha mégis ilyen nagy felsülés lett belőle, ez csak azért történhetett, mert – s ezt valóban senki se láthatta előre – ezeknek az emigráns zugfirkászoknak meggyőződéseik vannak, nem olyan realista észjárásúak, mint a nácik.

Magában egész nap reménykedett, hogy Wiesener talán mégis megtanácskozza vele a dolgot, és utasításokat ad neki. És amikor este tényleg Párizsból telefonhoz hívták, fontoskodva és izgatottan lépett be a fülkébe. Annál kínosabb csalódás volt számára, hogy Gingold úr hangját hallja a kagylóban.

Ott állt hát Gustav Leisegang a Cap Martin hotel telefonfülkéjében szőkén, napbarnítottan, simán, kövérkésen, s az Avenue de la Grande Armée-i lakásában ott ült az íróasztalánál soványán, hideg verítékben fürödve, izgalomtól csillogó szemmel Louis Gingold. Gingold mindenekelőtt bocsánatot kért, hogy Leisegang urat jól megérdemelt pihenése közben zavarja. Igyekezett hangjának gyakorlott udvarias kereskedői színt kölcsönözni, de ehelyett szavai közt olyannyira izgatott, kétségbeesett ravaszkodás bujkált, hogy a figyelmesen hallgató Nachum Feinbergnek megesett rajta a szíve. De, folytatta Gingold úr, sajnos, bekövetkezett, amitől ő már akkor félt, amikor Leisegang úr annyira siettette. A rövid határidőn belül a szerkesztőség súrlódásmentes átalakítását nem lehetett lebonyolítani, a személyzet fellázadt, s ahogy azt Leisegang úr bizonyára már hallotta, saját lapot indított. Gingold úr persze megpróbálja tovább vezetni a boltot. Mi több: a dolgok ilyetén alakulása bizonyos előnyökkel is jár, mert most maguk az uszítok akolbólították ki önmagukat, s így könnyebb lesz azt a mértéktartó alapbeállítottságot biztosítani, amit Leisegang úr megbízói a PH-tól kívánnak. Másfelől Gingold úr attól fél, hogy az új sajtóorgánum megindulása Leisegang úr megbízóinál esetleg bizonyos félreértéseket okozhat. Ennek elkerülése érdekében vette magának a bátorságot, hogy Leisegang urat pihenése közben megzavarja. Nyomatékosan kéri Leisegang urat, hogy a szerkesztők pimaszságát semmiképp se vezesse vissza az ő, Gingold magatartására. Nagyon kéri, hogy ne rajta, a teljesen ártatlanon torolja meg mások bűneit.

Leisegang úr örült, hogy talált valakit, akin Wiesener baljós hallgatása feletti mérgét kitöltheti. Hangja válasz közben immár korántsem volt lágy, sőt elég élesen csengett. Mit képzel tulajdonképpen Gingold úr? Miféle arcátlanság, miféle – így kell magát kifejeznie – zsidó szemtelenség, hogy pihenése közben ilyen lappáliákkal zavarja őt. Ha a múltban puszta szívességből tanácsokat adott Gingold úrnak, ez a tény semmiképp se jogosítja fel ezt az urat arra, hogy mondhatni, kötelezettségeket rójon rá, és tolakodásával egészen idáig, a tengerparti hotelig üldözze. Ha Gingold úr az ügyet rosszul fogta meg, úgy méltóztassék azt egyenesbe hozni, de őt hagyja békében.

Mivel a kérlelés nem járt eredménnyel, Gingold úr ezek után enyhe fenyegetőzésekkel próbálkozott. Megemlítette, milyen rosszallást váltott ki lányának ügye a svéd hatóságoknál, s ő mennyire igyekezett, nehogy ez az ügy a nyilvánosságra kerüljön. Ezzel azonban jól kifogta Leisegang úrnál. Svédország, gondolta magában, s már-már derültséggel határos megvetés töltötte el ekkora értetlenség felett; Svédország egy hatmilliós és demokratikus ország, nekünk meg hetvenmillió emberünk van és egy Vezérünk. És én még azt képzeltem, hogy ennek a Gingoldnak van valami sütnivalója, s most Svédországgal áll elő. – Mi az ördög bújt magába, ember? – kiáltotta hangosan, élesen a telefonba. – Napszúrást kapott? Én Leisegang vagyok, a Gellhaus & Co. cég megbízottja, kereskedő, nem pedig ügyvéd vagy rendőrfelügyelő. Hát a tárgyalásaink során érdekelt engem, hogy az ön tisztelt családtagjai szentek-e vagy liliomtiprók? Határozottan meg kell kérnem önt – zárta le most már őszintén felháborodva a beszélgetést –, hogy a magánügyeivel ne zaklasson engem. S hozzá a szabadságom ideje alatt. Végeztünk – mondta és letette a kagylót.

Gingold úr a vonal másik végén ezt az utolsó szót nem akarta megérteni, úgy tett, mintha nem hallotta volna a telefon kattanását, tovább beszélt, könyörgött, rimánkodott, megalázta magát, olyan alázatosan beszélt, hogy Nachum Feinberg egészen megijedt; Gingold úr most már csak egy meggyötört apa volt, aki gyereke életéért rimánkodik. – Letették a kagylót – mondta a telefonhivatal, de Gingold úr ezt sem akarta megérteni, úgyhogy a telefonkezelő kénytelen volt még egyszer, immár türelmetlenül megismételni a figyelmeztetést. És még akkor se tette le a kagylót, Nachum Feinbergnek kellett helyette letennie.

Amikor Heydebregg még Arcachonban a postájában meglátta a Párizsi Német Újság első számát, azt mondta magában: – Na, most aztán van hírünk Afrikából.

Madame de Chassefierre birtokán a vendégpavilon egyik csinosan, egyszerűen berendezett szobájában ült. Késő délutáni, erős napsütés tűzött be az ablakon, Heydebregg tagtársnak hamarosan át kell öltöznie a vacsorához. Egyelőre azonban még volt ideje, hogy kissé átgondolja a dolgot. Termetesen üldögélt egy világos faszéken, amelynek ülését és támláját valamilyen élénk színű anyag borította. Fejénél egy igen finom színekben pompázó, túl modern festmény függött, Heydebregg véleménye szerint kissé elfajzott művészi alkotás volt, de ezzel most nem törődött.

A PH elleni akció tehát visszafelé sült el. Három hónappal ezelőtt ez még érzékeny pofon lett volna neki, most azonban Berlin már nem fogja olyan rossz néven venni, hogy ezzel az emigránscsürhével így kihúzta a lutrit, ez az egyetlen felsülés már mit sem változtathat azon, hogy a párizsi küldetését egészében véve siker koronázta.

Igen, jó munkát végzett, elégedett lehet magával. Itt van ez az ügy a nagykövettel, ezzel a jellegzetesen „finom úrral”, aki – mint a külügyminisztérium nem egy tagja – a párt számára túlságosan kényeskedő, túlságosan „európai”. Ő, Heydebregg magára vállalta, hogy ezt az ellenszenves férfiút elintézi anélkül, hogy e közszeretetnek örvendő diplomata formális visszarendelésével botrányt idéznének elő. S a feladatát – ezt még a legrosszabbindulatú bírálóinak is el kell ismerniök – elegánsan oldotta meg. Először is igen óvatosan, mértékadó francia helyeknél tett bizalmas célzásokkal aláásta a nagykövetség tekintélyét; a párizsiak most már tudják, hogy a Harmadik Birodalmat nem a Rue de Lille-i díszes palota, hanem a Rue de Penthiévre-i Német Ház képviseli. Mi több: a kulisszák mögött Heydebregg még nagyobb sikert ért el. Kikémlelte a nagykövetséget, sőt, titokban magának a nagykövetnek embereivel még az íróasztalát is feltörette. Ez vakmerőség lett volna, ha nem jár eredménnyel. De eredménnyel járt, olyan anyag került napfényre, amely az államrendőrséget nagyon érdekelte. A nagykövet, ez az egyébként okos, tartózkodó úr ingerültségében és keserűségében meggondolatlanságokra ragadtatta magát. Mindenesetre Heydebregg elérte célját, a nagykövetség és a párt közti harc végérvényesen eldőlt.

És a Német Birodalom nyugat-európai propagandája is másként festett, amióta ő, Heydebregg vette kézbe. Az olyasféle ülepet hizlaló, úgynevezett diplomatikus módszerekkel, mint amilyenekkel a Rue de Lille-en ezt az ügyet kezelték, persze hogy nem lehet célt érni. Heydebregg ezt a problémát vérbeli nemzetiszocialista módon, nordikus furfanggal oldotta meg. Magában somolygott, ha arra a két napilapra gondolt, arra a két jónevű, de alig olvasott sajtóorgánumra, amelyek most Párizsban rendelkezésére állnak. Milyen egyszerű minden, ha valaki egyenesen a célra tör. Most már ha a Német Birodalom valamilyen hírt vagy nézetet Franciaországban el akar ültetni, vagy ha franciaországi eseményeket egy bizonyos beállításban akar kommentálni, nem kell egyebet tenni, mint ennek a két újságnak megadni a jelt. A mi sajtónk és rádiónk aztán ezeknek az újságoknak cikkeit és kommentárjait a forrás megadásával mint a francia közvélemény megnyilvánulásait idézheti. Arra a gondolatra, hogy ezekkel a módszerekkel tetejébe még a nagykövetnek is befutott, Heydebregg még szélesebben mosolygott. Mert az efféle kellemetlenségeknek a nagykövet issza meg a levét, a francia hivatalos helyek hozzá fordulnak, ha a sajtónk túlságosan vadul vagdalkozik, nála emelnek panaszt, neki kell őket lecsillapítania.

Na és ami a fő feladatát, a francia közvélemény meggyúrását illeti, Heydebregg itt-tartózkodásának néhány hónapja alatt tízszer annyit ért el, mint a Rue de Lille a hatalomátvétel óta eltelt egész idő alatt. Sikerült céljai számára befogni mindazokat, akiknek érdekükben állt, hogy Németország békés magatartásában higgyenek, a francia jobboldali körökben megsokasodtak a német-francia megbékélést követelő tüntetések, a megbékélés előmozdítására külön társaságot hívtak életre, új frontharcos-találkozót készítettek elő, s az ifjú Monsieur Chassefierre által szorgalmazott ifjúsági találkozót is messzemenően támogatták; bár sajnos az persze már nem jöhet szóba, hogy azon az ifiúr is vezetőként részt vehessen. Heydebregg, mialatt mindezt végiggondolta, akaratlanul is nehézkes ünnepélyességgel vegyes kacsingatón kedélyes magatartást vett fel, oly tartást, amellyel a francia gazdasági vezetők, politikusok és újságírók előtt sikeresen bizonygatta, hogy a német fegyverkezés mögött semmiféle nyugatellenes agresszív szándék nem rejtőzködik.

Ha tehát ebben az egy tekintetben, az emigránscsürhe elintézés dolgában talán valóban nem végzett Berlin teljes megelégedését kiérdemlő munkát, ezt a csorbát bőségesen kiköszörülte egy sereg sikerrel, olyan sikerekkel, amelyekkel van mit hencegnie.

Itt az ideje, hogy átöltözködjék a vacsorához. Megborotválkozott, lezuhanyozta magát, megfésülködött. Ez az utóbbi művelet most több fáradságába került, mert immár nem viselte olyan egészen rövidre nyírva a haját. Capua, gondolta magában, s az ingébe bújt. Ebben az évben, életében először viselt szmokinghoz puha inget.

De a Párizsi Német Újság megalapítása mégiscsak pofon, ezt hiába csűrjük-csavarjuk. Annyi bizonyos, hogy jobban tette volna, ha von Gehrke tagtárs tanácsát fogadja meg s nem Wiesenerét. Tulajdonképpen furcsa, hogy ilyen előszeretettel viselkedik Wiesener iránt. Eredményei ezt nem indokolják. És ez a fiú egyébként se százkarátos, a „rastaquouére” kisded illata lengi körül.

Puha ing a szmokinghoz, ilyen szavak, mint „rastaquouére” – hát már egészen elfranciásodott? Heydebregg helyesbítette magát: – Wiesenerben van valami a szélhámosból.

Egyébként Wiesener tagtársnak és szélhámosnak ma fene rossz lelkiismerete lehet. Heydebregg nem szánja érte. Sok idő és pénz ment fuccsba, ez a mi Wiesenerünk alaposan elszúrta a dolgot.

Heydebregg berakta az inggombokat. Milyen összehasonlíthatatlanul könnyebben és gyorsabban megy ez, mint a kemény ingnél. Megint elmosolyodott, egyfelől mert az inggombok kényelmes berakása elégedettséggel töltötte el, másfelől, mert Wiesener rossz lelkiismerete kapóra jött neki. Egész idő alatt úgy érezte, mintha az ő arcachoni jelenléte akadályozná meg Wiesenert abban, hogy lejöjjön Madame de Chassefierre-hez, bibliai emlékek lebegtek elmosódottan a szeme előtt: David, aki Uriastól elrabolta Bathsebát, s más hasonlók. Wiesenerrel szemben, úgy érezte, bűnt követett el. Ezért jött neki kapóra, hogy most ő is megbocsáthat valamit Wiesenernek. Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, gondolta magában, s felhúzta a kabátját.

Elnézte azt a jól megtermett urat, aki a tükörből rábámult. Nem, még ebben a Capuában se vesztett semmit a méltóságából. Egyébként esze ágában sincs, hogy Wiesenernek teljesen elengedje a büntetést. Csak épp enyhén fogja kiszabni.

Heydebregget tehát a Párizsi Német Újság megalapítása nem túlságosan izgatta. De azért mégse ment ki a fejéből. Vacsora közben nem viselkedett olyan könnyedén, mint máskor; Lea és Raoul megállapította, hogy gondolatai valahol másutt járnak.

Az éjszakai pihenése sem volt zavartalan. A PNU felbukkanásával a nyári szabadságának vége lett, Heydebregget újból elkapta a politika.

Másnap már korán reggel telefonálgatni kezdett, Párizs-zsal, Berlinnel, sőt Berchtesgadennel. Emilé, a komornyik rosszallással fogja majd tapasztalni, mekkora telefonszámlát hagyott ez a vendég. Heydebreggnek lelkifurdalása volt, hogy ilyen módon a Német Birodalom és a párt egy nem egészen tisztavérű személynek számottevő kiadásokat sóz a nyakába. De mégse látott semmi módot rá, hogy a hölgynek az így előállt költségeket megtérítse, még a legdrágább virágcsokor is csak gyenge kárpótlás lenne.

A telefonon folytatott eszmecsere alapján elhatározta magát, hogy még aznap elutazik, s hozzá egyenest Berlinbe, anélkül, hogy Párizsban megszakítaná útját s Wiesenerrel beszélne.

Elbúcsúzott Leától. Az asszonynak feltűnt, hogy Heydebregg egyszerre megint ugyanolyan merev, korrekt vastagbőrűvé vedlett vissza, mint amilyen párizsi tartózkodásának kezdetén volt, még a francia beszéde is újból kelet-poroszosabban hangzott. Fehéres, fénytelen szemét a csaknem pilla nélküli szemhéja alól Leára függesztette, a maga bábjátékba illő módján meghajolt, s így szólt: – Engedje meg, Madame, hogy köszönetemet fejezzem ki azokért a rendkívül kellemes napokért, amelyeket Tusculumában tölthettem. – És szokásból már-már hozzátette: – A Vezér és a párt nevében köszönöm.

Aztán Párizsba utazott, s onnét azonnal továbbrepült Berlinbe.

Termetesen ült a repülőgépen, miközben az északfrancia táj elsuhant alatta. Sokszor utazott már repülőgéppel, de most először figyelt fel rá, milyen üresnek tűnik még a legsűrűbben lakott vidék is, ha felülről nézi valaki. Csak erdőt, földeket és mezőket látott, semmi mást. Az ember nem hagy a földön túl sok nyomot, s ha valaki egy szélesebb területet tekint át, e nyomok teljesen eltűnnek. Ám később, amikor a vécére ment, s az erdők-dombok a lyukon át köszöntötték, elkergette magától ezeket a defetista gondolatokat s helyettük büszkén mondogatta magának: csoda, hogy mégis milyen sokra vittük.

A lét határozza meg a tudatot? Ostobaság: a tudat határozza meg a létet. Csak néhány órája, hogy elindult Arcachonból, s az máris olyan messze van tőle, mint Jokohama, elsüllyedt, feledésbe merült. Már csak Berlin létezik számára, ahová repül, amelyhez – percenként három kilométeres sebességgel – közeledik.

Lea szívesen látta vendégül Heydebregget, de most mégis inkább örült, semmint sajnálta, hogy eltávozott. Azt remélte, most, hogy kettesben maradt Raoullal, sikerül visszaidéznie azt a kellemes, meghitt viszonyt, amely a nyár elején volt közöttük. Ezekben a napokban nagyon szerette Raoult, büszke volt rá. A fiú egy ideig nyilvánvalóan vadul hadakozott csalódottsága ellen, de most már szemmel láthatóan túl jutott rajta. Olyan nagyszerűen festett, hogy az arcát nehezen lehetett elfelejteni; ha az utcán ment, mindenki felfigyelt rá, a nők megfordultak e csinos, komor, értelmes tekintetű fiatalember után.

De ezekben az utolsó arcachoni hetekben Raoul nem sokat hederített a nőkre. Még anyja számára se maradt sok ideje, épp csak az étkezésnél találkoztak, néha játszottak egy-egy parti sakkot, vagy egy-egy órán át teniszeztek. Egyébként a fiú csaknem állandóan egyedül volt, a strandon vagy a tengeren. Nem mondhatni, hogy úgy elzárkózott volna anyja elől, mint az utolsó párizsi hónapokban, de nem is tárta úgy fel előtte a szívét, mint Arcachonban az első hetekben. – Ne haragudj – mondta egyszer a maga kedves, udvarias modorában –, ha néha-néha kissé szórakozott vagyok. Most nagyon sokat dolgozom.

– És min dolgozol, fiam? – kérdezte Lea.

– Bocsáss meg – felelte Raoul –, ezt most még nem árulom el neked. De mihelyt olyan állapotban lesz, hogy érdemes megnézni, megmutatom.

Ezeknek a késő augusztusi szorgos napoknak egyikén Raoult egy normandiai fürdőhelyről keresték telefonon. A telefonáló hajdani barátja, Klaus Federsen volt. Raoul bizonyára csodálkozik, mondta nyakatekert, papiros ízű franciaságával, hogy az ő, Klaus hangját hallja. De helyesnek tartotta legelőször vele tudatni, hogy az ifjúsági találkozó mégis létrejön, s hogy ő, Klaus Federsen lesz a német küldöttség vezetője.

Itt szünetet tartott, nyilvánvalóan válaszra várt. De Raoul semmit se válaszolt. Lelki szemeivel világosan látta egykori pajtását, pirospozsgás arcát a piszkosszőke sörte-hajával, húsos orrát, apró szemét, széles, zömök alakját. Raoul a beszélgetés elején megőrizte szokott hanyag tartását, most azonban zöldesszürke szemével korántse nézett szenvtelenül maga elé, keze erősen megmarkolta a hallgatót. De erőt vett magán, hallgatott, várt.

Klaus Federsen azt remélte, Raoul haragosan, csúfondárosan fel fog fortyanni, hallgatása ezért zavarba ejtette. Szerencsére néhány mondatot még előtte kiötlött. Sajnálja, folytatta, hogy túlontúl ismert okokból a legjobb akarat mellett is lehetetlen volt Raoul jelölését keresztülvinni. Neki, Klausnak nagy öröm lett volna, ha egy olyan remek fiút, mint a barátja, Baldur von Schirachnak, a Birodalom ifjúsági vezetőjének bemutathatott volna. Von Schirach csuda klafa fickó, kedveli az olyan fiatalembereket, mint Raoul.

Most már legfőbb ideje, hogy ez a francia is mondjon végre valamit. A beszélgetés már eddig is legalább harminc frankjába került, s az a majom még egyetlen szót se szólt. Illőnek tartja, ismételte meg magát Klaus kénytelen-kelletlen, hogy Raoulnak, akinek agyában az egész ötlet tulajdonképpen megfogant, sajnálatát fejezze ki, amiért a jelölésének ügye ilyen rosszul sült el. Megjátszott szánalmából durva csúfondárosság csendült ki.

Raoul a szokott mély, lágy hangján most végre megszólalt: – Igazán kedves tőled, hogy erről tájékoztattál – mondta s hozzá németül. – Talán érdekelni fog, hogy a nyáron vendégségben volt nálunk Heydebregg úr, a tagtársad és osztagvezetőd, vagy ahogy éppen nevezitek őket – folytatta nyugodtan, jól tudva, hogy e hírrel Klaus elevenébe talál. – Egyébként most nem foglalkozom politikával, nyakig ülök az irodalomban. És te hogy állsz a művészeteddel, öregem? – kérdezte barátságos, leereszkedő hangon. – Hogy megy a strandon az úszás?

Klaus valamilyen közömbös választ adott; most ő is németre fordította a szót, ámbár szilárdan elhatározta magában, hogy csak franciául fog beszélni. Savanyú a szőlő, gondolta, de azért megalázottnak érezte magát, s felettébb sajnálta a pénzt, amit erre a telefonbeszélgetésre kiszórt. Tehetetlen haraggal gondolt Raoul sovány, szív alakú, gőgös arcára.

Ha Klaus csak még néhány frankot rászán a beszélgetésre, megtalálta volna a számítását. Mert akkor Raoul hangja már nem engedelmeskedett volna akaratának, kihallatszott volna belőle a keserűség, s Klaus megsejthette volna, hogy az a gyűlölt arc korántsem olyan gőgös, eltorzítja a düh. Mert Raoul ezekben az utóbbi hetekben ugyan fölébe emelkedett a történteknek, de mégse annyira, hogy Klaus Federsen mondókája egész lényét fel ne kavarja. A maga mögött hagyott érzelmek most egyszerre megelevenedtek, feltámadt benne az elfuserált politikai karrierje feletti esztelen harag, a gyűlölet az ellen a férfi ellen, aki ilyen alaposan elintézte őt, s a bosszúszomj, hogy ezért megfizessen. Raoulon újból végigviharzott a düh és bosszúvágy.

Ám ez a hangulat ugyanolyan gyorsan elmúlt, mint amilyen gyorsan jött. Raoul maga elé képzelte Klaus Federsent, s vállat vont. Mit törődik vele, mit gondol róla ez az állat? Ami pedig Monsieur Wiesenert illeti, nem akarja ugyan becsapni: azzal áltatni magát, hogy Monsieur Wiesener immár közömbös számára, azt azonban biztosan tudja, ma utoljára fordult elő, hogy ilyen gyerekes bosszúvágyat érzett vele szemben. Ha ezentúl Wieseneren még bosszankodni fog, ez csak azért lesz, mert olyan szörnyű nehézségeket okoz neki ezt a férfit a művében, amelyen dolgozik, híven megformálnia.

Mert ez a mű, a Farkas című elbeszélés, ó jaj, sehogy se akart sikerülni. Raoul győzelembe vetett hite egykettőre elillant, tudatára ébredt a maga elé tűzött feladat nehézségeinek. Elolvasta, amit írt, rossznak tartotta, javítgatta, s megint csak rossznak tartotta. Összeharapta fogait, elvesztette bátorságát, újból összeszedte magát, s aztán ismét elcsüggedt. Felismerte, hogy egész firkálmánya lélektelen fotográfia, halott másolat.

Még egyszer és sokkal alaposabban áttanulmányozta a 66. Szonett-et. Amilyen könnyen érthetőnek tűnt neki első olvasáskor, annyira világosan felismerte most, hogy telistele van furfanggal és mélységekkel. Harry Meisel tárgyilagossága csak látszólagos, színlelt tárgyilagosság. A műve olyan, mint a hagyma, minden réteg alatt újabb réteg bukkan elő, s az utolsó, a legbelsőbb rétegig nem lehet eljutni. A könyv szereplői a hús-vér embereknél elevenebbeknek, szenvedélyesebbeknek tűntek, a könyv cselekményének a valóság tényeinél több tartalma s erősebb kisugárzása volt. Harry Meisel prózáját még lefordítani se lehetett, akármilyen világosnak és józannak látszott is; az alattomos szerző csupa olyan szót válogatott össze, amely ugyan egyértelműnek tűnt, de mihelyt meg akarta „fogni” az ember, villódzni kezdett.

Raoul kétségbeesésében egy szép napon összecsomagolta mindazt, amit írt, s elküldte annak az embernek, akinek szenvedélyesen megcsodált előszava a 66. Szonett befogadására felkészítette, Oskar Tscherniggnek. Levelet is írt hozzá, lelkes, büszke, alázatos, bizakodással telt levelet. Hűvös, de nem barátságtalan választ kapott rá; a föltett kérdéseket, mondta a levél, túl körülményes volna írásban megtárgyalni, de amennyiben de Chassefierre urat érdeklik Monsieur Tscffernigg útbaigazításai, szívesen áll Párizsban rendelkezésére.

Raoul az anyja legnagyobb meglepetésére elbúcsúzott tőle, néhány napra Párizsba utazott, és felkereste Tschernigget.

Jó időbe telt, amíg túljutott rajta, hogy az esszé szerzője egy csúnya, szúrós, öregedő ember. De aztán egykettőre megértették egymást. Raoul szerényen tűrte, hogy Tschernigg gúnyos udvariassággal ízekre szedje szét elbeszélését, kegyetlenül és cáfolhatatlanul bebizonyítsa neki, milyen szánalmasan elmaradt a mintaképe mögött, semmiféle védekezési lehetőséget ne hagyjon neki. Raoul például igyekezett kritikusának egyik kifogását megcáfolni. – De hát ilyen ez a valóságban is – kiáltotta szenvedélyesen, mire Tschernigg kettőzötten udvarias tárgyilagossággal kijelentette: – Az ellen nem lehet semmityen kifogást emelni, ha valaki modell alapján dolgozik. Homérosz és a biblia óta minden író így járt el. De mikor – kérdezte, s magas gyerekhangja most még lágyabban, még gúnyosabban és nyájasabban csengett –, de mikor tekintette az író valaha is másnak a valóságot, mint aminek a szobrász a követ, amelyből szobrot farag? Csak a filiszterek mérik össze, fiataluram, Reinekét, a rókát a zoológiái tankönyvekkel, és Homéroszt a Német Archeológiái Intézet ásatásainak eredményeivel. Hogy az ön tisztelt hőse milyen a valóságban, ez egy riportert vagy egy irodalomtörténészt érdekelhet, de nekem és önnek ehhez éppoly kevés közünk van, mint a portásom macskájának emésztési zavaraihoz. – Raoul megtörve eszmélt rá: mit ér vele, hogy Monsieur Wiesenert alaposan ismeri? Másfelől büszkeség és remény töltötte el, hogy Tschernigg ilyen behatóan foglalkozik kéziratával. És azt is örömmel látta, hogy ő maga is megnyerte Tschernigg tetszését.

Igen, Tscherniggnek valóban tetszett az a lelkesedés, amellyel az ifjonc Harry Meiselről beszélt, hízelgett hiúságának, hogy Raoul úgy csügg a szavain, s hogy esszéjének minden szavát éppúgy betéve tudja, mint egy bibliakutató a Szentírásét. Minél tovább beszélgetett Raoullal, annál inkább emlékeztette Harry Meiselre, azt az esztétizáló nihilizmust fedezte fel benne is, ami a megboldogulthoz annyira vonzotta.

Amikor Raoul már távozni készült, Tschernigg meghívta, hogy ebédeljen vele. Raoul örömmel elfogadta a meghívást. Csodálkozva látta, milyen messzire viszi őt Tschernigg, hogy végül egy nyomorúságos kocsmában kössenek ki, majd aztán másodszor is az egész várost átutazza vele, hogy egy szegényes bárban igyák meg kávéjukat.

Tschernigg ugyanis arra vágyott, hogy új barátjával azokat a helyeket keresse fel, ahol valaha Harry Meisellel üldögélt együtt. S most Raoullal is hol ironikusan, hol csodálattal eltelt hangon beszélt, mint egykor Harryvel.

Furcsa látvány volt, ahogy a sovány, szép arcú, csinos fiatalember a duzzadt képű, csúnya, öregedő férfival ebben a siralmas söntésben üldögél – de Harry Meisel egymáshoz fűzte őket. Tschernigg keserű és kellemes érzésekkel eltelve állapította meg magában, hogy a halott felemás lényéből mindkettőjük örökölt valamit. Mert a mai Tschernigg Harry rimbaud-i vágyát ültette át a valóságba: mohó, kapzsi életet élt, ebben az új, fiatal barátjában pedig a másik Harry, a sznobos, nihilista művész élt tovább.

Raoul kihasználta az alkalmat, hogy új mesterétől útmutatást kérjen, és Tschernigget mulattatta, hogy tanítványában felváltva remény után csalódást, majd újabb reményt és újabb csalódást ébresztett. Így többek közt elmondta neki, milyen sok javítanivaló van még a Farkas c. novelláján, s Raoul szomorúan mérlegelte, hogy ilyen körülmények közt bizonyára még évekig kell majd az elbeszélésével foglalkoznia. Igen, mondta hűvösen Tschemigg, ez valóban lehetséges; Horatiusnak igaza van, egy mesterműnek kilenc évig kell érlelődnie. De ezek után kiragadta az ifjút csüggedéséből, mert vigasztalásképpen hozzáfűzte, hogy Raoul a Farkas-t rövid időn belül egész biztosan a nagyközönség számára élvezhető formába tudja önteni. A becsvágyó Raoul erre valóban rögtön felvillanyozódott, és leplezetlen örömmel, gyerekesen, németül megjegyezte: – Csuda klafa volna, ha a Farkas-t rövidesen nyomtatásban láthatnám. – Tschemigg csodálkozott a „klafa” szón, amely e választékosan beszélő franciának szájában nagyon furcsán hangzott. Ezen a „klafán” kívül más nem is maradt az ifjúsági találkozóra vonatkozó terve és a Klaus Federsennel való barátsága idejéből. Tscherniggnek viszont némi rosszindulatú gyönyörűséget okozott, hogy új barátja előtt elhallgassa, milyen lapos szót használ.

Arcachonba visszatérve Raoul újból nekidurálta magát a munkának. Munkája könnyebbé és ugyanakkor nehezebbé is vált, végét nem lehetett látni. De vigaszul szolgált neki, hogy Tschemigg oly megvetést tanúsított a nagyközönség iránt. Ez időtől kezdve megvetését Raoul is osztotta.

Kéziratát hamarosan olyan állapotba hozta, hogy már megmutathatta anyjának. Hisz anyja is a nagyközönséghez tartozott.

Mármost ez a Farkas című elbeszélés egy elegáns, igen civilizált férfiról szólt, aki azonban tulajdonképpen nem is férfi, hanem farkas, vad, fürge, prédaleső, ravasz és falánk – igen, ez a falánkság volt a legfőbb tulajdonsága –, s ez az emberbőrbe bújtatott farkas Lea barátjának és Raoul apjának vonásait viselte magán. Lea viszolyogva olvasta a szándékosan nyers, s úgy érezte, eredetieskedő fordulatokat. Azt azonban felismerte, hogy Raoul a hősének lényét és sorsát újszerűen, hűvösnek, félelmetesnek tetsző művészettel ábrázolta. A „farkas” férfi volt, s mégse volt férfi, őt és élményeit minden szemléletességük ellenére is áthidalhatatlan távolság választotta el Leától. Raoul se nem helyeselt, se nem bírált, de a pökhendi elbeszélésből mégis mély, gonoszkodó szomorúság áradt. Az életünk semmi, Semmi, a Nihil – a történet morálja Prédikátor Salamon e bölcsessége volt, de új és ijesztően torz formában. És Lea meg is ijedt tőle. Ezt az ő fia, az ő Raoulja írta? És ne vette volna észre, hogy apja cinikus, fensőbbséges gőgjét emelte fel az absztrakciók világába? Ó, Raoul valóban Erich fia, nem az övé, bár Erich megtagadta Raoult, ő meg szereti, s a fiú mégis olyan magatartásba menekült, ahová ő nem követheti.

– Elolvastad már azt az irkafirkát? – kérdezte Raoul egy este. S amikor kiderült, hogy Lea már elolvasta, tovább faggatta: – És mit szólsz hozzá? – Azt szerette volna, ha kérdése könnyednek hangzik, hisz megvetette az olvasót, ahogy arra Tschernigg tanította, de mégis feszülten várt a válaszra. Lea nem bírta türtőztetni magát.

– Sajnálom, fiam – mondta –, hogy ilyen kietlennek, üresnek látod az embereket és a dolgokat. Valóban ilyen szörnyű világban élsz?

– Valóban, darling – válaszolta szívélyesen Raoul –, de ne így tedd fel a kérdést. Inkább azt mondd meg nekem, jól érzékeltettem-e a világomat?

– Jól – válaszolta Lea meggyőződéssel, s nagyon-nagyon szomorúan.