22
Franz Heilbrun lelkiismereti konfliktusa

Gingold úr panaszt emelt Heilbrun főszerkesztőnél Sepp Trautwein goromba és önfejű viselkedése miatt. Ő türelmes ember, jelentette ki, de a PH-t így képtelenség eredményesen vezetni, miért is elhatározta, ezúttal nem veszi tudomásul Trautwein professzor trágár válaszát, élni fog jogaival, és meneszti a fegyelemsértő szerkesztőt.

Sejtette, hogy Heilbrun ezt nem fogja szó nélkül tudomásul venni, de ilyen heves ellenállásra mégse volt felkészülve. És azt is tüstént tapasztalnia kellett, hogy a szerkesztők kivétel nélkül s hozzá fenyegetően Sepp mellett és őellene foglaltak állást.

Elhamarkodottan cselekedett. Az augusztus 5-i határidő, amelyet az ősgonoszok szabtak neki, túlságosan rövid; ezt rögtön meg is mondta Leisegang úrnak. Meg kell várni, amíg Trautwein valamilyen jobb ürügyet szolgáltat; ez előbb-utóbb be fog következni. Leisegang úrnak, mint reálisan gondolkodó üzletembernek be kell látnia, hogy a megszabott határidőt lehetetlenség betartani.

Leisegang úr nem látta be. A Wiesenerrel folytatott megbeszélés után az volt a benyomása, hogy megbízója a PH-ügyet most már véglegesen dűlőre akarja vinni. Gingold hiába magyarázta a legmeggyőzőbb szavakkal, hogy forma szerint ugyan joga volna Trautweint elbocsátani, de nem élhet ezzel a joggal. Trautwein kellőképpen meg nem indokolt, nyers elbocsátása botrányt okozna, márpedig efféle botrány és patália éppoly kevéssé felelne meg Leisegang úr megbízói óhajának, mint az övének. Leisegang úr azonban váratlan makacsságról tett tanúságot. Ez az egyébként olyan nyájas és sima modorú férfiú most éles, száraz, precíz és kellemetlen hangon csak megismételte követelését. Ultimátumszerűen követelte, hogy Gingold úr legkésőbb augusztus 5-ig mondjon fel Trautweinnek.

Gingold úr vállat vont, önmagáról másokra következtetett, s így meg volt győződve, nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik. Hagyta elmúlni az augusztus 5-ét anélkül, hogy Trautweinnek felmondott volna.

Leisegang úr megbízóival nem lehet packázni, ezzel Gingold úr teljesen tisztában volt. Feltételezte, hogy Benedikt Perles a berlini ügyletek terén most megint mindaddig fokozottabb nehézségekbe fog ütközni, amíg Trautwein professzor a PH szerkesztőségi tagja marad. Ez ugyan kellemetlen, de bele kell törődnie, s Gingold úr hajlandó volt ebbe beletörődni.

Csakhogy a Leisegang mögött álló urak sokkal energikusabban, ravaszabbul, kegyetlenebbül és céltudatosabban jártak el, mint ahogy azt Gingold úr feltételezte. Benedikt Perlest-nem bántották, üzleti téren nem gördítettek akadályokat elébe: Gingold urat ennél sokkal sebezhetőbb ponton találták el. Levelet kapott Berlinből, homályosan fogalmazott, kétségbeesett levelet, amelyet Gingold úr félelmében előbb nem is akart megérteni. De aztán kétszer, háromszor is elolvasta, s a végén – akárhogy is irtózott tőle – muszáj volt megértenie. Ilyet még legszörnyűbb li-dércnyomásos álmaiban sem élt át. Az történt ugyanis, hogy az ősgonoszok Danneberg énektartárt és Ida Perlest fajgyalázás vádjával letartóztatták.

Louis Gingold kereskedő lévén sokat megélt már, nemegyszer állt közel a halálhoz, minden hájjal meg volt kenve. Ez a természettől fogva vérmes ember megtanult uralkodni magán, és veszélyes helyzetekben csak a józan eszére hallgatott. Ezúttal erre nem volt képes. Szívverése elállt, ínye kiszáradt, arcbőre sárgábbá, ráncosabbá vált, sovány, száraz keze elejtette a levelet, ujjaival furcsán, értelmetlenül markolászta a levegőt. Nachum Feinberg, a titkár rémülettől tágra nyílt szemmel nézte, hogy főnöke néhány pillanaton belül a szó szoros értelmében megöregszik. A nagy kereskedő, a tettek embere, akihez eddig semmilyen csapás fel nem ért, most egyszerre magába roskadt; szánalmasan, elesetten gubbasztott, akár egy rakás szerencsétlenség, most egyáltalán nem hasonlított Lincoln elnökre.

Gingold úr hirtelen ráébredt a szörnyű valóságra. Minden, amit tett, rossz volt, olyan bűnt követett el, amelyet nem lehet levezekelni, amelyre nincs bocsánat. A csata kellős közepén megfutamodott az ősgonoszok ellen vívott harcból. Ostobán, fennhéjázón áltatta magát. „Istent” mondott, s közben a profitra gondolt, nagy, vastag számokra a főkönyvében. S ezt persze nem akarta tudomásul venni, el akart bújni Isten és önmaga elől. De Isten tudta, hol találja meg, ahogy Káint, a testvérgyilkost is megtalálta.

Gingold úr marcangolta magát. Igen, igen, igen, bűnt bűnre halmozott. De Istennek ilyen rettenetesen mégsem kellett volna megbüntetnie őt, ilyen rettenetesen nem.

Ida, kislányom, siránkozott a lelke, gyermekem, én édes gyönyörűségem, én Őzikém. Mert Gingold úr most nem Idának nevezte lányát, nem hamis világának e hamis nevén, hanem a valódin; azon pedig Őzikének hívták. S noha lánya cseppet se hasonlított az őzhöz, valójában elegáns, kissé molett kurfürstendammi zsidónő volt, Gingold úr számára azonban továbbra is Őzike, a gyereke maradt. Sok mindent olvasott a koncentrációs táborokról, kitapasztalta az emberi aljasságot, álnokságot, kegyetlenséget, képzelőerővel is meg volt áldva, s így szíve összeszorult a gondolatra, mit művelhetnek az ősgonoszok a koncentrációs táborban a gyermekével. – Ajjaj, ajjaj – jajongott. – Megvert az Isten, megvert – siránkozott maga elé. Csak halk vinnyogás volt, de oly elviselhetetlen fájdalommal tele, hogy Nachum Feinberg alig tudta megállni, hogy be ne fogja a fülét.

Gingold úr apái és ősapái számtalan üldöztetésen mentek keresztül, de megőrizték életerejüket, s minden egyes nemzedék dühöt, szánalmat, gyűlöletet, Istenben való megadást és sok-sok kortársuknál hevesebb, kéjesebb bosszúvágyat hordozgatott szívében. S most Gingold úr szívében is düh, bosszúvágy, szánalom és gyűlölet kavargott.

De minden egyébnél fájdalmasabban marcangolta a tehetetlenség érzete. Az ősgonoszok markukban tartják őt, markukban tartják a lányát, akit bolond fejjel, tudatosan ő maga szolgáltatott ki nekik. Állatian ostoba volt, gazember, bűnös, bolond, az Isten jogosan verte meg. Elfelejtette, hogy az Avenue de la Grande Armée-i házában van, Párizs városában, a szellemiekben gazdag, olvasott Nachum Feinberg társaságában, és csak jajveszékelt halkan, értelmetlenül maga elé.

De ez a kitörés nem tartott sokáig. Gingold úr esze hamarosan megint dolgozni kezdett. Hogyan hozhatja ki gyerekét, az Őzikét a koncentrációs táborból? Csak egyetlen mód van rá: Trautweint, ezt a nyomorult frátert ki kell rúgnia a szerkesztőségből.

E felismerés nyomán Gingold úr azonnal meglelte régi eltökéltségét, újból az a ravasz, mézesmázosan mosolygó kereskedő lett. Nachum Feinberg meghökkenve és csodálattal eltelve látta, hogy főnöke két másodperc leforgásán belül az értelmetlenségből és kétségbeesésből a való világba tornássza fel magát, és ismét nagy balzaci kereskedővé változik vissza.

– Azt kell hinnem – mondta ez a nagy kereskedő, és csodálkozva, mintegy bocsánatkérően csóválta a fejét –, hogy kisebb fajta szívroham ért. Egyszer már el kellene mennem az orvoshoz. De mikor van erre az embernek ideje? – A levélről, amelyet kapott, egy szót se szólt.

Másnap a gyerekei nyaralni mentek. Eredetileg úgy tervezték, hogy ő is velük megy, de most nélküle kellett elutazniok. Sürgős üzleti ügyek ürügyén a városban maradt, kettesben Nachum Feinberggel. Vereségét senkinek se vallotta be.

Most még gyakrabban üldögélt a PH szerkesztőségében, óvatosan, csendesen, udvariasan. Kéziratok és kefelevonatok közt matatott, Sepp Trautweint akarta valami hibán rajtakapni. Ez a naiv, heves, elővigyázatlan ember hamarosan fog neki egy vagy más ürügyet szolgáltatni, hogy nyakon csíphesse és kirúghassa. Ezúttal azonban Gingold majd alaposan megvizsgálja az ürügyet, hogy tényleg kifogástalan-e. Ravasz és leleményes lesz, az Őzike, a gyereke iránti szeretet megélesíti majd elméjét, kiteszi ennek a Trautweinnek a szűrét s kiragadja lányát az ősgonoszok karmai közül.

Még nyájasabb volt, mint eddig, Sepp Trautwein iránt valósággal talpnyaló udvariasságot tanúsított. Így üldögélt, kémlelt, szaglászódott, leselkedett.

Mármost ebben az augusztusban Vichyben, e francia fürdőhelyen nemzetközi zenefesztivált rendeztek, és Sepp odautazott, hogy tudósítást írjon róla. S azt a tréfát eszelte ki, hogy az előadásokról szóló tárgyilagos beszámolót kiegészíti egy költött beszéddel, amelyben a „Vezér” ugyanezekről a zeneszámokról értekezik. Seppnek jó humora volt, kitűnő érzéke a nyelvi fordulatok iránt, bele tudta élni magát mások gondolatvilágába, s így sikerült neki a leghalványabb árnyalatokig elkapnia azt a dagályos hangot, amellyel a Vezér a művészetekről szokott szónokolni. A Vezér e költött beszéde nagy élvezetet okozott a szerzőjének, szerkesztőségi kollégáinak és sok olvasójának is, akiknek a nevetséges e korszak tragikus sivársága közepette se kerülte el a figyelmét.

Gingold úr vigyorogva olvasta e költött beszédet. Ez kellett neki.

És lám, levelek futottak be sok-sok olvasótól; mind attól tartott, hogy a birodalmi kancellár ilyen durva kigúnyolása csakis a Németországban visszamaradt zsidók újbóli zaklatásához vezethet. Mi több: maguk a francia hivatalos körök is, úgy látszik, megütköztek Sepp Trautwein tréfáján. Gingold úr egy magas állású francia kormánytisztviselőtől arról informáltatta magát, hogy a Quai d’Orsay az efféle cikkeket rossz szemmel nézi; mert már-már abba a paragrafusba ütköznek, amely az idegen államfők sértegetését büntetendő cselekménynek minősíti.

Gingold úr erről a kijelentésről pontos feljegyzést készített, gondosan összegyűjtötte és megrostálta a befutott tiltakozásokat; feltűnően sok érkezett, tekintélyes aktacsomó kerekedett belőlük. Gingold úr jó munkát végzett, ravaszul, elégedetten mosolygott. De nem siette el a dolgot. Mindent gondosan előkészített, nehogy másodszor is bakot lőjön. Fülébe jutott, hogy Sepp Trautwein Richard Wagner közelgő emléknapja alkalmából egy hasonló költött beszédet szándékozik a Vezér szájába adni. Gingold úr ezt is ki akarta várni.

Csak amikor már ennek a második beszédnek kefelevonata is elkészült, avatkozott bele a dologba. Franz Heilbrun jelenlétében rendkívül udvariasan közölte Sepp Trautweinnel e második cikkre vonatkozó aggályait, rámutatott azokra a tiltakozásokra és felszólamlásokra, amelyek már az elsőt is követték. Előtte feküdt az összegyűjtött aktacsomó. – Kérem, győződjék meg saját szemével róla – szólította fel Trautweint, és elébe tolta a jókora dossziét. – Ritkán fordult még elő, hogy egy cikk ennyi tiltakozást váltott ki. Az meg most történt meg először, hogy a Quai d’Orsay panaszt emel nálunk. És mindez miért? Egy vicc kedvéért, amely egyik-másik embernek talán tetszik, de amellyel a legtöbb olvasó nem tud mit kezdeni. Szükség van erre, tisztelt professzor úr? Muszáj ezt csinálni? Vállalhatjuk ezért a felelősséget a francia kormány előtt, amely vendégszeretetében részesít minket, s az egész német emigráció előtt? Mit válaszoljak az olvasóknak, ha majd kérdőre vonnak? Kérem, mondja meg nekem. Szívesen hagyom magamat kitanítani. Tisztelem-becsülöm az ön finom humorát, kedves professzor úr, de megéri-e egy ilyen bagatell dolog, hogy a lap létét kockára tegyük miatta?

Sepp aznap nem volt jó formában. Anna reggel elmondta neki, hogy kívánságának megfelelően nemleges választ adott Wohlgemuth ajánlatára, nem megy vele Londonba. Anna csak erre a száraz közlésre szorítkozott, nem fűzött hozzá semmi olyasféle megjegyzést, amitől Sepp félt. Vegyes érzésekkel fogadta e hírt, megkönnyebbüléssel és rossz lelkiismerettel, s már-már szívesebben vette volna, ha Anna legorombítja. Most, amikor Gingold előállt ezzel a hülyeséggel, arra kellett gondolnia, hogy Anna mennyire óvta ettől a varangyos békától, s erre még inkább elkomorodott. Miféle zöldségeket beszél megint ez a Gingold? Amit például a Quai d’Orsay-ról ilyen nyálasan előadott, még ha nem is csak egyszerűen az ő szemetjén termett, akkor is biztosan mértéktelenül eltúlozta. De másodszor Sepp nem hagyja magát elragadtatni.

Tárgyilagos érvekkel tiltakozott az ellen, hogy a kancellár stílusának és műértői dumájának kifigurázását puszta tréfának fogják fel. Az emberek megítélése terén nincs biztosabb kritérium a stílusnál, a stílus félreérthetetlenül feltárja az ember lényét. – Szép és jó – ismerte el békésen Gingold – egy irodalmi újságban egy olyan paródia, mint az öné, nagyon helyénvaló lehet. De a PH-ban egy ilyen cikk csak kárt okozhat. És kárt is okozott. Szíveskedjék, tisztelt professzor úr, végre elolvasni ezt a tömérdek tiltakozást, amely itt befutott.

Sepp Trautwein feltételezte, hogy e tiltakozások többsége magától Gingoldtól vagy hozzá közel álló személyektől származik. – Hagyjam magamnak ezektől az idiótáktól megtiltani – válaszolta hevesen –, hogy Hitler zagyvaságait pellengérre állítsam? Hová jutnánk, ha mindig csak úgy írnánk, hogy sehol se ütközzenek meg rajta? Ha már a kancellár ábrázatát nem csúfolhatjuk ki, mert az egyik paragrafus védelmébe veszi, de az ellen remélhetőleg még tiltakozhatunk, hogy legalább a német nyelvből ne csináljon Augiász istállóját?

– Maradjunk a tárgynál, tisztelt professzor úr – kérte Gingold. – Nem szeretném – fűzte hozzá baljós mosollyal –, hogy megint úgy felizgassa magát, mint legutóbb, de én veszélyesnek tartom, hogy most még ezt a Richard Wagnerről szóló költött beszédet is lehozzuk.

– Én nem – válaszolta szárazon Sepp.

Gingold azonban most már világosan fejezte ki magát: – Nem óhajtom, hogy ez a cikk megjelenjen. – Heilbrun már eddig is több ízben megpróbált véget vetni a vitának, s most megint közbe akart szólni. De Trautweint nem lehetett visszatartani, odaállt szorosan Gingold íróasztala elé.

– A cikk meg fog jelenni – jelentette ki.

– Nem fog – felelte csendesen, szelíden, állhatatosan Gingold.

– A cikk meg fog jelenni – ismételte kivörösödött képpel konokul és fenyegetően Sepp –, másként elmegyek.

– Ebben nem akadályozhatom meg – válaszolta nagyon udvariasan, halvány, torz, diadalmas mosollyal Gingold úr.

– Ne csináljon butaságokat, Sepp – kiáltotta Heilbrun, és megpróbálta őt visszatartani. De Sepp lerázta magáról, megfordult és távozott.

Még be se csukta maga mögött az ajtót, amikor Heilbrun már meg akarta kérni Gingoldot, térjen jobb belátásra. Csakhogy Gingold, ez a máskor olyan fegyelmezett ember, mihelyt Sepp háta eltűnt az ajtóban, szíve mélyéből úgy fellélegzett, hogy Heilbrunnak torkán akadt a szó. Rájött, Gingold számára itt nem egyszerűen egy kellemetlen szerkesztő eltávolítása a tét.

– Hallotta, ugye – szögezte le Gingold, s erőltetett tárgyilagossága alig leplezhette ujjongását –, hogy Trautwein professzor az elbocsátását kérte. Teljesítem a kérését.

– Eszem ágában sincs – válaszolta Heilbrun –, hogy komolyan vegyem ezeket az izgalmában mondott szavait. Ő maga sem veszi komolyan őket.

– Én komolyan veszem őket – jelentette ki egyszerűen Gingold úr, de a kis, diadalmas hangsúly, amit az „én” szócskára tett, felbőszítette Heilbrunt. Ez a holdkóros Sepp. Minden csapdába belelép, aztán én húzzam ki belőle. – Én igazán méltányolom Trautwein professzor érdemeit – folytatta közben színlelt nyíltsággal Gingold –, de magunk között legyen mondva, örülök, hogy végre kint van. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Csak tehertétel a lapnak. Hálát adok a teremtőnek, hogy végre kint van – ismételte meg mély, felszabadult sóhajjal.

Heilbrun látta, nem lesz könnyű Gingold karmai közül visszakaparintania a zsákmányt. De szerette Seppet, legértékesebb munkatársának tartotta, megígérte neki, hogy kiáll mellette, s állni is fogja a szavát. Hová jutna, ha egy ilyen fontos kérdésben beadná a derekát? Sörte borította, négyszögletes fejével energikusan Gingold felé bökött. – Ide figyeljen, Gingold – jelentette ki. – Nem fogja elengedni Sepp Trautweint. Ezt nem tűröm. Ha Sepp Trautwein megy, én is megyek.

Gingold a főszerkesztőjére pillantott; arcán továbbra is színlelt barátságos mosoly ült, de belsejében vad vihar kavargott. Felőlem ő is mehet, gondolta magában, ez is éppolyan pimasz fráter, mint a másik, örülnék, ha megszabadulnék tőle. De akkor az egész PH-nak beadtak, ez pedig nem jó, nem válna előnyömre, az ősgonoszok nem ezt akarják, ők belülről lassan, észrevétlen szeretnék a PH-t átbillenteni, s ha most botrány és patália támad, ezt rosszallni fogják és az Őzikémet tovább kínozzák. Meg kell hát rágnom a dolgot, ravaszkodnom kell, Heilbrunt muszáj megtartanom. Hogy megvert az Isten, még azon is törnöm kell a fejemet, hogyan tehetnék olyasmit, amit nem akarok. Valószínűleg esze ágába sincs elmenni, blöff az egész. Nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik. De ezt már egyszer elmondtam magamnak, s jó kis csávába kerültem. Mit lehet tudni, tán mégse blöfföl.

Csúnya tartásban, karját testéhez szorítva ült ott. – Ne idegeskedjék már maga is – könyörgött, jajongott. – Ez a Trautwein mindannyiunkat megőrjít. Legyen okos. Higgye el nekem, nem puszta szeszélyből szeretném ezt a Trautwein professzort kint látni. Higgye el nekem, ennek meg kell lennie. Segítsen nekem, kedves Heilbrun, s meglátja, nem fogja megbánni. Aki nekem segít, annak én is segítek. Már régóta együtt dolgozunk, s jó munkát végeztünk. A PH jó újság, s mindkettőnknek szívén fekszik. Trautweinnel számos okból nem tudok tovább együtt dolgozni. Ez nem megy, ez lehetetlen. Értse meg végre, s ne hagyjon cserben.

Rábeszélő, panaszos hangon, felindulva beszélt, szavai őszintén hangzottak. Szemmel láthatóan kényszerhelyzetben volt. Bizonyára mások állnak mögötte, akik Trautweint ki akarják fúrni, s ezek a mások Gingoldot szilárdan a markukban tartják. Heilbrun már-már megszánta Gingoldot.

Ez a dolog csúnyább, mint ahogy gondolta. Az adott körülmények közt Gingold inkább róla, Heilbrunról is lemond, semhogy Trautwein elbocsátását visszaszívja. De Heilbrun a szavát adta, s állja a harcot. – Ha Sepp Trautwein megy – ismételte meg –, én is megyek.

– Nem, nem – ficánkolt Gingold –, ezt nem akarom hallani. – És valósággal bedugta a fülét. – Ne mondja ki most a végső szót. Fontolja meg a dolgot. Adok önnek két napot. Hármat. Ne hagyjon cserben. Kívánjon, amit akar. Fontolja meg. – És mielőtt még Heilbrun válaszolhatott volna, kereket oldott.

Heilbrun is elment. Fáradtnak, összetörtnek, öregnek érezte magát. Intett egy taxinak és hazahajtatott. Nagy koponyáját hátrahajtotta, kezeit a tarkóján összefonta, behunyta szemét, süttette magát a tűző nappal.

Gingold panaszos, felindult hangja még egyre a fülében csengett. Egész biztosan úgy áll a dolog, hogy Gingoldnak, ha akarja, ha nem, el kell bocsátania Seppet. Jogi szempontból nézve talán Gingold van erősebb pozícióban. Ez a holdkóros Sepp megkönnyítette neki a dolgot. Tehát Sepp-nek mennie kell. Tehát az ügy őrá is visszaüt. Tehát – diplomata nyelven szólva – érvénybe lép a szövetségi szerződés. Tehát neki is mennie kell, mert persze állja a szavát.

Hülye helyzetbe manőverezte be magát. Gingold és Sepp idióta módra viselkedett, s ennek ő, Heilbrun issza meg a levét.

A taxiórára pillantott. Nyolc frank ötven. Voltaképp utazhatott volna szépen metróval is. Hatvanéves, valaha a Birodalmi Gyűlés képviselője volt, a Porosz Újság főszerkesztője, kiverekedte a burgonyaszesz-adót, elérte, hogy millió és millió embernek éveken keresztül kevesebbet kellett éheznie, sok tökfilkót és gazembert nyomott a víz alá, sok tisztességes fickót segített egyenesbe, egész életében harcolt, robotolt, s most szemrehányást kell tennie magának, mert fáradtan, kimerülve taxin és nem metrón utazik. Íme, a világ hálája. Legjobb esetben is csak munka és hajsza volt az egész.

Fáradtan hátradőlt, a napsütés, amely eleinte jólesett neki, már zavarja. Nem lesz éppenséggel könnyű dolog, ha a PH-tól húzott fizetéséről le kell mondania. Összébb kell húznia a nadrágszíjat. Tartozásai vagy kétszázezerre rúgnak. Egon Franckból ötvenezret tán még kipumpolhat. De nem lesz kellemes ezzel előhozakodni nála, s az a pénz is majd egykettőre elúszik. Még szerencse, hogy legalább a felesége megáll a maga lábán s egyszer s mindenkorra elutasította, hogy segítséget fogadjon el tőle. De Gretát, a lányát és a gyereket mégsem hagyhatja Londonban minden támogatás nélkül, Greta a férjével, az „árja” Kleinpeterrel nem élhet együtt, mert másként az elvesztené a klinikáját, Németországból meg a devizakorlátozások miatt nem küldhet pénzt Gretának. Mi lesz, ha ott kell hagynia a PH-t? És mi lesz magával a PH-val? Mindenütt csak baj. Ez a Sepp az ostoba fegyelmezetlenségével.

Börtön és bolondokháza ez a világ, egymás hóhérai vagyunk. Gingold őt kínozza, Gingoldot meg valaki más, s azt meg valószínűleg egy harmadik.

Heilbrun hazaérkezik. A taxióra tizenegy frank ötvenet mutat. Ha tizenhárom frankot adna, az is elég volna, de amikor a sofőr a tizenöt frankból vissza akar adni, Heilbrun nem tud ellenállni, hogy előkelő mozdulattal el ne hárítsa. Lifttel felmegy a lakásába, kinyitja az ajtót, s egy könnyű sóhajjal belép a tágas, kellemesen félhomályos, a régi, díszes berlini bútoraival berendezett lakószobába. Örül, hogy most e szoba csendjében, homályában lefekhet a díványra, egyedül lehet, kikapcsolódhat, szundikálhat.

De ahogy belép a szobába, látja, a díványon ül valaki, egy magas, molett nő, rosszat sejtetően máris felugrik, odajön hozzá, és segítségért könyörögve a nyakába borul. És ott áll a sarokban megrettenve, sírásra görbülő szájjal egy négyéves gyerek. – Gyere, Hilda, köszönj a nagyapának – szól rá az asszony, nagy nehezen leküzdve zokogását; persze Greta lánya a gyerekével. Még csak ez hiányzott neki.

Heilbrun szereti a lányát. A múltban nemegyszer vigasztalta, amikor egyik-másik kissé aggályos szerelmi kalandja balul ütött ki, s örült, hogy végül olyan hevesen és szerencsésen beleszeretett dr. Kleinpeterbe. Ez a Kleinpeter vérbeli müncheni, nyers, vaskos beszédű, kissé egykedvű ember, rátermett, kitűnő orvos, aki a klinikáját elismerésre méltóan felfuttatta és vezeti. Kettejük házassága nagyszerűen indult, Heilbrun szívből örült neki. Persze jobb szerette volna, ha Greta nem habarodik bele annyira Kleinpeterbe. Nyugtalanul figyelte, ahogy ez a berlini lány ostoba módra a legkisebb árnyalatig utánozza férjének müncheni hanglejtését és táj szólását. Veszélyes dolog, ha valaki az életét egyetlenegy emberre állítja be, ezt Greta a saját bőrén tapasztalta, amikor aztán ott kellett hagynia a férjét.

Most a nyakába kapaszkodik, elegáns útikosztümje furcsa ellentétben van feldúltságával, zűrzavarosan, könnyek közt hadarja a magáét. A gyerek is pityereg.

Heilbrun holtfáradt és ingerült, nagyon sajnálja lányát, ám csaknem ugyanilyen mélyen átérzi a jelenet kínos voltát is. De nem akarja elhagyni magát. Mindenekelőtt azt kell megtudnia, hogy voltaképpen miről van szó. Világos, határozott kérdéseket tesz fel.

Mármost a következő történt. A náci hatóságok nem elégedtek meg azzal, hogy Oskar Kleinpeter és zsidó felesége külön élnek, az elé az alternatíva elé állították a férfit, hogy váljon el a feleségétől, vagy hagyja ott a klinikáját. Greta, ki apja vállalkozó kedvét örökölte, időközben Londonban nem maradt tétlen. Csinos, kissé molett, elegáns nő volt, értette a módját, hogy vonzóvá tegye magát, s ha arra került a sor, egy kis kokettálástól se riadt vissza. Londonban egy török diplomata segítségével sikerült elérnie, hogy Oskarjának egyetemi tanszéket és egy újonnan berendezendő ankarai kórház vezetését ajánlják fel.

Némi huzavona után Oskar Kleinpeter el is jött Londonba, hogy Gretával és a törökkel megbeszélje az ügyet. Igen kedvesen, szeretetteljesen viselkedett Gretával és a gyerekkel. Sőt, az apósa portréját is magával hozta, azt a híres portrét, amelyet annak idején, amikor Franz Heilbrun még dicsősége csúcsán állt, Max Liebermann, a nagy festő készített róla.

Oskar Kleinpeter néhány napot töltött Londonban. Erről-arról beszélgettek, Greta összehozta férjét a török diplomatával, leírta neki, milyen nagyszerű életük lesz Ankarában, Oskar ott is milyen tanúságot tehet képességeiről. A török mindezt igazolta, Oskar egyetlen percig se bírt meglenni Hilda, a gyereke nélkül; Greta, a gyerek, a török, Ankara és az új élet szemmel láthatóan mély hatást gyakoroltak rá. Amellett itt is, ott is tudakozódott, az ankarai életkörülményekről pontos felvilágosításokat szerzett be, tízszer is elolvasta a felajánlott szerződést, szőrözte, javítgatta, mindenkinek arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy ez az Oskar Kleinpeter sohase válik meg a feleségétől és a gyerekétől. Persze világos, határozott „igent” azért nem lehetett kicsikarni belőle.

Heilbrun jól ismerte Kleinpetert, s világosan látta maga előtt, hogyan játszódott le mindaz, amit Greta mesélt neki. A legapróbb részletekig el tudta képzelni magának, ahogy ez a nehézkes ember kelletlenül megjelenik Londonban, habozik, köntörfalazik, s a végső szóval nem tud kirukkolni. Kleinpeter a maga flegmatikus módján kétségtelenül szerette Gretát és a kis Hildát. De egész biztosan szerette a klinikáját, hivatását, Münchent is. Mindkettőt megszokta, a családját és a hivatását, az egyikbe kapaszkodott, a másikat nem bírta otthagyni, s a döntést, hogy melyikről mondjon le, állandóan halogatta. Amíg Londonban volt, bizonyára lehetetlennek tartotta, hogy Gretától és a gyerektől mindörökre elszakadjon. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy éppoly kevéssé tud majd elválni a kórházától, mihelyt megint ott dolgozhat és Gretát testi valóságában nem látja maga körül. Greta is ettől félt, s ezért követett el mindent, hogy férjétől még londoni tartózkodása idején határozott „igent” csikarjon ki, aláírassa vele a török szerződést. De erre nem bírta rávenni; Kleinpeter bizonytalan ígérettel lefegyverezte, hol ezzel, hol azzal a kifogással állt elő, s végül Greta kénytelen volt dolgavégezetlenül elkísérni férjét Doverbe, a hajóhoz.

Csak útban vissza Londonba döbbent rá a valóságra. Oskar ezt a londoni utat kezdettől fogva búcsúlátogatásnak szánta, és csupán nem tudta összeszedni bátorságát, hogy ezt megmondja. Már a dörmögő gyengédsége is erre vallott, Gretának ezt azonnal fel kellett volna ismernie. Ha ugyanis a férje Ankara mellett döntött volna, úgy már maga az a tény, hogy ilyen áldozatot hozott érte, rosszkedvűvé, nehezen elviselhetővé, örökkön-örökké zsémbeskedővé tette volna. Még ennél is sokkal csúnyább bizonyíték volt a Liebermann-portré. Ez a kényelemszerető ember mindig irtózott attól, hogy nagy pakkal utazzon. Ha szándékában állt volna a török szerződést aláírni, a festményt a többi átszállítandó holmival együtt egyszerűen Ankarába küldette volna. Hogy nem sajnálta a fáradságot s két vámhatáron személyesen hurcolta át a portrét, félreérthetetlenül bizonyította, eleve eltökélte magát, hogy Münchenben marad. A klinikája mellett és Greta ellen döntött. Greta e felismerés nyomán kétségbeesetten érkezett vissza Londonba, ahol a legszükségesebbet összecsomagolta, s most itt volt.

Heilbrun végighallgatta a szomorú beszámolót; Greta széles münchenies beszédmódja, amelyet férje kedvéért sajátított el, most kétszeresen értelmetlennek és siralmasnak tűnt. Amikor befejezte mondókáját, Heilbrun szótlanul üldögélt, s csak nagy nehezen tudott egy-két béna vigasztaló szót kinyögni.

Midőn végre egyedül maradt, a fáradtságtól szinte betegnek érezte magát. Még ez is. Az a jó szándék vezette, hogy kiáll Trautwein mellett, vállalja a szűkös öregséget, megteszi kötelességét. De mi a kötelessége? Ha Greta most elveszti férjét, és nem támaszkodhatik az apjára, nem kerül-e ebek harmincadjára! És nem kötelessége-e neki, hogy ettől megóvja?

Nem tudja eldönteni. Efelett most nem akar filozofálgatni. Most fáradt fejét lehajtja a párnára és alszik. Majd holnap fog dönteni.

Ágyba fekszik. De túlságosan fáradt és ideges, nem jön álom a szemére. Erős altatót vesz be, lassanként érzi is, hogy hat. Sokáig fog aludni, s majd holnap eldönti a dolgot.

De amíg arra vár, hogy végleg álomba hulljon, rájön, hogy áltatja magát; már réges-rég döntött. Ő, aki itt fekszik, s mindjárt aludni fog, elárulta önmagát és a PH-t. Ő, aki még néhány órával ezelőtt hetvenöt százalékig hős volt, most százszázalékos gazember.