23
A szerencse gyermekei

Spitzi, mihelyt nagyjából rendbe jött, Londonba utazott, hogy a sajtóbékére vonatkozó tervét megvalósítsa. Az ellene elkövetett merényletet a német újságok hírverése mindenütt szenzációvá dagasztotta, magas állású angol barátai Spitzit nagy ünneplésben részesítették, londoni útja valóságos diadalmenet volt. Corinne részt vett az ünnepeltetésben, Spitzi nagyot nőtt a szemében.

Spitzi ennek igen örült. Kezdetben nem is gondolta, hogy Corinne-hoz fűződő kapcsolata ilyen komolyra fordul. Corinne szemét hébe-hóba még mindig misztikus árnyak borították el, és Spitzit nagyon vonzotta az ellentét a megszállott és a nagyvilági dáma közt, amelynek szerepében Corinne oly szívesen tetszelgett.

A sajtóbéke előmozdítása terén Spitzi tehát gyors eredményeket ért el, ezzel szemben a másik ügyben, amely végett Londonba jött, annál nagyobb kudarcot vallott.

Ama ostoba fiatalember golyójának ugyanis, bármilyen kedvezően hatott Spitzi karrierjére, volt egy kellemetlen következménye: csúnyán eltorzította arcát. Szája, amelyet dr. Wohlgemuth csodás művészetével olyan pazarul rendbe tett, borzasztóan eltorzult, elgörbült, nemrég még olyan ragyogó ábrázatán ferde, foghíjas vigyor ült, nem volt többé szemet gyönyörködtető látvány. Jóllehet von Gehrke úr arcának ez a vigyor, ez a görbeség – legalábbis azok szemében, akik sorsát ismerték –, egy bizonyos fölényesen szkeptikus vonást kölcsönzött, Spitzi kétségtelenül jelentősebb személyiségnek látszott, ő azonban jobb szerette volna, ha a mai Spitzi sorsához a tegnapi Spitzi külseje társulna. Dicsőség, siker, jelentőség szép dolog, ám aki ahhoz van szokva, hogy egyszerűen a külsejével diadalmaskodjék, annak ezek mégis csupán pótlékok.

Mármost Spitzi az első pillanattól kezdve, hogy dr. Wohlgemuthot meglátta, mély bizalmat érzett iránta. Ha valaki, akkor ez az ember képes rá, hogy az állkapcsát megint rendbe hozza. És ez volt a második, sőt talán az első ok, amiért felépülése után azonnal Londonba utazott.

Dr. Wohlgemuthnál az ismerős Trautweinné helyett egy idegen fogadta. Ó, igen, villant fel az agyában, ez a Trautweinné már a túlsó parton van: végzett magával; s ha jól emlékszik rá, ő is a Benjamin-ügy miatt. Érdekes, hogy ennek a Wohlgemuthnak a zsíros számlái következtében hány és hány emberélet terheli a lelkiismeretét. Akárhogy is van, most egy másik hölgy fogadta.

A hölgy angolul üdvözölte, de mihelyt Spitzi bemutatkozott, németre váltott át. Mrs. Ellinor Blackettnek mondta magát. Kissé lomposnak és rendezetlennek látszott, egészében véve mégis üdítő látvány volt, és a modora kellemes.

Ezt a hölgyet, mielőtt Mrs. Blackett lett, Elli Frankelnek hívták. Egy tengerésztiszthez ment feleségül, hőn áhított angol útlevél birtokába jutott, s ilyen módon minden nehézség nélkül kapott tartózkodási és munkavállalási engedélyt. És még új férje részéről sem kellett semmiféle bonyodalomtól tartania, mert a derék Mr. Blackett, aki ebbe a házasságba kizárólag Hitlerrel szembeni ellenszenvének dokumentálására ment bele, ezzel életének utolsó előtti jótettét hajtotta végre. Utolsó jótétte ugyanis az volt, hogy nem sokkal ezután a tengeren életét vesztette, s így a korábbi Elli Frankel mint özvegy Mrs. Blackett nemcsak egy kellemes útlevél, hanem egy kellemes nyugdíj birtokosa lett.

Igen, az emigránsok közt is akadtak szerencsés emberek. Maga dr. Wohlgemuth is áldhatta a sorsot, amely Londonba vezérelte. Igaz, átköltözés közben, mivel a jószívére hallgatott, és az MES – Monsieur est servi – szolgálatait vette igénybe, jó néhány kedves holmija eltörött, de egyebekben minden nagyszerűen alakult. Az öreg Simpson, a Simpsy már csak arra szorítkozott, hogy pompás világ körüli útjáról egy-egy képeslapot küldjön neki, minden mást karakán, roppant ügyes utódjára hagyott. Dr. Wohlgemuth pedig mit sem változott. Itt tán még több dolga volt, mint Párizsban, s Mrs. Blackett, aki angol özvegynek ugyanolyan slampos volt, mint németnek, nem nagyon erőltette meg magát, hogy a doktor munkáját könnyebbé tegye. Ha Wohlgemuth Mrs. Blackett buzgalmára hébe-hóba valamilyen csúfondáros megjegyzést tett, az asszony még rosszabbul bánt vele, s így a doktor arra kényszerült, hogy illetlen gúnyolódása miatt sürgősen bocsánatot kérjen. De Wohlgemuthot mindez nem bántotta. Már Londonban is végrehajtott néhány meglepő bűvészmutatványt, angol pácienseivel szemben ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt a többivel, Londonban is ugyanolyan elbűvölőnek találták, mint Párizsban és Berlinben. Mindene megvolt, amit csak kívánt. Kedve szerint agyondolgozhatta magát, annyit kérhetett a pácienseitől, amennyit csak akart, az özvegy Mrs. Blackett-től kedvére felbosszanthatta magát, s a saját meg az asszony jószívére hallgatva nagy összeget szórhatott szét a szűkölködő emigránsok közt.

A Monsieur le Baron újbóli megjelenése nagy, ádáz elégtétellel töltötte el. Annak idején rosszul tette, hogy ezt az embert fájdalmaitól megszabadította, s a művészete segítségével megszépítette. Homályosan érezte, hogy a között a fogkezelés és Friedrich Benjamin elhurcolása között valamilyen összefüggés van. Kézzelfogható bizonyítékai persze nem voltak, csak kellemetlen sejtései. Amikor aztán a Gehrke ellen elkövetett merényletnek hírét vette, s megtudta, hol sebesült meg, rögtön gyanította, hogy a Monsieur le Baron másodszor is megjelenik nála. Gyanította, remélte. Mert most, hogy ennek a Gehrkének a bajból megint áldás lett, hőssé, vértanúvá, Horst Wesselnek mintegy az utódává magasztosult, dr. Wohlgemuth arra áhítozott, hogy ezzel a fráterrel egyszer amúgy isten igazában kibabrálhasson. Arról álmodozott, milyen alaposan beolvas majd neki. És most, amikor von Gehrke úr valóban betoppant a rendelőjébe, Wohlgemuth úgy érezte, mintha a vágyálma hozta volna ide.

Tehát ez a mérhetetlenül pimasz fráter, a gyűlölt rezsim e képviselője, e bajkeverő megint itt ül nála, a fogorvosi székben. Wohlgemuth felszólította, hogy nyissa ki a száját; hát nem csalódott, ennek a szörnyetegnek valóban ő, Wohlgemuth mentette meg az aranylemezzel az életét. – Köszönöm – mondta szárazon –, becsukhatja a tisztelt száját.

– Mi a helyzet? – kérdezte izgatottan, de közönyt színlelve Gehrke. – Lehet itt valamit csinálni?

– Más nem tudna, én talán tudok – válaszolta a doktor. – Az állkapocs egy részét platinaprotézissel kellene pótolni, ez afféle munka volna, amely az orvostól is, meg a pácienstől is nagy türelmet igényel. S amellett nem is biztos, hogy sikerül.

– Igen – jegyezte meg Gehrke –, nagy kár, hogy mindkettőnk türelmének e fáradságos gyümölcse így elpusztult.

– De azért ez az aranylemez, mondhatni, az életét mentette meg, Monsieur le Baron – szólt Wohlgemuth. Spitzi a fogorvosi székből rézsút felpillantott rá. Wohlgemuth hórihorgas, huszáros alakja, csikorgó hangja, okos, markáns arca – mindez az emlékezetében rokonszenvesebbnek tűnt, mint most a valóságban.

– Igen, az ön szájában sok minden elpusztult, Monsieur le Baron – folytatta közben elgondolkozva, halkan dr. Wohlgemuth –, de ennek nyomán Németországban még sokkal több elpusztult. – A nácik ugyanis a merénylet ürügyén újabb, éles uszító hadjáratot indítottak az emigránsok ellen, s rokonaikat „büntetésképpen” még brutálisabban kiuzsorázták, még gonoszabbul bántak velük. – Egynémely ártatlan emigráns egynémely ártatlan rokonának – állapította meg hát Wohlgemuth – nemcsak az állát törték szét. Uraim! – Spitzi erre az ízléstelen, érzelgősen patetikus célzásra csak vállat vont.

– Most, hogy útjaink megint találkoztak – folytatta közben mondókáját pökhendi választékossággal a doktor –, engedjen meg nekem egy kérdést: ismeri Márdokeus és Hámán kancellár történetét? – Von Gehrke úr nem ismerte a történetet. – Hámán kancellár is mindenféle szörnyűséges terveket szőtt Márdokeus és az övéi ellen – magyarázta Wohlgemuth. – Többek közt egy rendkívül magas akasztófát állíttatott fel, hogy Márdokeust majd arra akasztatja fel. De a végén ő maga lógott ezen az akasztófán.

– Lehetséges – válaszolta rozsdás hangján, békésen Spitzi –, hogy a koncentrációs táborainkban egyszer majd az önök emberei minket fognak őrizni. De őszintén szólva nem a Harmadik Birodalom, hanem az állkapcsom kilátásairól szeretnék önnel beszélni. Volna szíves, kérem, megmondani, hajlandó-e a fogazatomat újból rendbe hozni?

Wohlgemuth csak erre várt. Mióta a Spitzi elleni merénylet hírét vette, arról álmodott, hogyan fogja megalázni ezt a gyűlöletes embert, s most nekiállt, hogy megvalósítsa álmait. De mivel mondanivalóját olyképpen szerette volna megfogalmazni, hogy ellenségének minél inkább az elevenébe vágjon, erre pedig pár pillanatnyi gondolkodási időre volt szüksége, így von Gehrke úrnak módja nyílt rá, hogy a maga részéről beadjon egyet ennek a disznónak. – A honoráriumról – mondta – aligha kell sokat beszélnünk. Hisz ön már Párizsban megmondta nekem, pontosan tudja, mit ér a tudománya olyasvalaki számára, akinek szüksége van rá. Mostani fáradságáért hajlandó vagyok önnek ugyanazt a honoráriumot fizetni, mint akkor.

Wohlgemuth azonban addigra már elkészült mondanivalója megfogalmazásával. – Önmagában véve – válaszolta – ez nem volna méltánytalan ár. De én nem szívesen végzek hiábavaló munkát. Ha valaki a viselkedésével állandóan annak a veszélynek teszi ki magát – magyarázta lassan ízlelgetve szavait, s minden egyes szava alig leplezett diadal volt –, hogy az igazságérzetükben mélyen megsértett emberek újból és újból rálőjenek, akkor én az illetőnek inkább nem hozom rendbe az állkapcsát. Nem, tisztelt uram – fejezte be dühösen –, még ha minden egyes akkori frank helyett most egy jó angol fontot szurkolna le, úgy, hogy azzal az enyéim közül százat vagy kétszázat kiválthatnék az ön Hitlerjétől, akkor se nyúlnék egy ujjal se az ön tisztelt ábrázatához.

Spitzi lassan felállt a fogorvosi székből. Most már maga se értette, hogyan jöhetett ide. Hisz eleve tudhatta volna, hogy ez az alja ember most meg fogja az alkalmat ragadni, s durva bosszúvágyát szabadjára ereszti. – Ön az elvek embere – jegyezte meg akadozó hangján elismerőleg. – De attól félek, hogy ha az ön oldalán álló többi úr is éppoly kevés hajlékonyságot fog tanúsítani, mint ön, akkor a német koncentrációs táboroknak még sokáig önök lesznek a lakói, mi meg az őrei. – S ezzel távozott.

Wohlgemuth beszámolt Mrs. Blackettnek a beszélgetésről. Uraim, ennek aztán alaposan megadta! Spitzi zárószavait persze elhallgatta. Özvegy Mrs. Blackett azonban egészében véve elégedetlen volt a móddal, ahogy a doktor ezt az ügyet kezelte. Nemesebb és valószínűleg hatásosabb bosszú lett volna, vélekedett, ha éppen az ellenségnek mutatja meg, hogy mit tud. – Ez a megjegyzés, Mrs. Blackett – gúnyolódott Wohlgemuth –, újból csak azt bizonyítja, mennyire megérti a mi ellenségeink gondolkodásmódját. – De magában elismerte, hogy a megjegyzésben van valami igazság. Nem tudta elűzni emlékezetéből azt a kellemetlen látványt, ahogy a Monsieur le Baron emelt fővel, szétroncsolt állkapcsával, rézsút felfelé bökve orrát elhagyta a rendelőt.

Spitzi a maga részéről Madame Didier-nek számolt be a fogorvosnál tett látogatásáról. Az az ember, mesélte, túl sokat beszélt, s épp ezért nincs többé bizalma hozzá, Corinne tőle telhetően vigasztalta. Ha nem ez, majd egy másik specialista segíteni fog rajta. És még ha senki se tud segíteni, annak sincs nagy jelentősége. Éppen ellenkezőleg: neki Spitzi szinte még kedvesebb így, ahogy van. Magán hordja vértanúságának jeleit, mártíromságának atmoszférája lengi körül.

Spitzi maga is jól tudta, hogy ameddig él, ez a mostani ábrázata félreérthetetlen figyelmeztetés lesz a párt számára, milyen hálára van kötelezve őiránta. Ez azonban csekély ír volt sebére. Spitzi szerette és ismerte a nőket. Corinne ma hízeleg neki. De az első komolyabb patáliánál legalábbis magában odamondogatja majd neki: „ez a nyomorék azzal a ronda, szétroncsolt pofájával”. És arra a gondolatra is fázott, hogy különféle fogorvosoknál naphosszat üldögéljen, s ne tudja elszánni magát, hogy bármelyikre is rábízza az ábrázatát. Arra a zsidóra rábízta volna.

Így aztán Wohlgemuth anélkül, hogy tudta volna, mégis megtalálta számítását.

Gingold úr reggelizik. Sokfélét eszik reggelire, édes kalácsot mártogat a kávéjába, gyorsan kikanalaz egy tojást, úgyhogy a sárgájából egy kevés ráragad négyszögletes, most már inkább ősz, mint fekete szakállára. De az étvágya nem az igazi. Különféle rendű és rangú postáját se olvassa igazi érdeklődéssel, még az őt körülvevő megszokott lármából is hiányzik az igazi élet.

Egy újabb levelet húz maga elé, átfutja. Nachum Feinberg várakozóan pillant rá. Gingold úrnak azonban nincs semmi megjegyzése a levélhez, tartalmáról sem mond semmit a titkárnak, szó nélkül félreteszi a papírt. De keze remeg, postája hátralevő részét Gingold úr csak gépiesen olvassa el, gondolatai máshol járnak.

Mármost e titokzatos levél a következőképpen hangzott: „A Nyugatnémet Újság párizsi képviselője. Igen tisztelt Gingold úr. Wiesener úr megbízásából közlöm önnel, hogy az ügyben, amely végett felkereste őt, újbóli felülvizsgálatot rendeltek el. Wiesener úr nem óhajt önben túlzott reményeket ébreszteni, de úgy gondolja, az ügy jó irányban halad. Megbízásból: Lotte – a vezetéknevet Gingold úr nemigen tudta kisilabizálni –, titkárnő.”

Hála a Mindenhatónak, áldassék a neve, ujjongott magában Gingold úr. Ez az áldott kisilabizálhatatlan Lotte. Úgy gondolja, az ügy jó irányban halad. De csitulj, szívem, ne ujjongj túl korán, ne reménykedj túl korán. Nem, nem. Senkinek nem mondom meg, senkivel se beszélek róla. Szörnyű volna, ha ez a jó irányban haladó ügy elakadna. Nem bírnám elviselni. Hallgatok. Várok. És ne is lássanak rajtam semmit.

Ez azonban nem sikerült neki. Körülötte mindenki észrevette, hogy valami rendkívül örvendetes dolognak kellett történnie. Mert amikor most Gingold úr rádörrent Melanie-ra, miért üres a kávéscsészéje, mindenki láthatta, hogy valóban kedve támadt még egy csésze kávéra, s reggelijének hátralevő részét igazán jó étvággyal fogyasztja el. És mindennek tetejébe még Salselesznek, a kanárinak is odanyújtott egy morzsát, s amikor a madárka az ujjara koppintott, Gingold úr elkuncogta magát, s lám, e kuncogás szinte kérkedő vidámsággal csengett. Rejtett ujjongása aztán megfertőzte a többieket. Körös-körül a lárma most egyszerre sokkal elevenebb lett, az Avenue de la Grande Armée-i egész nagy, tarkabarka, zűrzavaros lakás egyszeribe megváltozott. Lakói eddig csak színlelték korábbi életüket, most valóban élték is.

Gingold úr erőt vett magán. Szándékának megfelelően nem szólt semmit jószerencséje okáról, nehogy elkergesse a szerencsét. De övéinek vidám lármája közepette várakozón, szokatlanul álmodozó arccal járkált fel-alá.

Éjjel aztán valóban álmot látott. Azt álmodta, hogy gyereke, az Őzike, ép és egészséges, s itt van nála Párizsban. Amikor felébredt, szemrehányón idézte magának a régi közmondást: „A megálmodott fánk nem fánk, hanem álom.” De álmát nappal is tovább álmodta, s a remény még akkor se hagyta el, amikor elmúlt egy nap, meg még egy, meg még egy, és semmi se történt.

A negyedik napon déltájban a lakásban a szokásos lárma uralkodott, amellett Gingold úr még a rádiót is bekapcsolta, és a tőzsdei jelentéseket hallgatta, s íme, ezen a napon déltájban megszólalt az előszobacsengő. Gingold úr megrernegett, s valóban egy fél perc múlva az általános lárma közepette, amelyet azonban most mintha egyszeribe elvágtak volna, belépett Ida Perles asszony, született Ida Gingold, az Őzike, a gyerekem.

– Talán táviratoznom kellett volna – mondta Őzike a roppant csendben; bizonytalanul beszélt, kissé meg is tántorodott, s a kis koffert meg a táskáját kicsit mereven tartotta kezében –, de nem engedték meg nekem, hogy Németországból írjak. Rettenetesen féltem. Még most sem hiszem el, hogy itt vagyok. Amikor az éjszaka kellős közepén átjutottam a határon, el se tudtam hinni. És azt gondoltam, talán csak csapda, s jobb, ha nem táviratozom. – Félbeszakította magát, körülnézett, még erősebben megtántorodott, a csend még mélyebb lett.

Midőn Gingold úr meglátta Őzikét, az első pillanatban olyan mérhetetlen boldogság és hála öntötte el, hogy attól félt, megüti a guta. A következő pillanatban azt mondta magának, hogy mégiscsak helyén van az esze, remekül irányította a dolgot: megmentette Őzikét, a gyerekét. És azt is elmondta magának, hogy ezek szerint Isten mégis egyetért vele, másként ez az ügy nern ért volna ilyen jó véget. És végül még azt mondta magának, hogy az mind igaz lehet, amit az Őzike, a gyereke itt elmesélt, de azért táviratozhatott volna. Fennhangon meg ezt mondta: – Hát itt vagy, hála Istennek, áldott legyen az Úr neve. Ülj le, gyerrnekem. Segítsetek neki, nem látjátok, mennyire odavan. Tudod, Őzike – folytatta –, nem akarok neked szemrehányást tenni, amikor ilyen szánalmas állapotban vagy, de egyet azért meg kell mondanom: ilyen könnyelmű, szívtelen, szégyentelen dolog életemben nem esett még meg velem. Hát egyetlen pillanatig se gondoltál szegény, öreg apádra? Hát már egészen gojte lettél a gojimjaid közt? – Az Őzike azonban ezt már nem hallotta. Hátrahanyatlott, Melaníe és Ruth karjaiba, szeme becsukódott, halálsápadt lett. – Hát semmire se lehet titeket használni? – üvöltött, őrjöngött Gingold úr. – Fektessétek le. Telefonáljatok. Telefonáljatok orvosért.

Így is tettek. Az orvos megjött, injekciót adott Ida Perles asszonynak, aki ezek után tizennégy órát aludt egyfolytában. Hébe-hóba egyik vagy másik családtagja beosont hozzá, legsűrűbben maga Gingold úr. Lábujjhegyen ment be, bár a padló még így is nyikorgott, s szemüvegén át mohón, szeretettel nézte a lányát. Egyszer-másszor le is vette szemüvegét, egészen közel ment az alvó asszonyhoz, fölébe hajolt, lélegzését hallgatta, s kemény ujjával óvatosan meg-simogatta lesoványodott arcán a bőrt.

Ha valaki másnap azt mondta volna Gingold úrnak, hogy az ősgonoszokkal valaha is kétes ügyletet kötött, felháborodással, igazának biztos tudatában utasította volna vissza. Miért is szalasztotta volna el az alkalmat, hogy a Gellhaus & Co. – val üzletet kössön? Ha ezt teszi, rossz kereskedő lett volna. De hát ilyen a világ, gonoszul félremagyarázta ezt az ártatlan, teljesen politikamentes üzletet, s vele, a jámbor emberrel szemben szörnyű igazságtalanságot követett el.

Amikor pedig három nap múlva Benedikt Perles is beállított, Gingold úr végképp elfelejtette a történteket. És hamarosan azt is végképp el fogja felejteni, hogy egykor, az Istennel folytatott párbeszédeiben milyen súlyos bűnökkel vádolta magát. Télen, hanukakor, a szírek által meggyalázott templom újrafelavatásának emlékünnepén az övéivel meggyújtja majd a faggyúgyertyákat, az ünnep nyolc napján át naponta egy-egy gyertyácskával többet, boldogan énekli majd a hála és szabadulás zsoltárát: a „Te, üdvöm erős sziklája” kezdetű zsoltárt, megajándékozza gyerekeit, ahogy ezt a hagyomány előírja, s az őzikének azt mondja majd: – Te tulajdonképpen egészen mást érdemelnél –, s még bőkezűbben ajándékozza meg őt, mint a többieket. És mindaz, ami a PH-val összefügg: a tárgyalásai a Gellhaus & Co. céggel s e tárgyalások minden következménye már csupán álom lesz számára.

Álmában persze olykor-olykor még megjelenik majd Leisegang úr, s álmában néha szívszorongva, szörnyű tehetetlenségben belebeszél egy telefonkagylóba vagy Istennel folytatott párbeszédében bűnének roppant terhe alatt görnyedezik. Az éber Gingold úr azonban legfeljebb azt fogja elismerni, hogy egy ideig bizonyos félreértések adódtak, de ő végül is okosan, fölényesen mindent jól elintézett, s ha a PNU majd virágzik, tulajdonképpen ez is az ő érdeme lesz. És teljes összhangban fog élni önmagával, Istennel, a világgal, a sorsával.