3
Szolidaritás

Heilbrun vasárnap délelőtt sokáig aludt, s amikor felébredt, úgy tűnt neki, a helyzete tán mégse olyan kilátástalan. Ebédnél Gretával jókedvűen, vigasztalón, atyailag, sőt kissé már megint fensőbbségesen viselkedett.

Délután a klubban találkozott Egon Franckkal, s mivel úgy érezte, jó formában van, tüstént félrehívta, és előadta kérését. Egon Franck nem volt éppenséggel elragadtatva, de némi vonakodás után mégis megígérte a pénzt, s Heilbrun fellélegzett.

Este egyetértésre jutott önmagával. Sajnálta Sepp Trautweint, de hát Sepp rettenetes bután viselkedett, s ha a dolga most balul ütött ki, a következményeit nem szabad rá, Heilbrunra hárítania. A lánya és az unokája iránti kötelességei előrébb valók. Amikor Gingold felhívta, és nyomatékosan közömbös hangon, amelyből az aggodalmas feszültséget alig-alig lehetett kiérezni, az elhatározása után érdeklődött, sikerült neki nem túlságosan rossz lelkiismerettel és sok-sok fellengzős szóval igent mondania.

Előre látta, hogy a szerkesztőségben Sepp Trautwein elbocsátása miatt lesz mit hallania, s ezért alaposan felkészült a válasszal. Így aztán, amikor Pfeiffer és Berger kollégák – szemmel láthatóan a többiek nevében is – megjelentek nála és izgatottan az iránt érdeklődtek, mi történt Sepp-pel, méltóságteljesen, magabiztosan, de igen emberien beszélt velük. Természetesen, jelentette ki, esze ágában sincs Seppről lemondani, hisz ő maga hozta Seppet ide, és Sepp továbbra is a PH munkatársa lesz. De jogilag Gingold kifejezett felmondása ellen nem sokat lehet tenni. Ebben Gingold részéről valamilyen politikai manővert látni puszta értelmetlenség. Ha Gingold az öreg Heilbrunnál ilyesmivel próbálkoznék, megkapná a magáét.

De a két kolléga nem hagyta ennyiben a dolgot. Világos és félreérthetetlen választ akartak kapni, vajon Heilbrun hozzájárult-e – ahogy ezt Gingold állítja – Sepp elbocsátásához, vagy sem. Mire Heilbrun kedélyessége és fenségessége lassanként szertefoszlott, s köntörfalazva be kellett vallania, hogy nem mondott nemet. – Ez nekünk elég – zárta le a beszélgetést szárazon Berger szerkesztő, s az urak sötét, baljós arccal távoztak.

Heilbrun egyedül maradva nagyon rosszul érezte magát, homlokán a vasszürke sörtehaj alatt kiütött a veríték. „Ez nekünk elég”, csengett még egyre a fülében. Alapjában véve becsületes ember volt, s így nem tagadhatta le maga előtt, hogy Bergernek, Pfeiffernek és a többieknek igazuk van. Nem mondott nemet, s ez elég; a lánya, Greta, legfeljebb enyhítő körülményt jelent számára, de nem menti fel.

Odakint a szerkesztők haragosan összedugták fejüket. Hogy egy olyan tehetséges, ízig-vérig becsületes kollégát, mint amilyen Sepp, ilyen gyalázatosan kirakjanak az utcára, ezt nem szabad szó nélkül tudomásul venniök, nem hagyhatják, hogy Gingold simán keresztülvigye akaratát. Sepp szegre akasztotta muzsikáját, hogy teljes erejét bajtársiasságból, szolidaritásból a Friedrich Benjaminért vívott harcnak szentelje. Ha arra az elhagyott, ütött-kopott íróasztalra néznek, amely mellett valaha Friedrich Benjamin s most utóbb Sepp Trautwein dolgozott, rettenetes méreg fogja el őket. Nem, ezt az embert nem szabad cserben-hagyniok. Sepp Trautwein esetében egyenesen a PH létjogosultságáról, életben maradásáról van szó. Jóllehet a szerkesztők mindig megvető gúnnyal beszéltek erről a vacak lapocskáról és saját munkájukról, de lélekben valamennyien meg voltak győződve, hogy jó munkát végeznek, jó ügy érdekében fáradoznak. Ha a munkájukat nem tartanák értékesnek, ezt a siralmas létet nem is bírnák tovább tengetni. De vajon mit ér a PH, ha Sepp Trautweint ilyen egyszerűen kirúghatják? Nem forog-e a lap Heilbrun fellengzős bizonygatásai ellenére legalábbis abban a veszélyben, hogy holnap már Louis Gingold úr puszta profitvállalkozásává süllyed?

A szerkesztők nyugtalanul, rosszkedvűen dugták össze a fejüket. Ott állt köztük a pocakos, egykedvű, asztmatikus, ötven év körüli Bernhard Pfeiffer. Immár három évtizede tevékenykedett mint újságíró, sok mindent megélt, bizalmat keltő nagy-nagy kényelemszeretet áradt belőle, szokásává vált, hogy minden izgalmat kilenctized részben az első pillanat megrázkódtatásának tudjon be. „Csigavér”, ez volt a szavajárása. Most azonban nem élt vele. És ott állt a sovány, hórihorgas, epés, szkeptikus, száraz és precíz Georg Berger, aki sokat adott rá, hogy a jogi formákat pontosan betartsa. De most ilyenféle aggályoknak nem adott hangot. És ott állt a belevaló, fürge H. B. Weissenbrunn, ez a szépen faragott, olajbarna arcú, csinos, karcsú, pökhendi, sürgő-forgó emberke, aki a szenzációk iránt nagy előszeretetet tanúsított. Most azonban fékezte magát, a történtek maguk helyett beszélnek, itt nincs szükség semmiféle körítésre. Bármilyen különbözők is voltak a szerkesztők, most egy véleményen voltak. Tudták, hogy ami Sepp-pel ma történt, az holnap akármelyikükkel megtörténhet. Gingold aljassága valamennyiük ellen irányult, a PH célja és értelme, az egész német emigráció ellen. Ha most Sepp-pel szolidaritást vállalnak, ezt mint az egész német emigráció szószólói teszik.

Egyelőre azonban csak fojtott felháborodás élt bennük, amely sem világos döntéssé, sem meghatározott akcióvá nem érlelődött. Idáig csak akkor jutottak, amikor Peter Dülken, a gyakornok is csatlakozott hozzájuk.

Ez a sovány arcú, hegyes orrú, makrancosan lógó hajú, barna, magas, szikár fiatalember ma elkésve jött be a szerkesztőségbe. Nemegyszer elkésett, noha minden trehánysága ellenére korántsem volt lusta. Aznap egy antikváriumban járt, amely egy Haydn-zenemű első kiadását ajánlotta fel neki; Peter Dülken ugyanis szenvedélyesen gyűjtötte klasszikus zenedarabok kéziratait és első kiadásait. A többiek gyakran mulattak e szenvedélyén, s azt mondogatták, hogy a klasszikus zenedarabok kritikai vizsgálatát és kiadását sokkal inkább a szívén viseli, mint az újságírást. Mindamellett a PH-beli tevékenységét is nagyon komolyan vette. Munkakörét nem határozták meg pontosan, de mindenütt hasznossá tette magát, s bár a többiek hébe-hóba jóindulatúan gúnyolódtak ügyködése felett, de ha egyszer nem volt ott, mégis mindenkinek hiányzott.

Peter Dülken – vagy ahogy általában nevezték: Pitt –, mihelyt a barbárok Németországban hatalomra jutottak, szülei ellenkezésére s anélkül, hogy erre bárki kényszerítette volna, rögtön elhagyta hazáját. A fiatalember érdeklődése Németországban nem a politikának, hanem csakis a zenének szólt. Eleinte dalokat írt, meg egy-két szonátát, s nem is egészen sikerületleneket, mivel azonban az volt az érzése, hogy a maga elé tűzött végső célt sose fogja elérni, ezért arra váltott át, hogy nagy zeneszerzők egyes partitúráit eredeti tisztaságukban helyreállítsa. Nagyon bántotta, hogy a klasszikusok számos műve a partitúrákba becsúszott írás- és sajtóhibák miatt eltorzult – ahogy neki tűnt, menthetetlenül eltorzult –, és szívós harcot folytatott, hogy a kéziratokból e hibákat kiirtsa, s a műveket eredeti tisztaságukban és harmóniájukban helyreállítsa.

Ezzel töltötte hát e most huszonkilenc éves fiatalember az idejét Németországban. Amióta azonban Párizsban élt, e szenvedélyének már csak mellékesen áldozott, fő tevékenysége immár a nácik elleni harc, a PH-beli közreműködése volt. Szülei – gazdag kölni zsidók – könyörögve kérték, hagyjon fel vele. Kérték, sőt azzal fenyegették, hogy megvonják tőle anyagi támogatásukat. Peter Dülken sajnálta szüleit, de kívánságuknak nem tehetett eleget. Egyébként szülei e fenyegetések ellenére külföldi rokonok útján továbbra is havonta küldtek neki egy bizonyos összeget, s igyekeztek, hogy kézirat- és elsőkiadás-gyűjteményét darabonként, nem minden veszély nélkül Németországból utánaküldjék.

Pitt hálás volt szüleinek. De ha beváltották volna fenyegetésüket, akkor se változtatott volna magatartásán. Úgy élt, ahogy neki tetszett, s ahogy helyesnek tartotta. Minden, amit tett, magától értetődő volt. Olyan emberek közt, akik számtalan régi és új konvenció kötelékében éltek, ő egyesegyedül viselkedett természetesen, s ezért a többiek szemében természetellenesnek, kivételnek tűnt. De nem volt senkinek terhére, s így elfogadták őt olyannak, amilyen, s ahol megfordult, mindenütt szerették.

Sepp Trautweinnel nagyon összebarátkozott. Sepp ugyan a klasszikus zenedarabok eredeti tisztaságának helyreállításáért folytatott harcát nem vette olyan komolyan, mint ő maga, de Pitt érezte, hogy Sepp milyen jelentős muzsikus. Peter Dülken hitt Seppben, sokat várt tőle, ám saját élményei alapján megértette, hogy Sepp ennek ellenére miért fordult el a zenétől, és vetette bele magát a barbárok elleni harcba. A munkatársi kapcsolatot jóval meghaladó barátságot érzett Sepp iránt, olyan szívélyes barátságot, amelyet az inkább eltűrt, mint viszonzott.

Amikor Peter Dülken most meghallotta, mi történt, nem tartott hosszú szónoklatot. – Ez mindennek a teteje – csak ennyit mondott. Aztán elgondolkodva fel-alá kezdett járkálni a nagy szerkesztőségi teremben, olykor-olykor barna haját hátravetette homlokából, mindig így tett, ha valami felizgatta. Majd megint odament a többiekhez, s a maga hanyag módján, de igen határozottan megállapította, hogy Gingoldnál jóindulattal semmit se lehet elérni. Az általános kijelentések itt mit sem érnek. Az egész szerkesztőségnek el kell határoznia, hogy amennyiben a Seppnek szóló felmondást huszonnégy órán belül nem vonják vissza, valamennyien sztrájkba lépnek. Nincs más megoldás.

Lélekben mindannyian nagyon jól tudták, hogy valóban nincs más megoldás, de egyiküknek se volt bátorsága, hogy ezt kimondja. Most, hogy Peter Dülken a maga kissé pomádés, de igen határozott módján fiatalos, nagy szájából kibuggyantotta a sztrájk szót, a szerkesztőket elfogta a félelem, hogy a sztrájk deklarálásával milyen kockázatokat vállalnak magukra. A pocakos Pfeiffer szerkesztő szemére nagy, szürke árnyékot terített a gond: mi lesz belőle, a feleségéből és gyerekeiből, ha elveszti a PH-tól húzott fizetését. Berger szerkesztő verejtékezve, nyugtalanul gondolta végig, mennyit kell majd szaladgálnia a forró Párizsban, hogy valami munkát találjon, néhány frankot felhajkurásszon, s még a szapora járású, sürgő-forgó H. B. Weissen-brunn is megijedt a következményektől.

Ennek a Pittnek, gondolták, könnyű, apanázst kap, de mi lesz velünk? Ám ugyanakkor arról is meg voltak győződve, hogy igazságtalanok vele szemben; jól tudták, ha semmije se volna, akkor is ugyanezt mondaná. – A sztrájk, Pitt – jegyezte meg végül a pocakos Pfeiffer, és hatalmas fejét csóválta –, nagy szó. És ki mondja önnek, hogy nem éppen ezzel tesszük lehetővé, hogy Gingold végrehajthassa szándékait? Hisz ha valóban meg akarja változtatni a lap politikai irányvonalát, a sztrájkkal egyenesen szívességet teszünk neki, mert így könnyűszerrel megszabadulhat tőlünk.

Tudta, hogy ez igaz is, meg nem is. De még mielőtt a szerkesztők a pro és kontra érveket mérlegelhették volna, ünnepélyesen hosszú, fekete, kissé viseltes kabátban egy kövérkés, sápadt úr lépett be a terembe. – Jó napot, uraim – mondta némileg bizonytalanul, de nyájas mosollyal –, hát itt volnék. Remélem, együttműködésünk zavartalan lesz. Hová ülhetek le? – És Hermann Fisch úr, az új ember, akit Sepp Trautwein helyébe vettek fel, barátságosan végignézett a társaságon.

Igen, Gingold úr nem maradt tétlen, vasárnapját jól kihasználta, mindent megbeszélt Hermann Fischsel, s most itt volt ez a Hermann Fisch.

– Azt hiszem – mondta, mivel a többiek részéről ellenséges zárkózottság fogadta –, mindenekelőtt köszöntöm az öreg Heilbrunt.

– Helyes, menjen csak – biztatták, mire Fisch kissé zavarodottan eltűnt Heilbrun szobájának ajtaja mögött.

A szerkesztők egymásra néztek. Hermann Fisch megjelenése kiélezte a helyzetet. Ha Gingoldnak tényleg az a szándéka, hogy sorba kirakja őket, és helyükbe számára kellemesebb embereket vegyen fel, úgy ezt a szándékot legsikeresebben valóban egy azonnali sztrájk ultimátumszerű bejelentésével hiúsíthatják meg. Ha valamennyien leteszik a tollat, Gingoldnak nem marad más választása, mint hogy elfogadja követelésüket, vagy beszünteti a PH megjelenését. Mert legalább két-három hétre lenne szüksége, hogy félig-meddig megfelelő emberekből új szerkesztőséget verbuváljon össze, márpedig ilyen hosszú szüneteltetés egyszer s mindenkorra beadna a lapnak.

Pitt és Weissenbrunn legszívesebben még aznap átadták volna Gingoldnak az ultimátumot. De Pfeiffer és Berger azt kívánta, halasszák a döntést másnapra.

Ezen a hétfőről keddre virradó éjszakán a PH-sok közül senki se aludt jól. Szolidárisnak kell lenniök, gazemberség volna Sepp Trautweint cserbenhagyni. De ha sztrájkba lépnek, számolniok kell vele, hogy az önfejű, bosszúvágyó Gingold beszünteti a lapot, s akkor rájuk – legalábbis az elkövetkező hónapokban – nehéz idők várnak.

Kedden tehát vegyes érzelmekkel eltelve állítottak be a szerkesztőségbe, akarták is a sztrájkot, meg féltek is tőle. Ekkor érkezett Anna halálának híre. Valamennyien úgy érezték, bűnrészesek a halálában, mert nem bírták elszánni magukat a cselekvésre. Most azonban eldőlt a kérdés, ebben mindannyian egyetértettek, most, azonnal átadják Gingoldnak az ultimátumot.

Az óvatos Pfeiffer azt javasolta, fontolják meg, nem volna-e helyes előbb Heilbrunt értesíteniök. Fontolgatni kezdték a dolgot. Peter Dülken noszogatta őket; nincs idő, mondta, hosszas tárgyalásokra, Heilbrunt befejezett tények elé kell állítaniok, ugyanúgy, ahogy ő tette. Végül is Pfeiffer, Berger és Weissenbrunn bementek Gingóidhoz, Pittet is magukkal vitték.

Gingold úr két reményteljes napot élt át. A dolgok, úgy látszik, rendbe jönnek. Heilbrun beletörődött, hogy Seppet elküldték, Hermann Fisch pedig azonnal kapiskálta Gingold halvány célozgatásait, könnyű lesz vele együtt dolgozni. Sahling, a kritikus is késznek mutatkozott, hogy Sepp helyett átvegye a zenei rovatot. Gingold úr hamarosan jelentheti megbízóinak, hogy Trautweinnek kitette a szűrét, s egy megbízható, mértéktartó ember ül a helyén. Az ősgonoszok ugyan gyorsan lecsapnak az emberre, és csak lassan eresztik el, de eddig, igaz, ami igaz, eleget tettek kötelezettségeiknek, s a PH megzabolázása még mindig érdekükben áll. Ha Leisegang látja majd, hogy minden rendben van, akkor néhány napon, egy héten, legfeljebb két héten belül az Őzike szabad lesz.

Gingold ilyen reményekben ringatta magát, amikor Anna halálának híre befutott. Megdermedt a rémülettől. Ez minden tervezgetését halomra döntötte. Ezt ezek a Trautweinék csakis azért csinálták, hogy neki ártsanak, hogy a gyereke, az őzike az ősgonoszok karmai közt maradjon. Szedd össze magadat, intette magát jiddisül. Erőltesd meg az agyadat, törd a fejedet. Ne kövess el újból hibát. Ne adj a pimaszoknak támadási lehetőséget. Csellel kell megzaboláznod őket, udvarolnod, hízelegned kell nekik, míg csak a gyereked, az őzike ki nem szabadul. Akkor aztán csinálhatnak, amit akarnak. Dőljön össze az egész PH, veszítsem el a jó zsidó nevemet. Menjen tönkre minden németországi üzletem, lopják el az ősgonoszok mindenemet, amim még ott van. Ha a gyerekem kiszabadul, az egészre azt mondom, annyi baj legyen, hálát adok a Mindenhatónak, áldott legyen a neve.

Ilyen gondolatok kavarogtak Louis Gingold agyában, amikor a szerkesztőség küldöttsége megjelent nála. Noha igen fenyegetően vonultak be, Gingold felettébb udvariasan fogadta őket. Tüstént arról a súlyos csapásról kezdett beszélni, amely a mi kedves barátunkat és kollégánkat, Trautwein professzort érte. A professzor már jó néhány hete nem tetszett neki. Olyan izgatottan, olyan szörnyű idegesen viselkedett. Gingold a legrosszabbtól tartott, különösen, amikor a végén még az állását is odadobta.

– Igen, Sepp végett jövünk önhöz – jelentette ki szárazon Peter Dülken, mivel a többiek nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. Gingold, bár feltette magának, hogy meggondoltan viselkedik, most mégsem bírta türtőztetni magát, s a szemüvege alól csúnya, leskelődő pillantást vetett erre a nagyhangú, pimasz kölökre. De mielőtt még válaszolni tudott volna, Weissenbrunn közbevágott:

– Mi azt, ami a Sepp-pel történt – attakírozott –, nemcsak szomorúnak, hanem felháborítónak is találjuk.

– Igen – válaszolta Gingold úr –, micsoda aljas gazemberek ezek a nácik, akik mindezt ránk hozták.

– Ezúttal – jegyezte meg nyugodt hangon Peter Dülken, de a szeme szikrázott – felháborodásunk nem a náciknak szól, hanem valaki másnak, Gingold úr.

Gingold ott ült és négyszögletes, szürkésfekete szakállát fésülgette. Le kell csillapítani ezeket az embereket, akik az őzikét újból veszélyeztetik, jobb belátásra kell bírnia őket. – Mondják el, uraim, ami a szívükön fekszik – válaszolta udvariasan. – Nem szeretném, ha ebből az ügyből kifolyóan bármilyen nézeteltérés támadna köztünk. Mondják meg nyíltan, miről van szó.

– Megmondjuk – válaszolta epés hangján Berger szerkesztő, aki most is sokat adott a precizitásra. – ön azt állítja, hogy Trautwein professzor odadobta az állását. Szerintünk ez a történet korántse olyan egyértelmű, mint ahogy azt ön beállítja. De alaki szempontból akár jogszerűen mondtak fel Seppnek, akár nem, a szerkesztőség egyetlenegy tagja sem hajlandó a munkáját Trautwein kolléga nélkül tovább folytatni. Felszólítjuk önt, Gingold úr, igyekezzék Trautwein professzort rábírni, hogy munkakörét tovább is ellássa, vagy, ha ez így jobban tetszik önnek, hogy újból átvegye. Ha holnap reggelig nem kapunk biztosítékot arra, hogy Sepp Trautwein holnapután reggeltől kezdve a PH-nál mint fix fizetéses munkatárs dolgozik, együttesen beszüntetjük a munkát.

A PH-nak most nem szabad összedőlnie, gondolta magában Gingold, most nem. Még nem. Ha most összedől, az ősgonoszoknak nem lesz többé okuk rá, hogy szívességet tegyenek nekem, a koncentrációs táborban tartják majd a gyerekemet, s addig sanyargatják, míg belepusztul. Mert bosszúvágyók. Gingold szíve úgy forrt, mint egy szamovár. Nyugalom, intette mégis önmagát, szedd össze az eszed, ne mutasd ki a mérgedet és jajaidat. Adj egy gondolatot, te nagy, te jóságos Úristen, adj egy jó ötletet. – De uraim – mondta csillapítóan, könyörögve. – Miért rögtön ilyen hevesen? Miért állnak elő rögtön követelésekkel, miért nem tesznek előbb valamilyen javaslatot? Javaslatokról lehet beszélni; nem kell elhamarkodni a dolgot. Különösen nem, ha ilyen kényes ügyről van szó. Olyan régóta dolgozunk jól együtt, nem okosabb, ha nyugodtan, békésen meg-hányjuk-vetjük a dolgot, míg valamilyen megoldást találunk? Tán azt hiszik, engem nem érint súlyosan a Trautwein professzort ért szerencsétlenség? Javaslataikat meg fogom fontolni. Egész biztosan szót fogunk érteni. – Előveszem Heilbrunt és Hermann Fischt, gondolta közben, gondolta sietősen, logikusan. Ha Heilbrun és Hermann Fisch hajlandók tovább vinni a boltot, a látszatot megőriztük, s ez pontosan megfelel az ősgonoszok kívánságának. Akkor az ősgonoszok dicséretben fognak részesíteni, s az Őzike még ezen a héten kiszabadul. Adja Isten, adja Isten.

– Beszéljen nyugodtan, Gingold úr – mondta Peter Dülken –, de, ha szabad tanácsot adnom, beszéljen elsősorban Sepp-pel. Ha holnap estig nem kapjuk meg a kívánt biztosítékot, úgy sokkal hosszasabban kell majd beszélnie. – Gingold már-már felfortyant. Mit meg nem enged magának ez a taknyos kölök. Hogy a fene essen belé. De aztán újból intette magát: hitegetnem kell ezeket a pimaszokat. Szemtelenségeiket el kell engednem a fülem mellett. Elvakult emberek, nincs szemük, nincs eszük. Nem tesznek különbséget Trautweinné és az én Őzikém között. Nekik már az is szörnyűség, hogy ez a Trautweinné meghalt. Nem tudnak róla, hogy az Őzikém koncentrációs táborban van. Nem tudják, az milyen szörnyűség.

Fennhangon így szólt: – Kérem, uraim, próbáljanak nyugodtan és igazságosan gondolkodni. Én is igyekszem. Hallottam a javaslataikat, és meg fogom fontolni őket. Trautwein professzor ugyan nagyon csúnyán viselkedett velem szemben, de kész vagyok újból beszélni vele, hátha hajlandó lesz a zenei rovatot tovább is ellátni. Bár Sahlingot is megkaphatnánk, uraim. Talán sikerül valamilyen kompromisszumot találnunk. Egész biztosan sikerül kompromisszumot találnunk. De kérem, beszéljenek javaslatokról, ne pedig követelésekről, amelyeket csak elfogadni vagy elutasítani lehet. Ezt talán később önök is megbánják. És mindenekelőtt hagyjanak nekem időt. Adjanak öt napot, három napot. Hogyan lehet egy ekkora horderejű dolgot ilyen rövid határidőn belül tisztességesen eldönteni és elintézni? Még a Mindenható Istennek is hat nap kellett a világ teremtésére. – Beszélnem kell Heilbrunnal, gondolta magában, beszélnem kell Hermann Fischsel. Jó jel, hogy Heilbrun nem jött velük. Több pénzt kell felajánlanom neki.

– Nem vagyunk hősök, Gingold úr – mondta neki eközben a pocakos Pfeiffer –, de nem vagyunk kufárok sem. Nem javaslatokat terjesztettünk elő önnek, hanem egy követeléssel álltunk elő, egy alaposan meggondolt követeléssel, s nem hagyjuk csűrni-csavarni a dolgot.

– Tehát mondhatni, revolvert szegeznek a mellemnek? – kérdezte Gingold úr erőltetett mosollyal.

– Ultimátumot adtunk át önnek, Gingold úr – erősítette meg magas hangján, egykedvűen Peter Dülken –, holnap este nyolckor jár le.

Franz Heilbrun eközben a szűkös pompával berendezett irodájában ült. „Ez nekünk elég”, mondta a sovány Berger. De nem volt elég, még Anna Trautweinnek is ki kellett nyitnia a gázcsapot. Most elég. Most itt ül, gyalázatban a világ és önmaga előtt.

Feldúlt arccal gubbasztott, vastag ajka lebiggyedt, szája kissé eltorzult. Mire készülődnek azok odakint? Elrejtőzhetik előlük a párnázott ajtaja mögé, azt azonban nem tudja megakadályozni, hogy a megvetésük ne törjön át ezen a párnázott ajtón.

És ez még nem is a legrosszabb. A legrosszabb az, hogy ő maga mindenki másnál jobban tudja, hogy mit tett, s hogy mit kellett volna tennie. Az enyhítő körülmény: Greta, a lánya merő humbug, amelyet önmaga altatására eszelt ki. Pontosan látta az értékek és kötelességek skáláját, de kényelmességből szándékosan hunyorgatott, és úgy tett, mintha nem látna jól. Most megkapta a magáét. „Ez elég.”

Hermann Fisch jött be. Megneszelte, hogy a többiek sztrájkkal fenyegetőznek, s Heilbrunhoz, mint természetes szövetségeséhez jött.

Két nappal ezelőtt Heilbrun csak nevetett volna, ha valaki azt mondja neki, hogy a szerkesztői a feje felett határozatokat hoznak. De most önmegbecsülése már olyan mélyre süllyedt, hogy Hermann Fisch beszámolója jóformán nem is rendítette meg. Legfeljebb azért szégyellte magát, hogy éppen ezzel az emberrel van szövetségben a többiekkel, a tisztességesekkel szemben. Egyébként Hermann Fisch is kényesnek találta a helyzetet. Sejtette, hogy valamilyen nem tiszta dologba botlott bele. És ez a Heilbrun csak egy rakás szerencsétlenség, csak tehertétel, többet árt, mint használ. Úgy gubbasztottak ott kettesben, mint tyúkok az esőben.

Gingold jött be. Közben összeszedte magát. Ha Heilbrunt és Hermann Fischt horogra akarja kapni, mindenekelőtt önbizalmat kell mutatnia. Tárgyilagos hűvösséggel beszámolt a szerkesztők ultimátumáról; a két csüggedt ember mellett kétszeresen eltökéltnek látszott. Ha okosan fogják meg a dolgot, jelentette ki, úgy az, amit a szerkesztők a PH elleni halálos csapásnak szántak, csak hasznára lesz a lapnak. Ő úgyis már régen készülődött, hogy személyi változtatásokat hajtson végre, s így ez az ultimátum egyenesen kapóra jön neki. Most minden Heilbrun és Hermann Fisch urak magatartásán múlik. Majd pedig azzal a javaslattal állt elő, hogy Heilbrun a többiek ellenállása dacára tartsa meg a főszerkesztőséget. Az ügyes, simulékony Hermann Fisch segítségével egész biztosan a legrövidebb időn belül képes lesz tehetséges szerkesztőkből álló stábot összeverbuválni, s mindannyiuk számára csak előnyös, hogyha az örökös kötekedőktől és gáncsoskodóktól már előbb megszabadulnak. – Aki mindenkinek a száját tele akarja tömni – mondta kissé összefüggéstelenül –, annak sok kenyérre van szüksége, mindenesetre több kenyérre, mint amennyi az öreg Gingoldnak van. – Persze ha Heilbrun és Hermann Fisch urak nemet mondanak, folytatta, akkor aligha van rá lehetőség, hogy a PH-t fenntartsák. Ha meg tényleg arra kényszerülnek, hogy a PH-t beszüntessék, micsoda örömujjongásba fognak akkor a nácik – Gingold úr sietségében „ősgonoszokat” mondott – kitörni. Tehát bizonyos értelemben az egész emigráció nevében kéri az urakat, akadályozzák meg, hogy ebben a kritikus időben a német ellenzék legtekintélyesebb lapja kénytelen legyen beszüntetni megjelenését.

Ha Gingold nem Hermann Fisch jelenlétében tette volna meg javaslatát, Heilbrun valószínűleg habozás nélkül, igen határozottan elutasította volna. „Elég volt”, nem akart újabb, piszkos kompromisszumokba belemenni. Így azonban eleinte nem is jutott szóhoz, mert Hermann Fisch azonnal kifejtette elképzeléseit, hogyan lehetne a lapot az átmeneti időn keresztülsegíteni, neveket említett, részletesen taglalta a teendőket, s hosszú beszéde alatt Heilbrunt újból elfogták a kételyek. Jóváteszi-e azzal a történteket, ha most duzzogva félrehúzódik? Gingold ravasz spekuláns, ha rá akarja őt beszélni, hogy maradjon, ezt biztosan valamilyen sötét üzlet végett teszi. De abban igaza van ennek a vén gazembernek, hogy ha a PH nem jelenik meg többé, az egész német ellenzék tán egyszer s mindenkorra elveszti szószólóját. Szabad-e Heilbrunnak ehhez passzivitásával segédkezet nyújtania? Nem cselekszik-e elhamarkodottan, ha most büszkén, öntelten odavágja: én kiszállok ebből a dologból, csináljatok, amit akartok? Nem ugyanolyan esztelenség volna ez, mint amit Sepp elkövetett? Heilbrun ingadozott. Egy hang azt súgta neki: ne szállj ki, s egy még mélyebbről jövő hang azt súgta neki: szállj ki.

Amikor Hermann Fisch a mondókája végére ért, mindketten: Gingold meg Fisch Heilbrunra nézett, s Heilbrun felismerte, hogy a PH sorsa és ezzel a német emigráció egyik fontos politikai eszközének léte az ő döntésétől függ. Ez a tudat egy pillanatra visszaadta régi önbizalmát, újból a hajdani nagyúrrá vedlett vissza. Szokott széles kedélyességével kijelentette, a szóban forgó kérdés túlságosan nagy horderejű ahhoz, hogy azonnal dönteni tudjon. Bármennyire sietős is az ügy, gondosan meg kell vizsgálnia az érveket és ellenérveket, s így este előtt nem adhat választ. Ezt olyan határozottsággal jelentette ki, amely minden ellenkezést lehetetlenné tett, s Gingold aggódva, feszülten nézte, ahogy ez az ember, akinek kezébe az ő és gyereke, az Őzike sorsa van letéve, távozik a szobából.

Heilbrun hazament. Greta a gyerekkel sétálni volt. Most jól jött neki, hogy nincsenek körülötte. A lesötétített szobában a pamlagon feküdt, szájában voltaképpen már kialudt szivarral, s töprengett. Ha a PH ezentúl nem jelenik meg, eltűnése többet árt az emigránsoknak és az ügyüknek, mint amennyit a lap kétesztendős fennállása alatt használt nekik. Tetejébe ő maga elveszti a külsődleges kényelem legutolsó maradványait is, elproletárosodik, s vele együtt elproletárosodik a lánya és az unokája is. Ha viszont elfogadja Gingold javaslatát, és a PH fennmaradásához segédkezet nyújt, ez a PH lagymatag, kétes színezetű lap lesz, s ő, aki felelősséget visel érte, egyetlen becsületes embernek se nézhet többé a szemébe.

Házvezetőnője beszólt, hogy telefonon keresik. – Hagyjon nekem békét – morogta bosszúsan.

– A nagyságos asszony van a telefonnál – makacskodott a házvezetőnő –, önnel vagy Greta nagyságos asszonnyal akar beszélni. – Heilbrun hirtelen felült. Nem tudta, örüljön-e, vagy se, hogy Brigitte megint egyszer váratlanul megjelenik Párizsban. Felesége Bécsben élt, ahol egy nagy leíró- és fordítóirodát nyitott, Heilbrun már régen nem látta őt, de az asszony időnként váratlanul felbukkant, hogy megnézze, mi van vele és Gretával. Most bizonyára a Gretát ért szerencsétlenség miatt jelent meg a színen. Heilbrun félt Brigittétől, de örült is a jövetelének. Energikus, szókimondó asszony, átlát az emberen, legrejtettebb titkait is kifürkészi. Heilbrun félt tőle, ám ugyanakkor vágyott is rá, hogy kiöntse neki szívét.

Így hát egy kis ijedséggel és nagy örömmel eltelve hallgatta hangját a telefonban. – Mi történt? – tudakolta az asszony rögtön szigorúan, majd hozzátette: – Hogyhogy nem vagy a szerkesztőségben? És igaz az, hogy Greta nálad van? Úgy látszik, szép kis dolgokat műveltek. Gondolom, muszáj megint egy értelmes embernek körülnéznie a portátokon.

– Nincs kizárva, Brigitte – próbált ernyedten tréfálkozni Heilbrun. – De nem volna okosabb ezt szemtől szemben megbeszélni? – Mire megállapodtak, hogy Brigitte nála fog ebédelni.

Furcsa módon mihelyt meghallotta Brigitte hangját a telefonban, szilárdan eltökélte, hogy visszautasítja Gingold javaslatát, sőt még azt sem volt hajlandó magában elismerni, hogy ez ügyben valaha is ingadozott. Gingoldnak csak azért nem mondott azonnal nemet, mert éppen Sepp Trautwein meggondolatlansága láttán elvként fogadta el azt, hogy fontos dolgokban mindig vár egy-két órát, mielőtt véglegesen elkötelezi magát.

Brigitte megjött. Heilbrun jókedvűen üdvözölte „zöldruhás Jantjéjét”. Zöldruhás Jantjének nevezte őt, mert szerinte egy berlini állítólagos Franz Hals-csoportkép egyik alakjára: egy életvidám, szőke, kissé megfakult, öreges arcú asszonyra hasonlított. Brigittének már az ifjúkori, ragyogóan vidám arca is – mondhatni, a bőre alatt – ennek a zöldruhás Jantjének vonásait viselte magán. Heilbrun ezzel gyakran ugratta feleségét, s most egyfajta szánakozó, tréfás elégedettséggel állapította meg, hogy ezek a vonások egyre inkább kiütköznek arcán.

Brigitte rögtön észrevette, hogy Heilbrun nem csupán Greta miatt olyan rosszkedvű és elesett, s okos, céltudatos kérdésekkel kiszedte belőle, mi történt. Heilbrun előbb kissé fölényesen számolt be a történtekről, de hamarosan felhagyott minden szépítgetési kísérlettel. Sőt akkor is csak erőtlenül védekezett, amikor az asszony a fejéhez vágta, nem igaz, hogy Gingold javaslatának elutasítására eleve elhatározta magát. De végül aztán fellélegzett, midőn Brigitte megállapította: a fő dolog az, hogy most nemet mondjon.

Ekkor megjött Greta, s Brigitte asszony vele se bánt éppenséggel kesztyűs kézzel. Nem ment a fejébe, hogyan kételkedhetett Greta egyetlen pillanatig is abban, hogy Oskar Kleinpeter faképnél fogja hagyni. Különösen nagy hiba volt, hogy kicsikarta Oskartól azt a londoni utat. Ez mindkettőjük számára csakis gyötrelmekhez vezethetett. A pénzt, amibe került, valóban okosabbra is fordíthatták volna.

Ebéd után Greta visszavonult, kissé ugyan sértődötten, de mégis felfrissülve attól a kemény, józan módtól, ahogy anyja a dolgokat szemlélte. Heilbrun és zöldruhás Jantjéje újból kettesben maradtak.

Brigitte tulajdonképpen azért jött Párizsba, mert évek óta most először igénybe akarta venni Heilbrun gyakorta felkínált segítségét. Kedvezőnek látszó feltételek mellett fúziót ajánlottak neki a bécsi irodája és egy másik hasonló, nagyobb iroda közt, ehhez azonban tőkekiegészítésre lett volna szüksége. Azt remélte, Franz kisegítheti, de hát nyilvánvalóan nem a megfelelő időpontban érkezett.

Látja, ahogy férje fáradtan, megöregedve gubbaszt, fejénél lóg a Liebermann-portré, az egyetlen tárgy, amely Gretának a Kleinpeter családi vagyonból megmaradt. Brigitte, akár együtt élt a férjével, akár nem, Franzot mindig e portré nagyúri pompájában látta, büszke, kedélyes, magabiztos, nagyvonalú s örök optimizmusában szeretetre méltó úrnak, aki éppen azért szeretetre méltó, mert önmagának és másoknak mindig olyan impulzív, betarthatatlan ígéreteket tesz. De ennek a véraláfutásos szemű, fáradt férfinak, aki nagy kezét ernyedten lógatva itt gubbaszt előtte, ó, ennek a férfinak, aki ősz sörtehajjal borított fejét olyan bágyadtan csüggeszti le, már nagyon kevés köze van a portrén látható férfihoz. Brigittét szinte megrendíti ez a felismerés. De ezért még ugyanúgy szereti a férjét, sőt szánalmat, szokatlan gyengédséget érez iránta, mert most ilyen elesett, most nem tereget ki elébe száz és száz nagyszerű tervet. Magában keserűen mosolyogva megállapítja, teljesen céltalan volna kérését még csak szóba is hozni; Franz már amúgy is épp eléggé összetört, megtépázott, nem akarja még ő is megszégyeníteni.

Éppen nagyvonalúsága miatt nem tudott vele kijönni; Franzot minden újabb szivárvány elcsábította, valamennyin roppant lendülettel végig akart rohanni. De Brigitte éppen ezért szerette őt. Most, hogy férje ennyire megváltozott, az asszonyban nagy-nagy remény kezd éledezni, hátha megint együtt élhetnének: egy pompázatos Franz Heilbrun, akit azonban a sors kissé már megkopasztott, s egy energikus, zöldruhás Jantje, aki néha ugyan kellemetlenkedik, de akire azért hallgat.

Látja a régi, kedves bútorokat, amelyek közt oly sok esztendőt töltött, és szívét melegség önti el. De aztán energikusan kirángatja magát töprengéseiből. Hányszor és hányszor hitegette magát, hogy Franz megváltozott, s mindig csalódás volt az ára. Most, hogy végre benőtt a feje lágya, nem szabad beleesnie a régi hibákba. Brigitte tudja, ha újból megpróbálnának együtt élni, abból semmi jó nem jönne ki.

Sóhajtva megadja magát a sorsának. E pillanatban az égvilágon semmi egyebet nem tehet, mint hogy ebbe a csúnyán elanyátlanodott emberbe egy kis bátorságot önt. Mostani állapotában nem hagyhatja magára. Ennél még az is jobb volna, ha a szokott módján pöffeszkedne előtte. Így aztán Brigitte óvatosan, fejmosást és bátorítást ügyesen adagolva, megpróbálta férjét kisegíteni csüggedtségéből.

Heilbrun hamarosan vissza is nyert valamit régi frisseségéből. Már megint adta a bankot Brigitte előtt. Elhatározta, hogy felesége jelenlétében adja meg Gingoldnak a választ. Felvette a kagylót, s Gingoldot kérte. Mihelyt Gingold meghallotta, ki van a telefonnál, gyors, csúnya hangján máris rákezdte: – Na végre! Tehát elfogadja a javaslatomat. Mellesleg teljesen megfeledkeztem róla: természetesen kész vagyok a többletteljesítményért megfelelő ellenszolgáltatást adni. Harmincszázalékos fizetésemelést ajánlok fel önnek. Igent mond, ugye, kedves Heilbrun?

– Nemet mondok – válaszolta Heilbrun határozottan és nem is különösen nagyképűen –, csatlakozom a többiek ultimátumához. – És ezzel letette a kagylót, mielőtt Gingold még válaszolhatott volna.

– Na, zöldruhás Jantje – mondta utána Brigittének, és szívélyesen, kedveskedve, szkeptikus önismerettel eltelve átölelte a derekát. Brigitte azonban a hús és vér Franz Heilbrunról a Liebermann-portréra fordította tekintetét, s a kettő közti különbséget máris valamivel kisebbnek látta.