11
Hanns Trautwein tizennyolc éves lesz

A svájci hírügynökség március 29-én hozta nyilvánosságra a Benjamin-ügyben lefolytatott vizsgálat eredményét. A svájci nemzeti tanácsban már április 2-ra bejegyeztek egy erre vonatkozó interpellációt. Trautwein barátai közül némelyek azt hitték, hogy az egész dolog el fog sikkadni, olyan gyakran megélték már, hogy a Harmadik Birodalom erőszakos cselekedetei okozta felháborodásnak nem lett semmi következménye, s az egész egykettőre elaludt. Trautwein erről hallani se akart. Ezúttal nem szabad így lennie, nem is lesz így, nem hagyja magát elbátortalanítani. Lázas izgalommal várta, milyen eredménnyel jár a berni interpelláció, mit fog Svájc csinálni.

Április 2-án késő délután Párizsban hírét vették, hogyan játszódott le az interpelláció. A kormány nyugodtan és tárgyilagosan kifejtette, alapos oka van annak feltételezésére, hogy az emberrablók német hivatalos szervek tudtával jártak el. – Következésképpen – jelentette ki a svájci kormány szóvivője az egész gyülekezet tapsa közepette – a berlini követünk útján jegyzéket nyújtottunk át Berlinben, és közöltük, hogy vizsgálataink azt bizonyítják, a német hatóságoknak tudomásuk volt az emberrablásról, és közreműködtek benne. Jóvátételt követeltünk a német kormánytól.

Trautwein, amikor e jelentést a Hírek-nek megtelefonálták, úgy ragyogott, mintha valamilyen nagy személyes győzelmet aratott volna. A legépelt jelentéssel a kezében sután futkározott az egyik kollégájától a másikhoz, vállukat veregette, rikoltozott, ujjongott, tízszer-hússzor is elismételte: – Most elkaptuk a frakkjukat. Ehhez mit szól, kolléga úr? – Buzogva, igen müncheniesen rikoltozta ki örömét, ide-oda rohangászott, nem bírt megnyugodni, egész lénye tűzben égett.

Nemcsak Tschernigg, hanem sokan mások is kételkedtek benne, hogy a kis Svájc a hatalmas szomszédjával komoly viszályba fog bonyolódni. A most átnyújtott jegyzék tehát nemcsak hitvallás volt az értelem mellett az ostobaság és brutalitás ellenében, állásfoglalás a jog mellett és az erőszak ellen, hanem mindenekelőtt a hit győzelme a kishitűség felett.

Sepp Trautwein szívében szerény volt, de azért azt mondta magának, hogy valamicskével az ő tevékenysége is hozzájárult ehhez a sikerhez. Tehát helyesen tette, hogy Harry Meisel szkepszisétől éppoly kevéssé hagyta magát megfertőzni, mint Tschernigg nihilizmusától, hogy a korábbi optimizmusából a számkivetésben sem veszített el semmit. A svájci jelentésben bizonyítékot lát arra, hogy nagy áldozatát nemhiába hozta. A fáradtság, amely az utóbbi hetek megfeszített munkája közepette egyszer-másszor elfogta, most teljesen lehullik róla. A száműzetés nem bírta őt kikezdeni. „A gyenge ember meghal, az erős harcol.” Olyan frissnek, magabiztosnak érzi magát, mint diákévei kezdetén. Holott már felnőtt fia van. Mennyi idős az ő Hannsja? Tizenhét. Nem, holnap lesz tizennyolc.

Felnevet, csettint a nyelvével. A svájci jegyzék most még egy mulasztástól is megóvta. Mert a születésnapokról és más effélékről általában megfeledkezik. Ma kétszeresen örül, hogy Hanns holnapi születésnapja eszébe jutott. A legutóbbi és az azt megelőző alkalommal üres kézzel állt ott. Korábbi mulasztásait most pótolja. Valódi ajándékkal lepi meg Hannsot. Ez ugyan könnyelműség, de ma olyan jókedvű, hogy nem tehet mást.

Megszámolja, mennyi pénze van. Pocsék kevés. Megpumpolja Heilbrunt meg a többieket, még Peter Dülkent is, a gyakornokot, aki jómódúnak számít. Mivel ez még mindig nem elég, elhatározza, hogy előleget is kér Gingold-tól. Gingold úr előbb bizonyos elvekről fecseg, amelyeket voltaképpen nem volna szabad megsérteni, de aztán savanyúan mégis kirukkol egy kis pénzzel.

Trautwein mosolyog. Ennyi pénzt már rég nem látott együtt. Ha Anna tudná, mit forgat a fejében, alaposan beolvasna neki. És jogosan. De azért mégis elment és megvásárolta, amit kitervelt, a Hannsnak szóló ajándékot. A vitorlás helyett, amit Hannsnak Münchenben kellett hagynia, persze nem vehet másikat, s ez a mikroszkóp se olyan szép, mint a Münchenben hagyott. De azért szemrevaló, s a lurkónak csuda öröme telik benne.

És eljött az este, s eljött a reggel, a születésnap reggele. Egy nagy zsíros kuglóf állt az asztalon, s Anna néhány kisebb ajándékot is odatett. Ekkor azonban Trautwein rikácsolva, egész arcára ráterülő széles mosollyal átnyújtotta a maga csodás ajándékát, Hanns és Anna odavolt az ámulattól.

Hanns zavarodottan, ellentétes érzelmekkel eltelve forgatja kezében a készüléket, arcát pír önti el. Nehezére esik olyan örömet mutatni, amilyet Sepp joggal elvárhatna tőle. Az ajándék inkább zavart, mint örömöt kelt benne. Keresztezi szándékait. Mert elhatározta, hogy az első alkalommal követi a könyvkötő tanácsát, és apjának cselesen-furfangosan szóba hozza a népfrontot. Sepp bőkezűsége zavarba hozza, megnehezíti szándékának keresztülvitelét.

Hogy visszanyerje önuralmát, s hogy ne kelljen sokat beszélnie, az ajándék méltánylása jeléül rögtön leül, tesz-vesz a mikroszkóppal, minden oldalról megvizsgálja. Egy vízcseppet nézeget, látja, ahogy nyüzsgő lények világává alakul át. De az a titokzatos gyönyör, amelyet ez a látvány valaha ébresztett benne, már odavan. A mikroszkóp neki ma már csak játékszer, s hogy ilyen buzgón bámul belé, ezt csupán Sepp iránti tiszteletből teszi.

Gondolatai korántsem akörül forognak, amit a mikroszkóp elébe tár. Jól tudja, mibe kerül egy ilyen készülék. Sepp, amilyen gyakorlatiatlan, bizonyára kiadta rá a maga négy-ötszáz frankját. Apjának-anyjának tömérdek munkája fekszik ebben az ajándékban. Milyen sok sürgős, szükséges dolgot lehetett volna venni belőle. Hannsot megindultság, csaknem kábulat fogja el. De talán még inkább méreg. Apja igazán megkérdezhette volna, mit vegyen neki, mielőtt ennyi pénzt kidob. De Sepp már ilyen. A maga régimódi, ostoba tapintatosságával.

Egyébként Sepp valószínűleg nem egyes-egyedül a születésnap miatt tett ki ennyire magáért. Valószínűleg a svájci jegyzék is közrejátszott benne. Sepp a maga örökös rózsaszínű szemüvegén át biztosan diadalt, elsőrendű fontosságú politikai eseményt lát a jegyzékben. S ez esetben a mikroszkóp valójában vesztegetési kísérlet: Sepp az örömét s a véleményét akarja neki szuggerálni. Hogy egy ilyen aprócska győzelmet észrevehessen, ehhez valóban mikroszkópra van szükség.

Már arra a gondolatra is elfutja a méreg, milyen nagyhangú előadást fog most Sepp tartani. De ezúttal Hannsnak nem kell befognia a száját. Szépnek éppenséggel nem mondható, amit Sepp-pel művelni akar. Sőt, ha alaposan meggondolja az ember, egyenesen ronda. „Alattomos” – erre a jó szó. Nem megtéríteni akarja Seppet, hanem „hasznosítani”. És tán az tisztességes dolog, ha valaki a saját apját „hasznosítja”? Persze ez Sepp érdekében történik, s amellett politikus is. De tisztességesnek nem mondható, szépnek sem, alattomos dolog.

És könnyű se lesz. Hanns legszívesebben kerek perec megmondja a magáét, s ha nem mondhatja meg nyíltan, ha mondanivalója felét le kell nyelnie, rosszul érzi magát.

A mikroszkópba bámul, a vízcseppben nyüzsgő világot lát. Az embert nem mindig oda állítják, ahová szeretné. De akárhová állítják, helyt kell állnia. Sepp biztosan még ma megint elkezd a Benjamin-ügyről beszélni. Hanns megkapta az irányelveket. Megkapta a feladatát. És teljesíteni fogja.

Este a zsúfolt szobában a születésnapi vacsoránál ültek. Az asztal kicsi volt, a teríték szegényes, de amit enni kaptak, ízletes. Anna kitett magáért. Persze inkább az lebegett a szeme előtt, hogy Sepp sikerét, a svájci jegyzéket ünnepeljék meg, s nem annyira Hanns születésnapját, s ezért inkább Sepp, mint Hanns kedvenc ételeit szolgálta fel. Elsősorban olyan kolbászféléket készített, amelyeket Sepp szeretett, s a körítést is Sepp szája íze szerint állította össze: krumplisalátát, különféle káposztákat, pürét adott. Sajnos, Sepp nemigen vett tudomást erről a figyelmességről és igyekezetről. – Choucroute Alsacienne-nek nevezik itt – vetette oda. – A müncheni kolbász azért mégis jobb. – Egyébként azonban jóízűen falatozott a párizsi kolbászból.

Aztán pedig, ahogy azt Hanns előre látta, boldogan, nagy hangon és bőbeszédűen kérkedni kezdett a Benjamin-ügy-ben elért új sikerével.

Hanns számára itt a pillanat. Keresztülfut az agyán, hogy az első osztályokban, ha egy-egy nehezebb feladat előtt állt, előbb gyorsan elmondott egy miatyánkot. Most ehelyett lelki szemét mereven Merkle apó irányelveire függeszti, megparancsolja magának, hogy ne jöjjön méregbe, és feleslegesen ne pofázzon. Így aztán szerényen kezdi el: – Nem örülünk kissé korán, Sepp? – Egy kevés káposztát, egy kevés krumplit és egy kevés húst vesz a villájára, ez tartást kölcsönöz, s aztán óvatosan ilyképpen folytatja: – Igaz, Svájc elszánta magát, hogy tiltakozzék. Svájc már többször is tiltakozott. Tiltakozott a milliárdok miatt, amit a Német Birodalomnak kölcsönadott. A nácik háború nélkül nem adják vissza a milliárdjait. Háborút meg Svájc nem viselhet, meg kellett elégednie a tiltakozással. Gondolod, hogy Friedrich Benjamin miatt többet fog tenni? És mivel a nácik tudják, hogy többet nem tehet, hát akkor miért adják ki Friedrich Benjamint? Erkölcsi okokból?

Hanns elhallgatott. Szándékához híven nyugodtan beszélt. Szíve kissé zakatolt, de azért elégedett volt magával.

Sepp Trautwein, mihelyt a fia beszélni kezdett, meghökkenve, hirtelen felé fordította csontos arcát. Bár Hanns már máskor is vitatkozott vele politikai kérdésekről, de ezek mindig általános jellegű diszkussziók voltak. Most történt először, hogy egy egyedi, meghatározott dologban félreérthetetlenül ellentmondott neki. Amellett ő, Sepp, egész szívével csüggött ezen a dolgon. Nagyon rosszul esett neki, hogy a Benjamin-ügyet a fia is, ugyanúgy, mint Tschernigg, elveszettnek és az ő erőfeszítéseit értelmetlennek tartja.

Sepp élénk arcán minden érzelme visszatükröződött. Meghökkenve, inkább szomorúan, mint haragosan nézett a fiára. Eddig – anélkül, hogy sokat gondolkodott volna rajta – feltételezte, hogy Hanns osztja a bizakodását, az értelem győzelmébe vetett hitét, s a fiú megfontoltsága, jókedve megerősítette ebben a meggyőződésében. De most itt ül az ő Hannsja, s korántse bizakodóan, hanem ellenkezőleg: fürkészve, kíváncsian néz rá, minthogyha ő valamiféle furcsa, nevetségesen hamis nézeteket vallana, mondjuk ki nyíltan: mintha félrebeszélne. Igaz, Hannsot már egy idő óta felnőttként kezeli, de most először kell megélnie, hogy ez a kis lurkó a felnőttek előjogait is magának igényli. Micsoda taknyos, káromkodik magában. De a káromkodás mögött ijedtség lapul.

Nekikészülődik, hogy válaszoljon Hannsnak. Feltette magában, hogy semmiképpen se fogja rosszkedvét kimutatni. Csakhogy amikor az érzelmeit szavakba akarja foglalni, szomorúsága egyre inkább haragba csap át. Mozartéknál, gondolja keserűen, azt mondták: „A Jóisten után rögtön a papa következik.” Jó, nem vagyok Mozart. De azért tisztábban látom a helyzetet, mint ez a lurkó. Svájcnak ötmillió lakosa van, Németországnak meg hatvanöt. Ez igaz. De hát éppen erről van szó. A világ felháborodása úgy felbátorította a kis Svájcot, hogy a hatalmas szomszédjának is vissza mer vágni. Dávid odadobta a kesztyűt Góliátnak. Ö, Sepp Trautwein büszke rá, hogy ehhez egy kis segítséget nyújtott, hozzájárult ahhoz, hogy a világ felháborodásának hangot adjon. Hanns azonban ezt a nyilvánvaló sikert egy vállrándítással intézi el. Miféle ifjúság ez? Sepp Trautwein nem bírta tovább türtőztetni magát. Hangosan, keserűen szólalt meg: – Miféle ifjúság az, amely Góliátra fogad s nem Dávidra?

Hanns szájához emelte a felszúrt falatot. Igen, annak is megvannak a maga előnyei, ha az ember étkezés közben folytat egy ilyen beszélgetést, ilyenkor egészen másféle nyugalmat érez. – Az a Góliát – mondta aztán –, akit Dávid leterített, rosszul volt felfegyverezve. A mi mai Góliátjainknak ugyan szintén kevés az eszük, de tankokban ülnek, még akkor is, ha csak egy Dávid ellen vonulnak harcba. Svájc magáénak mondhatja a világ együttérzését, a Német Birodalomnak viszont tömérdek a tankja és a repülőgépe. Mindannyian boldogok volnánk – folytatta hévvel –, ha a jog és Svájc győzne. De nem vagyunk vakok a tankokkal és repülőgépekkel szemben, megvannak a magunk kételyei. Egy kis állam, amely csupán a nemzetközi jog kézikönyvével felszerelve vonul fel a német hadsereg ellen, annak, ezt magad is beláthatod, Sepp... – És itt anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, felhúzta vállát, s aztán sokatmondón újból leengedte. – Mi arra törekszünk – fejezte be –, hogy a jó ügy ne csak a derék emberek együttérzését mondhassa magáénak, hanem tankjai is legyenek.

Trautwein csak nagy nehezen tudta megállni, hogy ne szakítsa félbe Hannsot. „Mi”, mondta Hanns, s ez a mi, ezek nyilvánvalóan az erőszakimádók, a kommunisták voltak. Egy ilyen taknyos, gondolta újra és újra, s egész lényére felhő borult. Tegnap még Hannsját gyereknek tekintette. Ha tegnap megkérdezték volna tőle, mi Hanns leghőbb vágya, azt válaszolta volna, hogy a vitorlás, amely Münchenben odaveszett. Ma pedig ugyanez a Hanns itt csücsül, s nyugodtan, kerek perec kijelenti, hogy az, amin az apja az életével csügg, merő ostobaság.

Sepp Trautwein feláll. Pipára szeretne gyújtani, de máris megfeledkezik róla, s ehelyett újból cigarettára gyújt. Szeretne fel-alá járkálni, de tudja, ez sem segít, még csak fokozná nyugtalanságát. Újból leül, most az ütött-kopott viaszosvászon székbe. Nem törődött eleget Hannsszal, s most a fejére nőtt, elfordult tőle. Vissza tudja-e még hódítani magának? Meg tudja-e győzni arról, hogy nem „beszél félre”? Igen, gondolja keserűséggel eltelve, ha zongorához ülhetne és játszhatna. A művészet eszközeivel meg tudjuk értetni magunkat, akármilyen különbözőek vagyunk. Csakhogy Hanns legjobb esetben is csupán úgy hallgatja a muzsikát, mint bárki más, aki az utcáról botlik be, többet, mélyebbet nem hall ki belőle.

Sepp nem adott hangot a belsejében dúló forrongásnak, sem a szomorúságának, sem a haragjának. Fia higgadtsága segítségére jött. Nem akarta az estét elrontani, a születésnapot, a sikerén érzett örömét. Csak kedélyesen, biztatta magát, s visszaült az asztalhoz, a tésztához, amelyet Anna időközben behozott. Kézzel szedte szét a hájastésztát, nem ízlik, ha villával eszi – és csak aztán válaszolt a fiának. – Bizakodás nélkül – állapította meg – nem lehet politizálni. Aki nem bízik a végső győzelemben, eleve elveszett. Eddigelé, épp a Benjamin-ügyben – duplázott rá enyhe iróniával –, úgy látszik, a bizakodóknak lett igazuk. Ha egy héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy Svájc tiltakozni fog-e, tíz ember közül kilenc azt válaszolta volna: „Ugyan, pontosan azt fogja tenni, amit mások. Ezt a német szemtelenséget is zsebre fogják vágni. A német ököl előtt Svájc is, mint a többiek, behúzza majd a farkát.” És behúzta a farkát?

Hanns udvariasan, figyelemmel hallgatja. Kilátástalan, gondolja magában, ostobaság, gondolja magában, qu’est-ce que tu chantes la? gondolja magában. De ugyanekkor megparancsolja magának: ne pofázz! – Nem tudom elképzelni – válaszolja végül a maga megfontolt módján –, hogy azok, akik a hatalmat kezükben tartják, puszta rábeszélésre kiadnák a kezükből, ha erőszakkal nem kényszerítik rá őket. Az erőszakkal szemben a rábeszélés mit sem ér, csak erőszak lehet rá a válasz. Egyébként pedig – határozta el magát a nyílt színvallásra – szerintem az erőszak önmagában nem is olyan rossz. Csak akkor rossz, ha rossz célok szolgálatába állítják.

Trautwein, mondhatni, megijedt, hogy a fia is ugyanúgy beszél, mint Harry Meisel. Aztán eszébe jutott egyik kollégájának, Hans von Bülow karmesternek egy kijelentése, amelyet mindig különösen ellenszenvesnek talált: „Diktatúra nélkül semmi nagyot nem lehet elérni.” És az is felderengett benne, hogy az ő világa talán már végérvényesen elsüllyedt, s hogy ebben a mában ő nem ismeri többé ki magát. Amellett Hanns szavaiból azt a célzást is kiérezte, hogy ő a nácikkal szembeni harcban beéri az üres locsogással, s ez a szemrehányás keserűséget ébresztett benne. Noha most is azt mondta magának, okosabb volna ugyanolyan nyugodtan beszélni, mint ahogy Hanns beszél, de a feltevés, hogy buzgólkodása értelmetlen, túl mély sebet ütött rajta. Egy ilyen taknyos, hangzott fel újból a szívében. – Tehát te azt gondolod – foglalta össze élesen –, hogy mi, emigránsok semmiféle hatalmi eszközzel nem rendelkezünk, s így okosabb, ha egyszerűen feladjuk a harcot. Te úgy gondolod, hogy mi csak a saját magánügyeinkkel törődjünk, és kapituláljunk a nácik előtt. – Harciasan nézett a fiára.

Hanns megőrizte nyugalmát. – Nem – válaszolta –, nem, Sepp, ezt egyáltalában nem gondolom. Én csak azt nem hiszem, hogy ti a tűszúrásaitokkal bármit is elérhettek a fasisztáknál. Ezzel legfeljebb szétforgácsoljuk az erőinket. – Most lassan a testtel, se túl sokat, se túl keveset nem szabad mondani. Nem megtéríteni, ismételte Merkle apó irányelvét, hanem hasznosítani. – Persze szívből kívánom – folytatta –, hogy a berliniek kiadják Friedrich Benjamint. Csak azt nem hiszem, hogy erre akár a legokosabb, leglángolóbb szavakkal is rá lehet őket kényszeríteni. És hogy Svájc ragaszkodni fog-e a kiadatáshoz, szerintem ez sem elsősorban erkölcsi megfontolásoktól függ. Nem hiszem, hogy a világban erkölcsi meggyőződéssel eredményt lehet elérni, ha nem állnak ágyúk mögötte. Ezt egyszerűen nem hiszem – fejezte be. Most igen müncheniesen beszélt, és Sepp ettől meglágyult, úgy érezte, mégiscsak együvé tartoznak, akármilyen idegenül, érthetetlenül ült is Hanns még az imént vele szemben.

– Tehát mit kell tennünk? – kérdezte. Nem akart éles hangot megütni, de szavai mégis ingerülten csattantak. – Üzenjünk hadat a Német Birodalomnak? Te, én és Heilbrun úr? – Hanns felnevetett. – Tudod, Sepp – válaszolta még mindig kedélyesen, barátságosan –, erkölcs, muzsika, a cikkeid, ez mind nagyon szép és jó. De mind csak fűszer. Hatásos fűszer. Ha megvan a hatalom, s készen áll, hogy a jó ügy érdekében fellépjen, akkor hozzáadhatják a te sódat, az erkölcsöt, művészetet, a cikkeidet, ezáltal a hatalom ereje növekszik, s az erkölcs értelmet nyer. De az erkölcs önmagában, erkölcs hatalom nélkül, kimondom nyíltan, olyan, mint a mártás sült nélkül.

– És a sült természetesen a Szovjetunió? – rikkantotta gúnyosan Sepp.

– Igen – válaszolta higgadtan Hanns –, a Szovjetunió. Szerintem az erkölcs ilyen hasznosítása önként adódik, ez az egyetlen gyakorlati megoldás. – „Hasznosítást” mondott; meg volt elégedve magával, hogy ilyen becsületesen színt vallott, egészen kipirult az örömtől, hogy a politikát és a tisztességet sikerült így összhangba hoznia.

Nyugalma nem tévesztette el hatását Seppre, sőt tiszteletet ébresztett benne. Elismerte, hogy Hanns nem pimasz kölyök, nem egyszerűen csak a tagadás szelleme hajtja, hogy szembeszegüljön az apai autoritással. Amit mond, nem vitatkozási hajlamból fakad, megfontolt, lassan beért nézeteket hangoztat. Az egész fiúban van valami korát meghaladóan „harmonikus”.

Sepp újból viaszosvászon székébe ül, dohányzik, hallgat, nem tudja, mit válaszoljon. Örül, hogy végül Anna szólal meg.

Anna kezdetben, amikor kettejük közt a vita megindult, nem nagyon figyelt oda. Mozgalmas nap van mögötte, fáradt. Örömmel nézett Hanns születésnapja elébe, s kedvező jelnek tartotta, hogy közben még Svájcból is befutott ez a jó hír. De aztán reggel Sepp beállított a drága mikroszkóppal, s ezt a maga részéről – bár ő is szívből sok-sok örömet kíván Hannsnak – hallatlan butaságnak, bűnös könnyelműségnek tartotta. A mikroszkópra kidobott pénz mindazt elúsztatja, amit Sepp ezekben a hetekben az állása jóvoltából többletkeresetként hazahozhatott volna. Dr. Wohlgemuthhoz menet aztán eltöprengett, mit is csináljon a következő hetekben. Még Sepp többletkeresetéből se telik zsírosabb falatokra. Nincs értelme szemet hunyni afölött, hogy anyagilag gyorsan csúsznak lefelé, hogy igényeiket állandóan lejjebb és lejjebb kell srófolniok. Az a kevés, amit a ruhában, fehérneműben és kisebb háztartási holmikban Németországból kimentettek, elhasználódik, s új beszerzéseket nem engedhetnek meg maguknak. Cudar helyzet – ez az örökös bűvészkedés a néhány frankkal. A hátaslóra, amelyet Münchenben megengedhetett magának, Hanns vitorlására és többi hasonlóra már nem is gondol, de sok egyébről is le kell mondaniok, amiről sose hitte, hogy nélkülözni tudják. Anna rendszerető nő, szenved tőle, hogy nincs ideje az apró-cseprő dolgokat úgy karbantartani, ahogy szeretné. Az írógépet még mindig nem javíttatták meg, a henger annyira elkopott, hogy már alig lehet használni. Chaix-nével, a bejárónővel is épp elég bosszúsága van. A slampos fiatalasszonynak továbbra is csak a legényeken jár az esze, minden sarok csupa piszok, a friss tejet még mindig a régihez önti. Anna nevet rajta, milyen makacsul kitart e rossz szokás mellett, pedig tulajdonképpen nem is olyan nevetni való. És Elli Frankel esetében is természetesen az történt, amitől Anna félt. Wohlgemuth nap mint nap mérgelődik Elli miatt, Elli sírógörcsökbe esik, s mindketten őt, Annát okolják, neki, Annának tesznek szemrehányást. Anna türelmes, sajnálja Ellit, nem tudja elfelejteni, hogy annak idején, abban a nyomorúságos vendéglőben milyen mohón esett neki a szegényes zabának. De Elli mindörökre egy rakás szerencsétlenség marad, rövid időn belül megint ugyanott fog tartani, ahol azelőtt, nem könnyű vele. Ha legalább már a rádiónál véglegesen nemet mondanának. Jobb volna, mint hogy így vég nélkül húzzák a dolgot. És a munkavállalási engedélyből sem lesz semmi, az útlevelek lejárnak, s tömérdek vesződségükbe fog kerülni, hogy személyi igazolványt kapjanak. És ami a legrosszabb, tízszer, százszor rosszabb: úgy lett, ahogy Anna előre megmondta, Seppnek e miatt az ostoba szerkesztőségi munkája miatt tényleg nem marad ideje a muzsikára. Már sose ül le a kottafüzete mellé a zongorához. A közös munkában eltöltött órák, amelyek annyira összefűzték őket, úgy látszik, véglegesen odavannak.

A nap folyamán azonban jobb kedvre derült. Különösen szép tavaszi idő volt, Elli egész nap nem csinált semmi nagyobb bajt, s végül dr. Wohlgemuth a legrendesebb oldaláról mutatkozott be: midőn egy nagy számla, amelyet már elveszettnek tekintett, várakozása ellenére befolyt, kétszáz frank jutalmat erőszakolt rá.

És aztán legnagyobb örömére befutott a svájci jegyzék. Ez a svájci jegyzék tanúsítja, hogy Sepp még sincs annyira híján a valóság iránti érzéknek, mint ahogy attól Anna félt. És milyen örömmel veszi tudomásul, hogy nem neki, hanem annak a férfinak lett igaza, akit szeret.

Már rég nem érezte olyan jól magát, mint azalatt, amíg ide-oda szaladgált, hogy bevásárolja a vacsoráravalót. Estére kicsinosította magát. A tükörnél ugyan rossz a világítás, de az biztos, hogy még mindig jól fest, a férfiak jogosan fordulnak meg utána, s egészen természetes, hogy Monsieur Pereyro flörtöl vele. A hajdani Anna magabiztossága tölti el, meg van győződve, hogy minden jóra fordul. Fáradtan, de boldogan ült le a férjével és fiával a vacsorához.

Amikor Sepp és a fiú közt kitört a vita, kellemes fáradtságában eleinte nem is igen figyelt oda. Aztán, amikor megértette, miről van szó, esze újból azt diktálta, hogy inkább Hannsnak, mint az örök optimista Seppnek adjon igazat. Sajnos, mindig azoknak lett igazuk, akik a legrosszabbtól féltek. Sepp kizártnak tartotta, hogy egy olyan birodalomban, mint Németország, a barbárok hatalomra jussanak, s aztán mégiscsak hatalomra jutottak. Az emberek minden újabb, egyre hihetetlenebb erőszakos cselekedetnél azt hajtogatták, hogy ez az utolsó, ezt nem fogják többé megúszni. És minden alkalommal megúszták. Miért ne úsznák meg Benjamin esetében is? Persze örülni kell annak, hogy Sepp még mindig azt hiszi, tennie kell valamit, Anna ezért csak még jobban szereti. De mégis okosabb volna, ha visszatérne a muzsikájához. Ö is biztos benne, hogy a nácik uralma nem fog ezer évig tartani, de sokáig tarthat, s jól teszi az ember, ha arra rendezkedik be, hogy ezen a párizsi közbeeső állomáson huzamos ideig kell várnia, amíg újból beszállhat a vonatba.

Itt ülnek hát, a fiú meg Sepp, s nagypolitikáról vitatkoznak. Mennyivel különbek dr. Wohlgemuth két asztalosánál, akik ahelyett, hogy az ajtót javították volna meg, Trockijon kaptak hajba? És ha már közügyekkel foglalkoznak, inkább az apró dolgokkal törődnének, mint a nagyokkal. Ahelyett, hogy egyesek kongresszusokat hívnának össze, és nagypolitikai határozatokat hoznának, inkább létesítenének valamilyen szervet, amely útlevélügyben józan tanácsot vagy legalábbis megfelelő felvilágosítást tud nyújtani. Ez a szegény Benjamin is csak azért esett a nácik kezébe, mert nem tudott érvényes útlevelet szerezni. Így most az egész világ közvéleményét mozgósítani kell. Ha két hónappal ezelőtt valaki csak egyetlen értelmes levelet intézett volna érdekében egy prefektushoz, egész életére segítséget nyújtott volna neki. Ha már személyi igazolványt szerezni is ilyen nehéz – pedig itt jóakaratú emberekkel van dolgunk –, mennyire kilátástalan, hogy Sepp a maga néhány tehetetlen emigránsával egy egész óriási államapparátus ellen harcba szálljon. Nem, ha az embernek nincs más fegyvere, mint a jog és az erkölcs, akkor le van ejtve, s ne ártsa magát bele a politikába.

Szíve mélyén tehát Hannsnak adott igazat. De szerette Seppet, látta, hogy Hanns hitetlenkedése rosszul esik neki, helytelenítette, amiért Hanns megengedi magának, hogy Sepp-pel „civakodjék”. A délutáni hangulata megint visszatért: az öröm, hogy vele szemben Seppnek lett Igaza.. Kapóra jött neki, hogy Sepp olyan érvvel hozakodott elő, amit ő is elfogad. Mert Seppnek abban igaza van, hogy néhány nappal ezelőtt valóban még senki se hitte, hogy Svájc megmoccan, s mégis megmoccant; s ez a lényeg, ez reményt nyújt rá, hogy az egész história mégiscsak jóra fordul.

– Seppnek igaza van abban, amit imént mondott – siet tehát Sepp segítségére. Csengő hangja szokatlanul élénk, széles arca sugárzik a szeretettől és a férjébe vetett hittől. – Senki se tartotta volna lehetségesnek, hogy egy ilyen jegyzéket küldjenek. És ha ezt elértétek, a többit eléritek. Ha a dolgok menetében józan észről egyáltalán beszélni lehet, el fogjátok érni.

Sepp szívét melegséggel öntötte el, hogy Anna, aki annyira síkraszállt a muzsikája mellett, és annyira berzenkedett a politikai tevékenysége ellen, most mégis helyesel neki. – A próféta szóljon belőled – mondta olyan hangon, amivel lezárta a vitát. Örült Anna közbelépésének, mert megtakarította magának, hogy Hanns erőszakra vonatkozó dicshimnuszáról nyilatkoznia kelljen.

Alapjában véve Hanns se bánta, hogy az anyja beleavatkozott a vitába. Már tüzelőállásba vonult, aknát rakott, futóárkot ásott. Arra úgyse számított, hogy Sepp egy csapásra beadja a derekát. Mára eleget ért el. Szívós, nem fog engedni.

De illik, hogy valami kedveset is mondjon az apjának. A mikroszkóppal annyira kitett magáért. Hanns tehát feláll, odamegy az üldögélő apjához, s kissé esetlenül átöleli a vállát. – Jól van, jól van, Sepp – mondja, s egész arcát elönti a pír. Ennél okosabb aztán nem is jut eszébe, ő is. meg az apja is húzódoznak minden érzelgősségtől. – Mindenkinek megvan a maga politikai véleménye – fűzi hozzá, s aztán még egy lendület nélküli kísérletet tesz a tréfálkozásra: – Hisz ez a demokrácia, amelynek ti olyan nagy feneket kerítetek. – És mielőtt még Sepp válaszolhatna, ügybuzgón Annához fordul: – Úgy, anyám, most rendbe teszem a lefolyót, s aztán elmosogatunk.

Így aztán az anyjával a fürdőszobába megy, amely szükségből konyhául is szolgál. A mosogatás éppenséggel nem különösebben szórakoztató foglalkozás, Anna mégis örül neki, mert eközben olyan bizalmas dolgokról lehet beszélni, amelyeket egyébként nem tudna szóba hozni. Csak félig látják egymást, az ember félig-meddig magának beszél, de ugyanakkor a másiknak is, s a triviális s mégis figyelmet kívánó munka visszatartja az érzelgősségtől. – Ide figyelj, Hanns – mondja –, nem voltál kissé goromba és szókimondó az apáddal? Nincs könnyű dolga, ne tegyük neki még nehezebbé. – Hanns valamilyen barátságos kitérő választ ad. Anna eltörli a tányérokat, s nem erőlteti tovább a dolgot. – Úgy látszik, a mikroszkóppal se találta el Sepp az igazit – folytatja. – Ma nincs szerencséje veled – mondja nevetve.

– Nem – ismeri el Hanns –, a mikroszkóp már nem túlzottan érdekel. – Bár ne volna apja-anyja olyan rettenetesen jóindulatú, ezzel csak megnehezítik a dolgát. – Visszaviszem a mikroszkópot – jelenti ki. – Valahogy majd csak elsózom, tudod, az ilyesmiben szerencsés kezem van. A pénzért könyveket veszek, s ami megmarad, neked adom.

– Ostobaság – válaszolja Anna. – Mióta Sepp a PH-nál van, könnyebben lélegzem.

– Csak volnék már túl a vizsgán – mondja Hanns –, s lenne szabad időm, hogy órákat adjak. Szeretnék már én is néhány souval hozzájárulni a háztartáshoz.

– Ne beszélj zöldségeket, te fiú – feleli Anna –, törődj te csak a magad munkájával. – „Fiúnak” nevezi Hannsot, Sepp pedig „lurkónak”. Hanns számára gyerekkorában problémát okozott, hogy apja és anyja számára két különböző személy volt. Most már tudja, hogy lurkó és fiú édes mindegy, s hogy egyik szülőjének sincs fogalma a Hanns-járól.

Sepp eközben egy ideig még töprengett, s aztán a zongorához ült. Születésnapi kantátát rögtönzött. Jó formában érezte magát, vidám, szellemes, parodikus muzsikát komponált, az okos Hannsját ugratta, s csak azt sajnálta, hogy Hanns nem ért a zenéhez, s nem tudja méltányolni a minőségét.

„Jól megjárta, hahaha” – gondolta magában játék közben. Maga sem tudta egészen biztosan, kire gondol, Hanns-ra-e, aki meg akarja rendíteni bizakodását, vagy a nácikra, vagy a sorsra, amely rosszindulatúan megkísérelte, hogy tönkretegye a svájci jegyzék meg a lurkó születésnapja feletti örömét. De ő nem hagy semmit se tönkretenni. Benjamin ügye jó ügy. Kedvéért elhanyagolja a muzsikát, zsebre vágja, hogy a fia vén szamárnak nevezze, az ügy igen sokba kerül neki. Furcsa dolgok történnek az életében. A muzsika előbb a politikába kergeti, s ez a politika aztán megakadályozza, hogy a muzsikájával foglalkozzék, s most még a fia bizalmát is elvesztette. Hát nem kell ettől megveszni. A teremburáját. Merde. Félhangosan káromkodik maga elé, müncheniesen és franciául.

És ha már a káromkodásnál tart, tovább káromkodik. Ez a Benjamin, ez a Fricike, ez a kutyafülű, mindenben ő a hibás. De hát nem Fricikéről van szó, hanem az elvről. És ez az elv nagyszerű, ő meg tele van bizakodással, és ettől senki se fogja őt megfosztani. És mégis. Quand merne, gondolja, quand mérne, gondolja franciául. Jól hangzik franciául, szinte hallja a mérne világos, harsány é hangját.

És most a muzsikája is megváltozik. Azt a témát üti meg, amely annak idején, amikor Tschernigg a Jóreménységhez címzett kocsmában felolvasta neki a verseit, jutott eszébe. Lejátssza a néhány taktust, variálja. Arca megváltozik, sötéten, de ugyanakkor diadalmasan, eltökélten, haragosan, bizakodóan néz maga elé. Igen, ez az igazi muzsika, ez az az örömujjongás, amely átcsendül a bukáson, az a „halálból-élet”, ez az, amit ma Moszkvában „tragikus optimizmusnak” neveznek, ez az emigráció értelme. Hetyke muzsika, dacos, metsző; biztos a maga győzelmében, ez a muzsika abból az érzelemből születik, amely a férfiakat arra készteti, hogy a vérpadon elkiáltsák magukat: éljen a forradalom. Persze fizetniök kell ezért a kiáltásért. Nagy fényűzés olyan életet engedélyezni magunknak, amely ebbe a kiáltásba torkollik. És egyáltalában nagy fényűzés becsületesnek lenni, a legnagyobb, ami csak létezik. Quand mérne.

Annáék elkészültek munkájukkal, visszajönnek a szobába. Sepp Trautwein a faliórára, a Münchenből átmentett faliórára néz, amelyet annyira szeret. Sajnos, itt az idő. Mennie kell. Egy kis sóhajjal feláll, átkacsázik a szobán, felveszi kabátját, kalapját. – Kár, hogy már indulnom kell a szerkesztőségbe – mondja.

Anna figyelmesen hallgatta Sepp játékát. Ha nem is fogta fel minden részletét, de megértette, mit akar Sepp mondani, muzsikája hallatán melegség öntötte el a szívét. Könnyű mozdulattal megérinti férje karját. – Igen, kár, hogy el kell menned. – Gyengédség és harag torlódnak össze benne. Ez a Sepp, ez az érthetetlen ember. Szereti a muzsikáját, olyan tehetséges, s most mégis szalad abba az ostoba szerkesztőségbe, és agyonhajszolja magát csupa vacakkal, amihez nem ért.

Seppet még teljesen eltölti a Hannsszal folytatott beszélgetés. Már kabátban, gyors, suta lépteivel még egyszer hozzácammog. – Na, Hanzikám – mondja és kezét a vállára teszi. Majd zavarodott, széles, szinte mentegetődző mosollyal hozzáfűzi: – „Mindannyian tévedünk, csak mindenki másképpen téved.” Nagyszerű mondat. Sajnos, nem tőlem származik, hanem Beethoventől. De találó, s nemcsak a zenére vonatkozóan. Mégis szép születésnap volt – teszi hozzá még önfejűen. – Igaz, Hanzikám? – És ezzel elindul.