16
Az eltaposott féreg ágaskodik

Nem sokkal később Wiesener a saját szép lakásában intim estélyt rendezett Heydebregg tiszteletére. Két-három olyan személy volt ott, akivel Heydebregg már Leánál találkozott, s maga Lea. A tagtárs szemmel láthatóan jól érezte magát, még egy-két kisebb, merev és gáláns tréfát is megengedett magának. Wiesener máris feltételezte, hogy okos sakkhúzása elaltatta azt a rosszindulatú szóbeszédet, amelyet róla Heydebreggnek bizonyára a fülébe juttattak, s hogy a küldött párizsi látogatása csak megszilárdítja helyzetét.

Ám ezt az álmát váratlan és gonosz ébredés követte. Egy reggel ugyanis, néhány nappal a Heydebregg tiszteletére rendezett estély után, amikor az ágyban, szokása szerint, reggelizés közben az újságokat olvasta, a PH-ban egy cikkre bukkant, amely a külföldi német újságírókkal foglalkozott. Aláírás ugyan nem volt a cikk alatt, de a stílusából azonnal látta, hogy a szerző Franz Heilbrun. A cikk behatóan foglalkozott vele, Wiesenerrel. Szégyentelenül és ügyesen rávilágított arra a hajlékonyságra, amellyel ő demokratikus múltjából a nemzetiszocialista jelenébe átmentette magát. Ez a disznó Heilbrun – akár egy zughírlapíró – még magánügyek „kiteregetésétől” se riadt vissza. A cikk gúnyosan felemlítette, hogy Wiesener a demokratikus múltjából egy s más liberális dugárut is magával hozott. Nem-árja barátairól ugyan lemondott, hangoztatta a cikk, de nem-árja barátnőiről már kevésbé. Estéit nyilvánvalóan éppoly szívesen tölti fajilag nem egészen kifogástalan társaságban a Rue de la Ferme-en, mint nappalait a Rue de Lille-en vagy a külföldi németek Barna Házában.

Wiesenernek ezek után nem ízlett a reggeli, s még a szépséges Párizs, az ezüstös tetők látványában sem tudott gyönyörködni. Ilyen aljas denunciálással fizettek neki az emigránsok azért az előkelőségéért, hogy ez ideig megkímélte őket. Hogy egyszer valamelyik „népi” újságban efféle freccsenő méreggel támadják meg, erre fel volt készülve, de hogy Heilbrun és cimborái, olyan emberek, akiknek tulajdonképpen meg kellene érteniök őt, így benyálazzák, erre nem számított. Nem szabad tisztességesnek lenni. A világ nem engedi. Ha valaki tisztességes, ezért fizetnie kell. Valamennyi bűnös szenvedély közt a tisztesség a legköltségesebb. Ezt a csűrhét már rég szét kellett volna taposnia.

Félretolta a reggelizőasztalkát. Komoran, keskeny ajkait összeszorítva ült az ágy szélén. Az emberi hálátlanság és szánalmasság feletti világfájdalmas töprengéseknek semmi értelme. Prédikátor Salamon, Shakespeare, Swift, Chamfort, Schopenhauer erről már minden szükségeset elmondtak.

Felállt, papucsban végigcsoszogott a szobán. A könyvtárba ment. Chamfort-tól akart valamit kikeresni, de mielőtt még elővette volna a kötetet, megfeledkezett róla, s a nagy bőrfotelba telepedett. Lea portréja lenézett rá, sötétbarna haja alól zöldeskék szeme szenvtelenül, kissé ironikusan méregette.

Enyhítő körülménynek tekintendő, hogy Leának csak az egyik nagyszülője volt zsidó, tehát kevert vérű zsidó. Egy német férfinak végül is megengedték, hogy házasságot kössön vele, Raoul pedig a nemzetiszocialista törvények értelmében már „árjának” minősül. De tőle, Wiesenertől, aki a párt prominens tagja, a vér dolgában kétszeres lelkiismeretességet várnak el. Most majd kiderül, hogy amikor Heydebregget elvitte Leához, rettenetesen okosan vagy rettenetesen ostobán járt-e el. A tagtárs igen jól érezte magát a Rue de la Ferme-en. Talán beveszi, hogy ilyen kapcsolatok nélkül a párizsi állapotokba nem lehet helyes betekintést nyerni. De talán tüzet okádik, amiért Wiesener rávette, hogy egy „kevert vérű személy” vendégszeretetét igénybe vegye. Szerencse dolga. Mindenesetre jó, hogy a támadás nem a néptársak, hanem az ellenség részéről érte. Amit az emigráns sajtó ír, az inkább mellette, mint ellene szól.

A legrosszabbján már túl volt. Már magabiztosan, csaknem öntelten viszonozta Lea portréjának pillantását. Milyen gyakran tekintettek rá ezek a szemek, ha valami merészet, sikereset ötlött ki, írt, mondott, tett. Nem, a PH zugfirkászai egykönnyen nem fogják őt leteperni, sőt ellenkezőleg: a támadás még csak felajzza. Túlságosan régóta jól ment a dolga, túlságosan régóta csakis az önvádakkal szemben kellett védekeznie. Hát nem nagyszerű, hogy most megint egyszer igazi harcban kell helytállnia? Jókedvre derült. A fürdőszobába ment, másodszor is hosszasan lezuhanyozta magát. Aztán már fürdőköpenyben, törülközés közben rázendített a Torreádor dalára.

S ekkor megjelent Maria Hegner, arca feszült volt, nyilvánvalóan az a szándék vezette, hogy őt, akit súlyos csapás ért, együttérzéséről biztosítsa. Maria részvéte még csak megszilárdította Wiesener meggyőződését. Viccelődött a PH cikken, s örömmel látta, hogy fölényessége, amit Maria bizonyára cinizmusnak tartott, imponál a lánynak.

Ha Heilbrun és társai, fejtette ki neki, azt gondolják, hogy efféle támadásokkal alááshatják a tekintélyét, alaposan tévednek. Ilyen ostobának és kicsinyesnek azért ne tartsák azokat a felelős személyeket, akik az ő sorsáról döntenek. Azzal érintkezik, akivel akar, s a PH-tól ebbe nem hagy magának beleszólni. Heilbrun és Trautwein talán azt képzeli, hogy a párt a párizsi képviselőjétől ugyanolyan magatartást vár el, mint egy stettini vagy magdeburgi SS-legénytől? Talán ne nyújtson kezet Léon Blumnek vagy Tristan Bernard-nak, mert zsidók? Egyszerűen kötelességmulasztást követne el, ha nem használná ki a Madame de Chassefierre szalonjában tett kellemes látogatások nyújtotta lehetőségeket.

Maria a veséjébe látott Wiesenernek. Ő maga, bár kezdettől fogva lelkes hivője volt a nacionalista eszméknek, de a bárgyú fajelmélettől, a pártdemagógok locsogásaitól távol tartotta magát. Wiesenerrel való állandó együttléte, a párizsi élet ezeknek a demagógoknak otromba zsidógyűlöletét csak még megvetésre méltóbbá tette szemében; idegenkedve fogadta el, mint eszközt a cél érdekében, mint szükséges rosszat. Wiesener azonban, gondolta, nagyon könnyedén túlteszi magát a dolgon. A pártdoktrínákból azt szemezi ki, ami megfelel neki, s ami kellemetlen, azt egyszerűen félretolja. Maria csupán felületesen ismerte Leát, de rokonszenvesnek találta. Ám ha valaki olyan sokat elfogad a párttól, mint Wiesener, tudjon érte áldozatokat is hozni. És ha a párt rossz néven veszi, hogy „kevert vérű személlyel” tart fenn kapcsolatot, véget kell vetni a barátságnak.

Tisztában volt vele, hogy Wiesener mindezt éppolyan jól tudja, mint ő. Hogy milyen fölényesen túlteszi magát a dolgon, ez tetszett Mariának, de a férfi tréfálkozásaiból mégis kiérezte a bizonytalanságot. Másrészről tudta, hogy ha most a helyzet veszélyességét hangsúlyozza, ezzel csak még inkább belekergeti Wiesenert ebbe a felelőtlen gondtalanságba. – Lehet – jegyezte meg szárazon –, hogy önnek igaza van. Az viszont kérdéses, hogy ezzel a kényelmes állásponttal megússza-e az ügyet. Aligha engedheti meg magának, hogy a PH támadásait mások jelenlétében olyan fölényesen kezelje, mint ahogy azt most tette.

Maria tárgyilagos szavai nem tévesztették el hatásukat. Wiesener jókedve odalett. Heydebregg már bizonyára olvasta ezt az aljas cikket. A tagtárs komolyan veszi a fajelméletet. Talán a párt presztízsének érdekében egyelőre kifelé még fedezni fogja őt, de hogyan fog a jövőben egy ilyen „pettyes” személlyel eljárni?

Wiesener tanácsosnak tartotta, hogy ne várja meg, amíg Heydebregg felelősségre vonja, hanem egyszerűen maga jelentkezzék nála. Felhívta Heydebregget, s azt mondta neki, sürgősen beszélni szeretne vele. – Azt elhiszem – szólalt meg Heydebregg döcögős hangja a készülékben. – Csakhogy én az ön úgynevezett ügyét előbb nyugodtan át akarom gondolni, és ön, tagtárs, kegyeskedjék várni, amíg felhívom.

Wiesener a nap hátralevő részét nyugtalanul töltötte, s az éjszakája sem volt jó. Másnap reggel Heydebregg már egész korán magához rendelte a Watteau szállóba.

A tagtárs még a szokottnál is szigorúbban és kimértebben ült a kecses, kék selyemszékben, kezét a térdére fektette, tartása merev volt, mint az egyiptomi királyszobrok, pecsétgyűrűje hatalmasan, fenyegetően villogott. A PH egyik példánya Heilbrun cikkével gyűrötten és agyonolvasva, de rendesen összehajtogatva feküdt az aranyozott asztalkán, s Wiesener ezúttal érzéketlenül nézte Boucher Miss O’Murphyjének szépséges, pucér hátulját.

– Megfelel a valóságnak, ami itt áll, Wiesener tagtárs? – kérdezte Heydebregg, s alig észrevehetően a PH felé biccentett. Mély hangja a szokottnál is hűvösebben csengett, az egész ember maga volt a begomboltság, korrektség, vészjóslás. Wiesener szemben ült vele, de nem nézett az arcába, tekintetét a hatalmas nyakkendőre függesztette, amely Heydebregg mellényének kivágását teljesen betöltötte.

Wiesener elhatározta, hogy ezúttal nem játssza meg a jó tanulót. Huzamosabb ideig úgyse tudna álarcot viselni, saját egyéniségével kell hatást elérnie. Persze nem fogja csak a puszta igazságot mondani, nem bolond, de nem is lesz olyan zárkózott, mint eddig.

– Megfelel a valóságnak, ami itt áll? – kérdezte a tagtárs.

– Igen is, meg nem is – válaszolta Wiesener. – Ez mit jelent? – firtatta tovább a hivatalos, fenyegető, olajozatlan hang. – Évek óta hevesen flörtölök Madame de Chassefierre-rel, ez megfelel a valóságnak – ismerte el Wiesener. – De a hölgyhöz fűződő kapcsolataim most már hosszabb idő óta csak barátiak. Végleg szakítani nem láttam opportunusnak. Ez csupán ellenségességhez vezetett volna, megnehezítené helyzetemet a párizsi társaságban, egész sereg társadalmi körtől elzárna, olyan köröktől, ahová a betekintést kívánatosnak tartom. Amellett – tette hozzá tiszteletre méltó őszinteséggel – a hölgy még ma is éppúgy tetszik nekem, mint korábban. A képe, mint ön is tudja, a könyvtárszobámban lóg. Német férfihoz méltatlannak tartottam, hogy levegyem.

Heydebregg arca mozdulatlan maradt. Csak két másodpercre csukódtak le a ráncos, pilla nélküli szemhéjak, s amikor Heydebregg újból kinyitotta szemét, pillantása még a korábbinál is merevebb volt. Mivel a tagtárs semmit se válaszolt, Wiesener elhatározta, hogy tovább beszél. – Merész játékot játszottam – mondta. Most könnyedén és magabiztosan szónokolt. – Akhilleusz fegyverzetét csak maga Akhilleusz hordhatja, másoknak az túl nehéz. Elég megbízhatónak tartom magamat, hogy olyan magatartást tanúsítsak, ami mások esetében bűn volna. Ha az emigráns sajtó locsogását komolyan veszik, akkor, tagtárs, túl messzire mentem, akkor túlértékeltem magamat. – Heydebregg még mindig hallgatott. Wiesener most a gyászszalagra pillantott – a gyászszalag mind nagyobb lett, egyre szélesebb. Wiesener önbizalma megrendült. Erőlködve levette róla tekintetét, s arra kényszerítette magát, hogy Heydebregg vizenyős szemébe nézzen. – Remélem – mondta nyomatékkal –, hogy a locsogást nem fogják komolyan venni. Heilbrun és társai támadása legfeljebb azt bizonyítja, hogy fontosnak, a párt hasznos szolgájának tartanak. Egyébként érdektelen, hogy minek tartanak. Az a fontos, hogy önnek, tagtárs, mi a véleménye rólam, hogy ön bízik-e bennem.

Mialatt beszélt, Heydebregg kellemetlenül figyelte a száját. Most, hogy mondókája végére ért, a tagtárs újból leengedte szemhéját, s egy ideig várakozott. Aztán, még mindig lehunyt szemmel, beszélni kezdett. – Ha nem volna itt senki – kérdezte –, aki utasítást adhatna önnek, más szóval, ha én nem volnék itt, akkor mit tenne, tagtárs? Azt akarom mondani, továbbra is eljárna a Rue de la Ferme-re, vagy abbahagyná a látogatásait? – Fogas, alattomos kérdés volt, Heydebregg nem átallotta, hogy kegyetlen játékokat űzzön embertársaival.

Wiesener csodálkozott, hogy egész idő alatt milyen keveset gondolt Leára. Az, hogy nem Párizsban, hanem barátainál délen volt, még semmiképp se indokolja ezt az érzéketlenséget. Elhidegült az asszony iránt? Olyan önző ember volna, hogy e régi, legjobb barátnőjét a veszély első jelére cserbenhagyja? Lea képe hirtelen felötlött képzeletében, olyan közelinek érezte, mintha itt volna a szobában, látta, finom, fehér bőrét, zöldeskék szemét sötét haja alatt, nagy, csúnya, csontos orrát, amelyet szeretett. Nem, nem, nem, gondolta magában, nem vagyok önző. Szeretem Leát, épp azért, mert olyan nagy árat kell fizetnem érte, szeretem olyannak, amilyen, az orrával együtt. Wiesener csodálta magát lovagiasságáért, s azt gondolta, hogy ez a lovagiasság tulajdonképpen a legjobb védekezés, ennek feltétlenül hatással kell lennie Heydebreggre. Nem hagyta magát megfélemlíteni, még akkor sem, amikor Heydebregg kinyitotta és mereven ráfüggesztette szemét. – Nem bántam meg, amit tettem – jelentette ki nyugodtan, határozottan, dacosan. A lovagiasság, gondolta magában, tulajdonképpen rettenetesen régimódi dolog, amellett romantikus és egyáltalán nem nemzetiszocialista. Ennek ellenére így folytatta:

– Eszem ágában sincs, hogy e miatt az ostoba locsogás miatt lemondjak a Rue de la Ferme-i látogatásaimról. – És aztán egy felettébb merész rohammal megpróbálta, hogy Heydebregget bűntársává tegye. – Ön is ismeri a Rue de la Ferme-et, tagtárs – fejezte be támadással a védekezést. – Ön az én helyemben másképpen járna el?

A másodperc töredékéig úgy tűnt Wiesenernek, mintha Heydebregg ezen az arcátlan bizalmaskodáson felháborodna. Vagy tévedett? A tagtárs most újból kifürkészhetet-lenül ült vele szemben. A fehér, brutális, gyűrűs kéz a PH után nyúlt, szétnyitotta, az érzéketlen szem lassan végigsiklott egynéhány soron. Aztán Heydebregg kínos lassúsággal helyére tette az újságot.

Majd pedig váratlanul felállt. Wiesener is felugrott, kissé túl hevesen. – Köszönöm – mondta Heydebregg katonásan, elbocsátva Wiesenert. – Heil Hitler.

– Heil Hitler – válaszolta Wiesener. A beszélgetés hirtelen befejezésétől meghökkent, nem tudta, mit gondoljon róla, értetlenül állt az ajtó előtt.

Hazafelé menet a beszélgetés fordulatain töprengve azt mondta magának, hogy az egész dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Ilyen esetekben az első roham a legrosszabb. Mivel a tagtárs első felindulásában nem kergette el őt, hát továbbra is kitart majd mellette. Ha egy olyan ember, mint Heydebregg, gondolkodni kezd, ha egyszer megfontolja egy Wiesener érveit, akkor Wiesenernek nyert ügye van.

Wiesener elégedett volt magával. Ügyesen s amellett szokatlan módon, ti. tisztességesen védekezett. Csodálkozott önmagán, hogy volt bátorsága a lovagiasságra. Ki viselkedett volna még így az ő helyében? Most utólag a Boden-tó lovasának látta magát, meg volt győződve róla, hogy a sors jószándékkal van iránta, s tiszteletet érzett önnön ösztönei és ügyessége iránt.

Mivel ilyen lovagiasan kiállt Lea mellett, úgy érezte, érdemeket szerzett nála, s most Leán a sor, hogy ezt elismerje, s egy kis csodálattal átsegítse őt ezeken a nehéz időkön. Persze Lea is szenved, egy ideig sokat fog szerepelni az újságok botránykrónikáiban, de mi ez ahhoz képest, hogy ő – Lea iránti érzelmei miatt – milyen veszélyeknek tette ki magát? Helyzete megrendült, s hogy olyan bátran Lea védelmére kelt, ezzel megszilárdulását nem segítette elő.

Ennek ellenére jó, hogy most nem kell Lea arcába néznie. Barátainál, ott délen, bizonyára még nem hallott erről az undorító dologról. Bejelentett egy távolsági beszélgetést. Milyen szerencse, hogy ő hozhatja tudomására a történteket, s egyúttal meg is beszélheti vele a dolgot.

De nem úgy történt, ahogy várta. Hosszú évek után most először kellett megélnie, hogy Lea kijött a sodrából. Lea, aki egyébként oly tévedhetetlen biztonsággal találta meg a helyes szavakat, most elcsukló hangon megkérdezte: – Hogyan? Nem értettem. – És amikor Wiesener befejezte mondanivalóját, Lea nem tudta, mit válaszoljon, hallgatott, mire Wiesener megkérdezte: – Ott vagy még? – De Lea helyett a telefonkezelőnő válaszolt: – Befejezték a beszélgetést? – Még beszélünk – válaszolta gyorsan Wiesener, de Lea semmit se mondott, csak ő beszélt. És amikor rájött, Lea mennyire fel van dúlva, megkérdezte tőle, nem mehetne-e le, és látogathatná meg őt. De Lea izgatottan, zaklatottan nemet mondott.

És ekkor a beszélgetést valóban befejezték, s Wiesener kimerülten, nagyon nyugtalanul ült ott. Kellemes optimizmusa egyszeribe szertefoszlott. A Heydebregg-gel való beszélgetéstől félt, de Leával, azt hitte, könnyű dolga lesz. Olyan ügyesnek tartotta magát, olyan büszke volt az ösztöneire. És most itt van.

Maria jelentette, hogy a tagtárs keresi telefonon. – Mondja, hogy nem vagyok itthon – adta ki gyorsan az utasítást. A lány egy pillanatig tétovázott, de végül mégse szólt semmit.

Wiesener jó ideig magában üldögélt. Aztán átment Mariához. A lány rá se hederített, tovább folytatta munkáját. Wiesener bosszankodott. Miért nem kérdez tőle semmit? Miért nem beszél vele épp arról, ami számára a legfontosabb? Hogyan képes itt ülni, és a maga ostobaságait kopogtatni? – Hagyja abba, kérem – mondta –, idegesít a gépelése. – Maria azonnal abbahagyta a munkát, de még mindig nem kérdezett semmit. Végül is maga Wiesener kezdett beszélni, részletesen beszámolt a Heydebregg-gel folytatott beszélgetéséről, elismételte a beszélgetés egyes fordulatait, megjegyzéseket fűzött hozzá. Maria figyelmesen hallgatta. – Mondjon már valamit – noszogatta őt Wiesener –, segítsen nekem.

– Attól félek – mondta végül Maria –, hogy ez így nem mehet tovább. Attól félek, meg kell szakítania a Rue de la Ferme-mel való kapcsolatait. – Nem nézett Wiesenerre, tárgyilagosan beszélt, de mégis olyan hangsúllyal, hogy a férfinak ki kellett éreznie szavaiból az együttérzést. Az is baráti érzelmekről tanúskodott, hogy azt mondta: „attól félek”. De épp e szánalom bosszantotta Wiesenert. Maria úgy ült ott, mint a megtestesült szemrehányás.

– Heydebregg tagtárs – számolt be Maria – szemmel láthatóan csodálkozott, hogy nem tudja önt elérni. Azt mondtam neki, mihelyt hazajön, fel fogja őt hívni. Nem várathatja túl sokáig. – Wiesener érzéketlenül, szomorúan ledobta magát a pamlagra. Ma reggel még várakozással tekintett a tagtárssal folytatandó második beszélgetés elé. Most meg milyen csüggedt.

És mielőtt még bármire is el tudta volna határozni magát, megjelent Raoul.

Még sohase látta a fiút ilyen feldúltnak. Zöldesszürke szemét fátyol borította, sovány arca izzadt, és az izgalomtól szürke volt, úgy lihegett, mintha valamilyen nehéz testi erőfeszítés után lett volna. – Négyszemközt szeretnék önnel beszélni – tört ki.

– Nincsenek titkaim Maria előtt – mondta elutasítóan Wiesener.

– Négyszemközt szeretnék önnel beszélni, Monsieur – makacskodott Raoul.

Wiesener a szomszédos könyvtárszobába vezette Raoult, és becsukta az üvegajtót. – Fogja – robbant ki a fiú. Előhalászott egy csomó bankjegyet, és Wiesener felé lökte. – Nem kell nekem a maga pénze. Vegye vissza a pénzét. – Az összegyűrt bankjegyeket hevesen az asztalra dobta, kettő közülük a padlóra hullt.

– Nem vennéd fel? – kérdezte Wiesener baljós nyugalommal. Nem tudta megszámolni, mennyi pénzt dobott oda a fiú, de azt látta, hogy kevesebb annál az ezer franknál, amit adott neki, s akármilyen feszülten várta, hogy mi egyebet fog még Raoul mondani, magában csendesen mosolygott. Ez a mosoly megóvta őt attól, hogy elveszítse önuralmát, pedig szürke szeme már éppoly fátyolozottá vált, mint a fiáé.

– Eszem ágában sincs felvenni a pénzét – vágta rá most pimaszul Raoul. A felindultságtól teljesen magánkívül volt. Amikor elolvasta a cikket, amelyet névtelenül küldtek meg neki, villámcsapásszerűen megvilágosodott előtte, miért vonakodott Wiesener az ifjúsági találkozó dolgában segítségére lenni. A tizennyolc esztendő alatt, amit leélt, ilyen düh és szégyenérzet még sose fogta el. Most első ízben eszmélt rá, hogy akadnak emberek, akik már a származása miatt sem tartják teljes értékűnek. Nevetséges, de így van. Nem ismerte pontosan a náci törvényeket, de annyi bizonyos, hogy a tizenhat dédszülője közt akadt egy zsidó, s ha ez a csepp „tisztátalan vér” a német átlagpolgárok jogaitól nem is fosztja meg, de magasabb pozícióra alkalmatlanná teszi. Amerikai színesekről olvasott történetek jutottak eszébe, kevertvérűekről, harmad-, negyed-, ötödvérűek-ről; arról, hogy egy színesnek még ükunokája is törvényen kívüli. És a németek most egy ehhez hasonló fajaritmetikát alkalmaznak. Ö, Raoul de Chassefierre, tehát pária, mesztic, halfcast. Kéjjel szedte össze mindazt a gyalázó megjelölést, amit valaha hallott.

Raoul éles eszű fiú volt. Mint minden más logikusan gondolkodó ember, ő is tökéletesen átlátta a „fajelmélet” egész dőreségét, alapjainak ingatagságát s azt a tarthatatlan álláspontot, hogy efféle elméletekből, még ha igazak is volnának, gyakorlati következtetéseket lehessen levonni. Sőt Raoulnak megvolt az az adottsága, hogy másoknál még élesebb iróniával csúfolódjon felettük. Az ember pedigréjét nem lehet úgy kimutatni, mint egy kutyáét vagy egy lóét, mert az ember esetében lehetetlen hasonló biztonsággal megállapítani, hogy ki kit „fedezett”. S hogy az apa megállapításánál ezer eset közt kilencszázkilencvenkilencnél az anya vallomását kell elfogadni, ezt már szép naivitással Homérosz is elmondatta legnemesebb hőseivel, amikor azok az apjukról beszéltek. Most azonban a szörnyű düh elvette eszét. Teljesen egyre megy, hogy jogosan vagy jogtalanul, de pettyes, millió és millió ember, egy egész nép szemében nem teljes értékű. Az érvényesülésre vágyó fiatalember egyik pillanatról a másikra elvesztette a talajt lába alól.

Mióta ma reggel elolvasta a cikket, atavisztikusan esztelen önérzete egyszerűen nem ismert mértéket. Porig megalázottnak érezte magát, a megalázottság rohamai rázták, józan eszének utolsó maradékát is elsöpörték. Haragja nem a rég elporladt Reinach dédapja ellen irányult, nem az anyja, nem a nácik és nem is a PH szutykosai, hanem Wiesener iránt.

Ha maga elé képzelte Klaus Federsen ábrázatát, dühében szikrázott a szeme. Vajon Klaus küldte-e el neki a cikket? Noha legkevésbé sem volt valószínű, hogy bármelyik pajtása olvasta volna a cikket, mégis úgy érezte, mindannyian tudnak róla. Délelőttje valóságos vesszőfutás volt. És mindez Wiesener bűne. Kicsoda-micsoda ez a Monsieur Wiesener? Ha valóban náci, akkor hogy jött ahhoz, hogy egy félzsidónővel, egy született Reinach lányával leálljon? Hogyan tehette ezt az asszonyt az anyjává? Ki engedte meg neki, hogy összerondítsa az ő, Raoul életét? Igen, Raoul minden logikája és önuralma odalett. Nem gondolt rá, hogy annak idején, amikor nemzették, az „árja” és a „nemárja” fogalmak legfeljebb egy-két szegény, beteg agyvelőben léteztek, olyan agyvelőkben, amelyek a tiszta definíciók adományában nem részesültek. Raoul egyszerűen nem akart tudni erről az apáról. A pofájába köp ennek a boche-nak, aki franciának játssza meg magát, ennek a komédiásnak, aki se egyik, se másik, se boche, se francia, ennek a nyomorult fráternek, aki semmi egyebet nem tudott, csak az ő életét elrondítani. C’est cela, gondolja magában, ma vie est ratée, s csaknem egyidőben másodszor durván, németül is végiggondolja: elrondította az életemet.

Wiesener elnézi a fiát. Egész ifjonti bája odavan, nem repes többé az ember szíve, ha látja, Wiesener nem lehet többé büszke rá. Raoul most csak egy szegény, agyonhajszolt fiú. Aznapi élménye teljesen kiforgatta önmagából, minden mást letörölt az arcáról, s ami mögüle előbukkan, koránt se szeretetre méltó. Csak úgy dől belőle a német és a francia szó, az enyhe akcentus, amely máskor olyan kedvességet kölcsönöz német beszédének, most csúnyává, közönségessé teszi. Mély hangja érdes. Igen, Lea hangja is ilyen volt a telefonban. És Raoul nagy, csontos orra, amit Leától örökölt, és ami máskor megóvja az arcát a túlságosan finomkás és feminin jellegtől, most felindultságában eltorzítja. Talán nekünk, náciknak mégis igazunk volna, amikor azt állítjuk, hogy a vérkeveredésnél csupán a szülők rossz tulajdonságai öröklődnek?

Wiesener magatartásán és arcán semmi se tükröződik a gondolataiból. Állat előretolja, ajkait összeszorítja, határozottan, férfiasan áll a megbomlott, őrjöngő, eszét vesztett fiú előtt. Csak nézi-nézi őt, s már a nyugalma is fölényt biztosít neki a fiával szemben.

Ez a fölény még inkább felingerli Raoult. – A legkevesebb, amit elvárok öntől – tör ki –, hogy rehabilitál. Most aztán feltétlenül létre kell jönnie az ifjúsági találkozónak, s a „Jeanne d’Arc” küldöttségét nekem kell vezetnem. Ez a legkevesebb, amit el kell intéznie. – Hevesen, zavarodottan beszél, de kéréséből kihallani a szenvedélyes esdeklést.

Wiesener mindezt ki is hallja. De felháborítja, hogy a fiú ilyen ostoba, s épp most, a PH-cikk után áll elő efféle kívánsággal. Hisz neki is nyakán a hurok, ezt Raoulnak tudnia kell, s ekkor előáll ezzel a pimasz, önző, megvalósíthatatlan ötlettel.

Wiesener lehajol, felveszi a padlóra leszállingózott bankjegyeket, gondosan összehajtogatja, felveszi a többit is, megszámolja. – Nyolcszáz – állapítja meg halk, ostoba, rosszindulatúan gúnyos hangon. Zsebre teszi a pénzt. – Mit óhajt tulajdonképpen, Monsieur de Chassefierre? – folytatja ugyanazzal a bolond gúnnyal, utólag majd nem is érti, miért beszélt így. – Mindez a miatt az emigráns lapocskában megjelent névtelen zagyvaság miatt van? Menynyiben érinti önt ez az egész dolog? Miért izgatja így fel magát? Hol van megírva, Monsieur de Chassefierre, s ki mondja önnek, hogy én vagyok az apja? – Amit mond, tiszta hülyeség. A legcsekélyebb kétség se férhet hozzá, hogy ő Raoul apja, erre már a kettőjük közti hasonlatosság egymagában is elegendő bizonyíték. Elnézi a fia szemét, s tudja, hogy most őneki is épp ilyen a szeme. De még ha nem is ő volna Raoul apja, mit változtatna ezt a helyzeten? Miért ne bántaná a fiút, hogy az anyját, miatta, Wiesener miatt gyalázzák? Miért ne őrjöngjön emiatt? Amit Wiesener itt előad, egyszerűen őrültség, ezt tudja, mielőtt még kimondja, s azzal is tisztában van, hogy e szavaival örökre elűzi magától a fiút. És mégis kimondja.

Raoul ott áll előtte. Az az érzés, hogy Wiesener le akarja alacsonyítani, meg akarja alázni, szíven találja, olyan heves, esztelen haraggal tölti el, amelyhez hasonlót még életében nem érzett. Mit beszél ez az ember? Ezzel is csak az anyámat mocskolja. Ott lóg a portréja. Raoul, bár nem néz fel rá, de világosan látja. Ebben a pillanatban olyan tisztán felismeri, mint még soha, hogy milyen szerepet játszott az anyja ennek a férfinak az életében. Milyen gonosz és ostoba ez a férfi, hogy most ilyen szégyentelenül megtagadja az anyámat. Raoult határtalan harag tölti el. Hát mit akar egyáltalán ez a Wiesener? Ha nem az apám – sajnos, az apám –, akkor kétszeresen iszonyatos pimaszság volt tőle, hogy éveken át a fiú szerepét játszatta velem. És hirtelen, a haragtól elzöldülve, elcsukló hangon szemébe vágja Wiesenernek: – Mi? Még tetejébe gyáva is? Még lapul is? Boche, sale boche!

Wiesenernek okosan kellett volna viselkednie. Hiába fogja utóbb a História Arcanában megkérdezni magától, hová tette az olyan gyakran bevált pszichológiáját, logikáját. Miképpen volt lehetséges, hogy nem eszmélt rá, Raoul milyen mértéktelenül izgatott? Idegeneknek megbocsáthatatlan gyengéiket megbocsátotta, miért nem tudta hát a fiának nagyon is megbocsátható felindulását megbocsátani? Talán az egész csak azért történt, mert Maria gépelése, amely eddig a harmadik szobából az üvegajtón át egészen halkan beszűrődött, most egyszerre félbeszakadt, vagy talán azért, mert a máskor olyan fegyelmezett Raoul részéről nem számított efféle dühkitörésre. Akárhogy is volt. Erich Wiesener, a rendkívül kulturált, rafinált, a műveltség és intellektus minden olajával felkent Wiesener most ugyanúgy viselkedett, mint akármelyik paraszt, kispolgár, őrmester. Felemelte kezét, s jobbról-balról képen törölte Raoult.

Raoul kissé megingott, de egyetlen tagját se mozdította. És egyetlen hangot se hallatott. Kintről most nagyon halkan, hirtelen újból felhangzott az írógép tompa, sietős kopogása. Raoul csak állt, arca kivörösödött, világosan kirajzolódtak rajta a kéznyomok. Aztán nehézkesen hátraarcot csinált, s kiment a szobából.

Wiesener a szemével követte őt. Az nem indította meg, hogy a fiú kissé imbolyogva s merev tagokkal állt előtte, sem az ütések nyoma, amelyet keze hagyott az arcán. Csak az töltötte el bánattal, ahogy Raoul bizonytalan térdekkel s rogyott háttal elhagyta a szobát, ahogy ez a még nem is tizenkilenc éves és máskor olyan feszes tartású fiú most egyszerre ilyen fáradt, öreges léptekkel távozott. Haragja, miként egy kipukkadt léggömbből a levegő, egyszeribe elillant. Hajszál híja volt, hogy utána nem futott a fiúnak, és vissza nem hívta.

Egy székbe rogyott. Csak most, amikor Raoul elment, eszmélt rá, milyen erőfeszítésébe került, hogy ne dühöngjön, ne ordítson. Nehezen lélegzett, szíve hangosan kalimpált. Egy idő után felállt, kínosan lihegve, kinyitotta az ablakot, beszívta az áprilisi levegőt. Párás és meleg volt, jobban szerette volna, ha frissebb, mégis sokáig kihajolt az ablakon. Aztán visszament a szoba belsejébe, szakszerű karmozdulatokat tett, légzési gyakorlatokat végzett. Lea portréja lenézett rá, szenvtelen, enyhén ironikus szemmel. Összeszedte magát, a dolgozószobába ment.

– Ezt nem kellett volna tennie – mondta Maria rosszkedvűen, felindulva.

– Magamtól is tudom – válaszolta mogorván. – Most még csak mondja azt, hogy maga előre tudta, hogy e miatt a nyomorult cikk miatt mennyi kellemetlenségem lesz.

Maria felpillantott rá, végignézett rajta, de uralkodott magán. – Menjek el? – kérdezte minden sértődöttség nélkül, baráti aggodalommal. – Nem volna jobb, ha magára hagynám? Vagy tán – tanácsolta neki anyáskodó, gyengéd energiával – járjon egyet a levegőn. De legfeljebb egy óra hosszat. Tovább nem halogathatja Heydebregg felhívását.

– Nem – felelte Wiesener –, maradjon csak, Maria, s én is itt maradok. Jobb szeretem, ha itt van. – Maria keserűséget, de elégtételt is érzett; ha Wiesenernek valami baja van, beléje kapaszkodik.

A férfi tétlenül, szomorúan üldögélt a hatalmas íróasztalnál. Ami Raoult illeti, aligha tudja jóvátenni a dolgát. A fiú Leától érzékenységet örökölt, tőle meg nagyravágyást és hiúságot, s így most bizonyára vérig van sértve. Micsoda hallatlan hülyeséget követtem el, gondolja magában. Annyi odaadó emberem van, hogy a fiamat csak így elkergethetem magamtól? Igaz, számtalan „barátom és barátnőm” van, de ha közelebbről megvizsgálom a dolgot, Leán és Márián kívül nincs senkim.

Tulajdonképpen mindig is ott lappangott benne a gondolat, hogy egyszer majd választania kell Lea iránti szerelme és a pártban elfoglalt pozíciója közt. Most úgy látszott, mindkettőt elvesztette, a szerelmet is, meg a karriert is. Lea zaklatott hangja a telefonban, zavarodottsága, némasága, „beszélnek még?”, ó, csak ő beszél. Nem, ezzel nem tud megbirkózni. És Heydebregg – mondott-e Heydebregg egyetlen olyan szót, amely reményekre jogosítaná? Bolond, könnyelmű optimizmusával légvárakat épített magának. Heydebreggnél ugyanúgy lejáratta magát, mint Leánál. Minden egyszerre összeomlott, Lea és a karrierje.

Ez az emigráns csürhe. Ezek a firkászok. Hogy lenézte ezeket az embereket. Ö Rolls Royce-ban, azok meg lovaskocsin. És most kikészítették őt. Csak akarniok kellett, s most itt fekszik, a piszokban, kikészítve. A szegény báránya. Különös bárány. Mindez Lea bűne. Ha Lea nem volna, már réges-rég nekidurálta volna magát s elkapta volna ezt a „bárányt”. Rettenetes harag, soha nem tapasztalt düh fogta el Heilbrun és Trautwein iránt. Olyan marhán tisztességes volt velük szemben, nem nyúlt hozzájuk, megkímélte őket, s ők meg hálából tönkretették az életét. El kell taposni ezeket a firkászokat. Szemétdombra ezzel a söpredékkel.

– Adja ide azt a dossziét, amit Gehrke küldött nekünk, a PH-ra vonatkozó aktát – szólt oda Mariának. Maria kikereste az iratcsomót. Wiesener áttanulmányozta a Gingoldról összeszedett adatokat. Volt mit tanulmányoznia. Nem sok sütnivaló kell hozzá, hogy alaposan beadhasson Heilbrun és Trautwein uraknak.

De tényleg nem maradt számára más hátra, mint ez a siralmas bosszú? Olyan színben látta magát, mint az a cselédlány, aki a vetélytársnőjének vitriolt akar az arcába önteni. Mi jutott eszébe? Minden elveszett? Zagyvaság. Az idegei mondták fel a szolgálatot, ennyi az egész. Hagyta magát Leától és Raoultól megfertőzni. Hidegvér, Erich Wiesener. Méltóztassék elővenni a józanabbik eszét.

Világos, hogy van választási lehetősége. Ha a párt elejti őt, épp ezzel szükségszerűen megnyeri Leát. Némasága, zavarodottsága, sietős elzárkózása azelől, hogy Wiesener lejöjjön hozzá, semmit se bizonyít, ezt csupán az első percek izgalma okozta. Nem lett volna szabad telefonon rátörni. Ha majd találkozik vele, ha majd nyugodtan elmagyarázhatja neki a dolgokat, minden jóra fordul. Lea méltányos és okos, lehet vele beszélni. Ó, Wiesener sok mindent fel tud hozni a mentségére. Amikor a tagtárs kikérdezte, lovagiasan kiállt Lea mellett. Egyetlen pillanatig se habozott. Ez ugyan természetes, de azért nem mindenki tette volna meg. És hogy ez az egész szerencsétlenség megtörténhetett, hogy a PH ezt a hülye cikket lehozhatta, az is csak annak a következménye, hogy Lea kedvéért megkímélte a PH-t. Ezt Leának meg kell értenie, s meg is fogja érteni. Wiesener előtt ott feküdt a dosszié. Megmutatja Leának a dossziét. Bebizonyítja neki, milyen könnyű lett volna eljárnia a PH-val szemben. Heydebregg felszólította rá. De ő nem tett semmit. Lea kedvéért. Ezt Leának be kell látnia. Ez mindörökre egymáshoz fűzi őket.

– Most azonban már igazán itt az ideje, hogy a tagtársat felhívja – figyelmeztette Maria.

– Igen – ijedt fel Wiesener –, hívja fel nekem.

Heydebregg mély hangja kimérten csengett a telefonban. Meglepő módon nem a függőben levő kérdést hozta szóba. – Azt beszéltük meg – mondta ehelyett –, hogy ön, tagtárs, készít nekem egy tervet, miképpen tudnánk egy bizonyos sajtótermék rágalmazási hadjáratának véget vetni.

Wiesener agya a másodperc töredékére felmondta a szolgálatot. De aztán gondolatai lázas gyorsasággal követték egymást. Mit akar Heydebregg? Miért éppen most áll elő ezzel a figyelmeztetéssel? Tán ki akarja őt próbálni, hogy alkalmas-e és ha igen, milyen mértékben a PH elleni hadviselésre? Nyilvánvalóan. Nyilvánvalóan ez a feladat lesz a próbakő. Ha most tüstént javaslatokat tesz, világos és a PH elleni akcióhoz használható javaslatokat, akkor mindent jóvátett, akkor bebizonyította megbízhatóságát és rátermettségét, akkor a nehezén már túl van.

Tehát mégis válaszút elé került. Itt az alternatíva. Olyan világosan van feltéve, hogy az embernek könnybe lábad a szeme, elszorul a szíve. Ha Wiesener kidolgozza a PH elleni tervet, megmenti karrierjét, de elveszti Leát. Ha nem, megmenti Leához fűződő kapcsolatát, de mindörökre elvágja a karrierjét.

Vagy mégse? Mégis van kiút? Talán még mind a kettőt megmentheti? Hisz az a csürhe Leát éppúgy megtámadta, mint őt. Éppúgy bemocskolta. Az ő feladata, sőt kötelessége, hogy a Leán esett sérelmet megtorolja. Ezt Leának be kell látnia. Ha a PH elleni tervet kidolgozza, ez Lea kedvéért is, sőt elsősorban Lea kedvéért történik. Igazság szerint Leának épp annyi oka van a felháborodásra, mint neki. Igazság szerint a csürhe széttiprását éppúgy szükségesnek kellene éreznie. De ha mégse érezné szükségesnek? Lea különös asszony. Talán most még inkább meg akarja menteni a szegény ember bárányát.

Méltánytalan dolog. Méltánytalanság a sorstól, a párttól, a jóistentől – vagy akárminek nevezzük –, hogy ilyen alternatíva elé állítja. Hogy ilyen gúnyos-világosan megkérdezzék tőle: „Mit választasz, a külsődleges ragyogást vagy a magánéletedet, az úgynevezett emberséges magatartást?” És kétszeresen méltánytalan, hogy épp most, közvetlenül e gyalázatos támadás után viszik ilyen kísértésbe.

Mindez egyetlen másodperc alatt futott végig Erich Wiesener, az író és újságíró agyán, míg aztán a telefonkészülékben a hang elhallgatott. Mint ahogy valaki a halál pillanatában az egész életét végiggondolja, úgy tekintette át most Wiesener egyetlen szempillantás alatt az egész utat, amelyet megtett, fáradságos karrierjét és Leához fűződő viszonyának fordulatait. „Miképpen tudnánk egy bizonyos sajtótermék rágalomhadjáratának véget vetni.” A hang még a levegőben rezgett, még a fülében csengett, amikor Wiesener – fontolgatásainak végére érve – máris így válaszolt: – Igen, tagtárs, természetesen. – És hangjában most megint ugyanolyan odaadás, áhítat, fegyelmezettség csengett, mint az incidens előtt.

Heydebregg tagtárs elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Maria is tisztán megértse. Amit Wiesener válaszolt, a magától értetődő, az egyedül helyes válasz volt, s helyében Maria se válaszolt volna mást; objektív és szubjektív okokból egyaránt helyeselte a választ. De ahogy Wiesener válaszolt, az a szolgalelkűség, ahogy ezt a három szót Heydebregg lába elé rakta, undort ébresztett Mariában, arca eltorzult tőle.

– Mikor kaphatom kézhez a terv részletesen kidolgozott leírását? – kérdezte a döcögős hang a telefonban. – Mikorra kell önnek a feljegyzés, tagtárs? – kérdezte vissza Wiesener. – Jövő hét végére – hangzott a válasz. – Jövő hét közepén elküldöm önnek az aktát – felelte Wiesener.