8
Bús vendégek

A háború idején és az azt követő két évtizedben nem egy országban forradalom játszódott le. Ezek az átalakulások sok embert arra késztettek, hogy elmeneküljön hazájából. Tehát az emigránsok közt sok nemzet fiai akadtak.

A német emigránsok tábora a többinél szétforgácsoltabb volt.

Sok német száműzöttnek politikai meggyőződése miatt kellett hazájából elmenekülnie, s aztán ott volt azoknak a nagy tömege, akik pusztán amiatt kényszerültek kivándorolni, mert az anyakönyvben ők vagy a szüleik zsidónak voltak feltüntetve. Akadt sok zsidó és nem-zsidó, aki önként jött el, mert egyszerűen nem bírt többé lélegzeni a Harmadik Birodalom levegőjében, s akadtak mások, akik szívesen maradtak volna Németországban, ha megengedték volna nekik, hogy ott bármilyen módon megkeressék a kenyerüket. De a nemzetiszocialista programnak éppen ez volt az egyik lényeges pontja és tulajdonképpen az egyetlen, amit meg lehetett valósítani, vagyis hogy az új urak politikai ellenfeleiket, személyes ellenségeiket vagy vetélytársaikat és a zsidóként nyilvántartottakat megfosszák a létlehetőségtől; hogy elpusztuljanak, mint a szárazra dobott halak. A német emigránsok közül még odahaza sokat bebörtönöztek, bántalmaztak, megaláztak, zaklattak, soknak voltak barátai és rokonai, akik elpusztultak Németországban, s a Német Birodalom határán túl sokan munkálkodtak a gyűlölt rendszer megbuktatásán. De akadtak olyanok is, akik egyetértettek az új uralommal, akik sose érezték, sőt nem is igen tudták, hogy zsidók, s akiket, midőn valamilyen anyakönyvi nyilvántartás alapján váratlanul zsidóknak s így alacsonyabb rendűeknek bélyegeztek, nagyon is akaratuk ellenére menesztettek négyszázéves hazájukból. A száműzöttek közt tehát mindenféle emberek akadtak, olyanok, akiket a meggyőződésük, s olyanok, akiket egyszerűen a születési bizonyítványuk vagy valamilyen más véletlen űzött el Németországból. Voltak, akik önként, és voltak, akik kényszerből emigráltak.

A Németországból elűzött százötvenezer ember közt nemcsak mindenféle politikai meggyőződésű, hanem mindenféle társadalmi rangú és karakterű ember is akadt. Most azonban, akár akarták, akár nem, valamennyiükre ugyanazt a címkét akasztották, mindannyiukat egy kalap alá vették, Elsősorban emigránsoknak tekintették őket, s csak másodsorban azoknak, akik tényleg voltak. Sokan tiltakoztak e felszínes besorolás ellen, de ez mit sem segített rajtuk. A csoport megvolt, ők hozzátartoztak, a kapcsolat elszakíthatatlannak bizonyult.

Többségük számára a Németországból való önkéntes vagy kényszerű menekülés állásuk és vagyonuk elvesztését jelentette. Mert állásukat fel kellett adniok, pénzüket ott kellett hagyniok. Milyen más módon tudta volna az uralkodó párt beváltani ígéretét, amelyet hatalomra jutása előtt tagjainak tett? A német emigránsok java része tehát mostoha körülmények közt tengődött. Voltak orvosok és ügyvédek, akik nyakkendővel házaltak, irodai munkát végeztek, vagy másként, illegálisan, a rendőrségtől üldözve igyekeztek szakértelmüket áruba bocsátani. Akadtak főiskolát végzett asszonyok, akik mint elárusítónők, cselédek, masszírnők keresték kenyerüket.

Bárhova is mentek ezek a bús vendégek, sehol se látták szívesen őket. A föld és a munka fel volt már osztva a nemzetek, a politikai és társadalmi klikkek közt. A tervszerűtlen termelés és esztelen elosztás következtében a bolygó népességének nagy része tele raktárak mellett is éhezett, s a gépek az áruéhség és a munkások tülekedése ellenére is álltak. Nem akadt már olyan ország, ahol új, tehetséges embereket szívesen láttak volna. Épp ellenkezőleg: az idegen jövevényekre, akik kenyeret és munkát óhajtottak, mindenütt ferde szemmel néztek.

Nem hagyták őket dolgozni, még lélegzeni is alig-alig engedték őket. „Papírokat”, igazolványokat követeltek tőlük. De ez nem volt nekik, vagy ha mégis, az nem volt elégséges. Sokan úgy menekültek el, hogy nem tudták magukkal hozni papírjaikat, legtöbbjüknek útlevele lassanként lejárt, s a Harmadik Birodalom hatóságai nem újították meg útleveleiket. Így aztán ezek a száműzöttek nehezen tudtak igazolványt szerezni arról, hogy kicsodák-micsodák. Ez pedig számos országnak jó kifogásul szolgált, hogy kitoloncolja őket. Előfordult, hogy az ilyen igazolvány nélküli embereket az egyik éjszaka a csendőrség titokban áttette a szomszéd ország határán, s a következő éjszaka a szomszéd ország csendőrsége ugyanilyen titokban megint csak visszarakta.

Igen keveseknek tett jót az átélt szenvedés. Mert az az igazság, hogy a szenvedés csak az erőseket teszi erősebbé, a gyengéket még inkább elgyengíti. Az ónémetben két szó van az elűzöttre, a számkivetettre, az egyik a „Recke” – dalia –, amely nem mást jelent, mint elűzött, kiközösített, s az „Elend” – nyomorult –, amely a hazátlan, az országból kitaszított embert jelenti. Így hát a német nyelv bölcsessége megjelöli a két pólust, amely az emigránsok lényét körülhatárolja. A német emigránsok közül a többség nyomorult lett, csak kevesen lettek daliák, mert a meggyőződés, az elvhűség olyan javak, amelyekről könnyebben mond le az ember, mint a mindennapi kenyérről és a hozzávaló vajról, s ha arra kerül a sor, hogy a ballasztot ki kell dobni a hajóból, az első áldozat az erkölcs lesz. Sok emigráns elzüllött. Rossz tulajdonságaik, amelyeket a jólét leplezett, rejtegetett, felszínre kerültek, jó tulajdonságaik pedig az ellentétükbe csaptak át. Aki óvatos volt, gyáva lett, a merész gonosztevő, a takarékos zsugori, a nagyvonalúság szélhámossággá torzult. A legtöbbjükből egocentrikus ember lett, elvesztették ítélőképességüket s a mértéket, nem tettek többé különbséget a megengedett és a meg nem engedett között, és nyomorúságuk a zabolátlanság és önkény igazolásául szolgált. Amellett siránkozók és civakodók lettek. Biztos körülményekből a bizonytalanba lökve idegeik felőrlődtek, egyidejűleg pimasszá és szolgalelkűvé váltak, kötekedővé, igényessé, tudálékossá. Mint az olyan gyümölcs, amelyet túl korán tépnek le a fáról, nem értek be, csak szárazak és fásak lettek.

Minél inkább megfogyatkozott a reményük, hogy visszatérhessenek hazájukba vagy legalább biztos körülmények közé kerülhessenek, annál mélyebbre süllyedtek. Némelyek szégyennek tekintették, hogy emigránsok, aggódva igyekeztek emigráns voltukat rejtegetni, persze hiába. Mások, épp mivel nem maradt egyéb számukra, mint az emigránssors, arrogánsan fitogtatták; mind nagyobb és nagyobb igényeket vezettek le belőle. Nem volt-e Hannibal, Dante, Victor Hugo, Richard Wagner, Lenin és Masaryk is emigráns? Elfelejtették, hogy az emigránsok közé tartozik a kis fehérorosz Makszimov is, aki a „Kolcsakhoz” címzett mont-martre-i lokálban mint ajtónálló és selyemfiú tevékenykedik, s Rosenbaum úr is, aki műselyem nyakkendőit tiszta selyemként igyekszik mások nyakába varrni, s Lembke úr is, aki azt forgatja fejében, hogy a német államrendőrségnél besúgónak ajánlkozik.

Nem szerették őket, ezeket a német emigránsokat, s így ez idegeneknek többnyire saját köreikben kellett forgolódniok. Itt meg a nyomorúságuk és elkeseredettségük gyakorta ostoba, kicsinyes viszálykodást robbantott ki köztük, állandóan egymást nyúzták, társaikban öntudatlanul is a saját képmásukat látták, mások kicsinyességében önnön fogyatékosságaikat szidalmazták. Mindannyian ugyanazt akarták: útlevelet, munkavállalási engedélyt, pénzt, új hazát, de legszívesebben visszatértek volna a régi, felszabadított hazába. Ám az okok, amiért ezt kívánták, s a célok, amelyek vezérelték őket, s az utak, amelyeken ezt el akarták érni, igen különbözők voltak, s ami az egyiknek szemében csodálatosnak látszott, a másiknak szemében szörnyűség volt. Így aztán az állandó együttlétben még azok is felőrlődtek, akiknek azonos sorsuk és azonos céljaik voltak, sorstársaik bajaiban önnön csalódásaikat élték át. Az emigránsok körében gyűlölet, sőt olykor halálos ellenségeskedés ütötte fel a fejét, s az egyik a másikat többé-kevésbé jóhiszeműen azzal vádolta, hogy elhanyagolta vagy elárulta a közös ügyet.

Igen, a számkivetettség felmorzsolta, kicsivé és nyomorulttá tette az embereket, de a számkivetettség meg is edzette, naggyá, hősiessé tette őket. A gyökeret eresztettek, a megtelepedettek élete más erényeket kíván és kölcsönöz, mint a nomádok, a szabadon költözők léte. De a gépek korában, abban a korban, amelyben a gép a parasztok jó részét fölöslegessé teszi, a szabadon költözők erényei a társadalom számára legalább ugyanolyan fontosak, mint a megtelepedettek erényei, s még hasznosabbak is azok számára, akiknek „naponta újra és újra ki kell vivniok az életet”. Az emigránsnak másoknál kevesebb joga volt, de ugyanakkor megszabadult számos korláttól, kötelességtől és előítélettől is. Mozgékonyabbá, gyorsabbá, simulékonyabbá, keményebbé vált. „A görgő kő nem lesz mohos”, olvassuk a jó öreg Sebastian Francknál, a görgő kövön nem telepszik meg moha. Amit ez a német író nyilvánvalóan előnynek tekintett.

Sokakat beszűkített a számkivetettség, de a legjobbaknak távlatot, rugalmasságot, a nagy, a lényeges dolgok iránt érzéket adott, megtanította őket arra, hogy ne maradjanak fogva a lényegtelen hálójában. Az olyan embereknek, akiket a sors New Yorkból Moszkvába, Stockholmból Fokvárosba vetett, ha nem akartak elpusztulni, több dolgon kellett elgondolkozniuk és e dolgokba mélyebben kellett beletekinteniük, mint azoknak, akik egész életük során berlini irodájukban kuksoltak. Ezek közül az emigránsok közül belsőleg sokan érettebbé váltak, megújultak, megfiatalodtak: az a „halálból-élet”, amely az embert bús vendégből vidám vendéggé teszi a földön, ezeknek az embereknek élménye és tulajdona lett.

A Harmadik Birodalom határán belül és kívül sokan helyezték reményeiket ezekbe az emigránsokba. Az elűzöttek, gondolták, arra vannak hivatva és kiválasztva, hogy elűzzék azokat a barbárokat, akik hazájukat kezükbe kaparintották.