53
3028. május 20.
A látóhatár szélén halvány derengés jelezte a közeledő hajnalt; Minobu szeme előtt lassanként bontakoztak ki a reggel színei. Egy újabb reggel Miseryn: újabb, harcban töltött nap Wolf Dragonyosaival. Csaknem egy hónap telt el azóta a keserű emlékezetű összecsapás óta az Opdal Jégmezőkön. A katasztrofális kezdéshez képest a kuritáknak azóta sikerült valamit lefaragniuk a hátrányukból, de a harc már hetek óta húzódott anélkül, hogy bármelyik fél komolyabb győzelmet csikarhatott volna ki.
Ahogy egyre világosabb lett, Minobu már ki tudta venni a katonai táborban nyüzsgő férfiak és nők alakját, melyet groteszkül eltorzított a vastag védőruha. Az ablakba épített hangszórón keresztül hallotta a csatamecheket előkészítő, ellenőrző, beindító techek beszédfoszlányait, a gépek zúgását. A rohamosan csökkenő készletekből éppen most szállítottak üzemanyag-utánpótlást a mecheknek.
Michi csendesen várakozott feljebbvalója mellett már vagy egy fél órája. Minobu végre hozzá fordult:
– Ideje lenne visszatérnie az egységéhez, Michi-san.
– Hai, Minobu-sensei!
Minobu kis híján elmosolyodott az ódivatú udvariassági formula hallatán.
– Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy a hűségéről biztosítson.
– Nem lesz több alkalom.
Minobu jókedve egyszeriben elpárolgott.
– Szóval maga is érzi. Ez lesz az utolsó összecsapás.
– Hai, sensei.
Erre nem lehetett mit felelni.
– Harcoljon jól! – bocsátotta útjára.
– Szamuráj vagyok, sensei. Nem kell figyelmeztetnie.
Michi szavai jobb kedvre hangolták Minobut. A fiatalember tartása, belső ereje sokat nőtt az utóbbi időben. Nem volt már az a tapasztalatlan fiatalember, akit segédként maga mellé vett. Minobu hirtelen mozdulattal a másik férfi vállára tette a kezét. Michi sötét szemébe nézett, és így szólt:
– Remélem, ha a fiaim felnőnek, önhöz hasonló, tiszteletreméltó szamuráj válik belőlük, Michi Noketsuna!
– Én pedig azt remélem, hogy a fiai inkább az ön lépteit követik, mint az enyémet, sensei. Az ön útja a dicsőségbe vezet!
Minobu igyekezett megfékezni az érzelmeit.
– Elég, fiatal barátom! – mondta, és keze lehullt a fiatalember válláról. – Kemény harc áll előttünk, és az ön helye odakint van, a csatatéren. Most menjen.
Michi meghajolt, mélyen és tiszteletteljesen. Minobu viszonozta a meghajlást, rangjának és pozíciójának megfelelően.
Michi újból meghajolt, majd sarkon fordult, és eltűnt a hőzsilip irányában.
Amikor Minobu legközelebb viszontlátta, Michi csupán egy volt a névtelen, hőszigetelő ruhát és védőszemüveget viselő alakok közül. Nézte, amint távolodik, az erős szél miatt kissé előregörnyedve, a mechje felé.
A többi Kurita-mechhez hasonlóan az Ostroc is magán viselte az elmúlt összecsapások nyomait. A legszükségesebb javításokat elvégezték rajta, hogy egyáltalán működőképes legyen, és a horpadozott páncélzat toldásait fekete védőfestékkel kenték be a rozsda ellen. A harc és Misery szélsőséges időjárási viszonyai megtették a magukét. Csak kevés elégtételt jelentett, hogy a felderítők beszámolói szerint a Dragonyosok gépparkját legalább ennyire megviselték az eltelt napok, kiemelkedő szaktudású javítószemélyzetük minden igyekezete ellenére. Egy hónap telt el sorozatos csetepatékkal, meg-megújuló összecsapásokkal, és ez mindkét seregen rajtahagyta a nyomait. Egyik fél sem tarthatott ki már sokáig.
A dolgok természetesen homlokegyenest ellenkezőleg is alakulhattak volna, ha Samsonov nem hagyja cserben őket. A katasztrofális első ütközet óta Minobunak kétszer is sikerült olyan helyzetbe kényszerítenie Wolfot, hogy a zsoldosvezérnek a teljes haderejét be kelljen vetnie. Mind a kétszer azonnal megüzenték Samsonovnak, hogy elérkezett az ő ideje. És mind a kétszer hiába várták a hadúr seregének felbukkanását; csak hajszálon múlt, hogy Minobu csapatai el tudták kerülni a megsemmisítő csapást.
Első alkalommal még azt lehetett volna gondolni, hogy hiba történt az adattovábbításnál, és Samsonov nem kapta meg az üzenetet. Ám a második eset nem hagyott kétséget maga után. A hadúr elárulta őket, odadobta a saját embereit a Dragonyosok kénye-kedvére. És ami még ennél is súlyosabb: Samsonov egyúttal a Kurita-házat is elárulta. A Drakónis Szövetség aligha engedheti meg magának a Dragonyosok által okozott veszteségeket. Még ha idővel le is győzik őket, ez a győzelem nagyon, nagyon sokba fog kerülni.
Samsonov ezúttal nem menekülhet el az igazságszolgáltatás elől, ahogy Galtor után tette. A Koordinátor nem fog neki megbocsátani. Túlságosan kirívó a bűn, melyet elkövetett, a szerepe pedig túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy el lehetne siklani fölötte.
Ez azonban jelenlegi helyzetükön mit sem változtat. Minobu nem tehet mást, mint hogy a Koordinátor parancsait követi, ez pedig a Dragonyosok megsemmisítését követeli tőle. Ha Samsonov nem érkezik meg a felmentő sereggel, nem sok választás marad: meg kell próbálni kitartani, ameddig még lehetséges.
Ám most először a sok heti erőlködés után felcsillant a remény, hogy a dolgok talán szerencsésebb véget is érhetnek a drakónok számára. Az Opdal jégmezőkön megrongálódott mechek közül azok, amelyeket meg lehetett még javítani, most végre ismét csatasorba állhattak. Jobb híján a végképp használhatatlanná vált társaik egyes alkatrészeit használták fel a javítási munkálatokhoz. A kuriták most erősebbek voltak, mint bármikor azóta a katasztrofális kimenetelű összecsapás óta. Egy szó mint száz, ez volt a legeslegutolsó lehetőségük, a végső esélyük, hogy összehangolt támadást indítva győzelmet csikarjanak ki.
Wolf hadseregének derékhada már el is foglalta állásait odakint a hadszíntéren. Minobu csapatai szintén a helyükön voltak, már csak a Nyolcadik Fénylő Kard jelzésére vártak, akiknek már nagyjából két órája el kellett volna érniük kijelölt támadó pozíciójukat. Minobu számítása szerint bármelyik percben befuthat a hír, hogy megkezdték a támadást.
Mintha végszóra tette volna, egy kommtech jelent meg, szertartásosan meghajolt, és egy papírlapot tartott Minobu orra elé.
– Torisobo sho-sho küldi, uram, a Nyolcadik Fénylő Kardtól.
Minobu nem vett tudomást a feléje nyújtott kézről és a papírlapról.
– Mit üzent?
– Sikerről számolt be, uram. A Dragonyosok a síkság irányában mozognak. A jelentés szerint minden a terveink szerint halad.
A terveink szerint. Micsoda egyszerű megfogalmazása egy ilyen bonyolult és kifinomult rendszernek! Ha hinni lehet Torisobo jelentésének, a Kardok támadásától megzavart Dragonyosok éppen a Ryukenek és a Galedoni Regulárisok rejtett hadállásai felé indulnak. Egészen addig sejtelmük sem lesz az ellenség ottlétéről, amíg közvetlen közelről szembe nem néznek a torkolattüzével. A szokásos reggeli hóvihar a lehető legkisebbre csökkenti a látótávolságot. Mire a Dragonyosok tudomást szereznének az őket fenyegető veszélyről, már túlságosan közel lesznek a drakón sereghez, és a rövid hatótávolságú tűzfegyverek könnyedén megtizedelik őket. Ezután a kuriták lerohanják azt, aki még megmaradt. Az összecsapás brutális lesz, de ez a fajta harcmodor kiiktatja mindazt az előnyt, amit a képzett, tapasztalt lövészek jelentenek a Dragonyosok oldalán. Így talán lehet valamelyes esélyük a drakónoknak a győzelemre.
És Minobu jobb híján mindent erre az egyetlen, megmaradt lapra tett fel.
Már jó két napja nem voltak csetepaték a Dragonyos felderítőkkel sem. Minobu biztos lehetett benne, hogy a csapatai elérték a számukra kijelölt helyet, és hogy az ellenség őrszemei nem észlelték őket. A tervnek sikerülnie kell! Hát akkor miért érzi a zsigerei mélyén a közeledő katasztrófa baljós előjeleit?
A rágódás nem vezet semmi jóra, döntötte el végre magában. Ha a Dragonyosok megindultak, az ő helye a parancsnoki központban van, ahonnan irányíthatja a drakón erőket. Határozott léptekkel a központ felé indult a folyosón.
Elsőként hajdani századát, a Ryuken-nit ellenőrizte. Beletelt ugyan egy kis időbe, de végül sikerült elérnie Earnst chu-sát azon a biztonsági vonalon, amelyet a Dragonyosok nem tudtak lehallgatni. A chu-sa hangja magabiztosan csengett.
– A reggeli hóvihar előírás szerint megérkezett, tai-sho. A látótávolság ötven méter alá csökkent. Semmi jel nem mutat arra, hogy… Várjon csak…
A vonal üresen sercegett néhány másodpercig. Earnst hamarosan visszatért.
– Igen, igen… Úgy látom… Csatamechek, tai-sho. Ezúttal a Dragonyosok sétálnak bele a mi csapdánkba.
– Ha megfelelőnek ítéli a pillanatot, kezdjék meg a támadást, chu-sa. Azonnal tudassa, ha változás történt – rendelkezett Minobu.
– Értettem, tai-sho. Mindent…
Earnst szavait hirtelen elnyomta az üres vonal sercegése.
Minobu tudta, hogy a biztonsági vonal soha nem szakad meg magától. Hacsak el nem vágják.
Valami nagy baj volt készülődőben.
– Törjék meg a rádiócsendet! – kiáltotta oda a kommtecheknek. Most életbevágó fontosságú volt, hogy kapcsolatba tudjon lépni a tisztjeivel. – Kössenek össze minden parancsnokkal!
A techek felnéztek, arcukon megdöbbenés tükröződött Minobu izgatott hangja hallatán.
– Mozgás, lógósok! Gyerünk, élesszék már fel azt az összeköttetést!
A techek hamarosan jelentették, hogy a hálózat erősen túlterhelt.
Percekbe telt, amíg végre sikerült megteremteniük a kívánt összeköttetést.
– Ryuken-ni – jelentette egyikük, és ezzel szinte egyidőben zavaros kiáltozás szűrődött ki a hangszóróból.
– Akadályozzátok meg! Tűz! Tüzeljetek!
– Hol van Earnst chu-sa? – kiáltotta Minobu a mikrofonba.
– A mechje megsérült! Elvesztettük az összeköttetést vele! – A hang a vonal túloldalán már-már hisztérikus színezetű volt.
– Próbáljon megnyugodni! Itt Tetsuhara tai-sho beszél. Kivel beszélek?
Minobu hangjának rendíthetetlensége, úgy látszik, megtette a kellő hatást. A hang tulajdonosa nyelt néhányat, és amikor ismét megszólalt, a hangja már valamivel nyugodtabbnak tűnt.
– Benedict Kerasu chu-i vagyok, uram.
– Jelentést kérek, chu-i.
– Itt vannak a Dragonyosok, uram! Eszük ágában sincs menekülni! Egyenesen felénk jönnek, folyamatosan támadnak! Fogalmam sincs, honnan, de tudják, hogy itt vagyunk! Nem tudtuk átverni őket! – Hangja ismét hisztérikus magasságokba emelkedett. – Lemészárolnak bennünket! Rengetegen vannak! Mindenütt Dragonyos mechek…
Az összeköttetés megszakadt.
– Állítsák helyre! – parancsolta nyersen Minobu.
– Az ellenség zavarja az adásunkat – jelentették a techek néhány próbálkozás után. – Lehetetlen elérni a mieinket!
– Hát akkor próbálják meg a lehetetlent!
Mialatt Minobu megpróbálta a lehető legtöbbet kihámozni az összezavarodott chu-i szavaiból, stábja lázasan dolgozott, hogy szétválogassa a frontról érkező, néha egymásnak is ellentmondó híreket, és a legfrissebb állapotnak megfelelően módosítsa a holotank térképét. Minobu hozzájuk lépett, miután hiába várt az összeköttetés helyreállítására Kerasuval.
– Nagyon rossz a helyzet, tai-sho – jelentette Saraguchi. – Már a parancsnoki központ közelében is több helyen áttörtek. Minden Ryuken egység erős Dragonyos támadást jelez. A Huszonegyes Galedonival elvesztettük a kapcsolatot.
– Mi a helyzet a Tizenhetes Galedonival?
– Jelentették, hogy az ő szektoruk eddig csendes.
– Rendben. Nem engedhetjük, hogy tétlenül üljenek. Rendelje őket vissza a Ryuken-go támogatására! Ha azt a szárnyat stabilizálni tudjuk, talán lesz annyi idejük a Fénylő Kardoknak, hogy a segítségünkre siessenek.
Maga Minobu sem gondolta komolyan, hogy ez lehetséges lenne. A dolgok már túlságosan elfajultak.
A következő két órát azzal töltötte, hogy különböző helyváltoztatásokat rendelt el a Kurita-alakulatok között. Ám ahányszor végre úgy érezte, hogy sikerült előnyös pozícióba juttatnia egy-egy egységet, azonnal megjelent egy Dragonyos alakulat, és lehetetlenné tette a megszerzett pozíció megtartását. Mintha csak Wolf olvasott volna a gondolataiban. A Dragonyos támadás kezdett egyre inkább megállíthatatlannak tűnni.
A parancsnoki szoba hirtelen megrázkódott egy közeli becsapódás nyomán. A Minobu körül állók közül többen a földre estek. A fegyverropogás monoton zaján keresztül is hallani lehetett a nehéz mechek nagysebességű közeledése keltette robajt. A robbanások döreje tompán visszhangzott a központ falai között.
Egy közeli sortűz lukat ütött a parancsnoki központ hátsó falán; csípős léghuzat vágott végig a helyiségen. Minobu amint tudott, feltápászkodott, és a réshez rohant. Ahol nemrég még a holotank állt, most csak füstölgő, szilánkokra tört roncs volt látható. Nem törődve a jeges széllel, Minobu kifelé bámult a résen: a központot támadó csatamecheket nézte. Vezetőjük egy kék és arany színű íjász volt.
Hirtelen egy Kurita Párduc tűnt fel, ki tudja, honnan, hogy útját állja a Dragonyosok támadásának. Az íjász megrohamozta, teljes hetven tonnás súlyát bevetve a jóval könnyebb mech ellen. A Párduc elsütötte PPC-jét; mintha gyengécske jelzőfény villant volna fel a gyülekező viharfelhők megállítására. A következő pillanatban az íjász jobb karjának egyetlen csapásával összezúzta a Párducot; a Kurita-mech felborult, átszakítva az egyik műhely tetejét, és eltűnt szem elől.
Az íjász úgy állt a parancsnoki központ előtti térség közepén, mintha ura és parancsolója lenne ennek a helynek. Szakasztársai folytatták a központhoz tartozó építmények lerombolását. Az íjász tett egy lépést Minobu felé, és megállt előtte. Ha még egyet lép, könnyedén romba dönti azt a kezdetleges építményt, amely az utóbbi hetekben Minobu főhadiszállásául szolgált.
Az idő mintha megállt volna egy pillanatra.
Az ember farkasszemet nézett a géppel: egyikük sem mozdult.
Minobu nevetségesen aprónak érezte magát a gép hatalmas tömegével szemben. Felnézett, a pilóta pillantását kereste a mozdulatlan csatamech vezetőfülkéjének átláthatatlan üvegfala mögött.
A mech hirtelen megremegett: bal válla körül robbanások fénye látszott. Fehéren izzó fémdarabkák röpültek szerteszét, Minobu önkéntelenül hátrébb ugrott, hogy az épület még álló falai mögött keressen menedéket.
Az íjász megfordult, és sértetlen jobb karjának gyorstüzelőjéből sorozatot lőtt ki ellenfelére. A lövések elsüvítettek a Kurita-mech mellett, amely túlságosan közel merészkedett, nem hagyva időt a Dragonyosnak a körültekintő célzásra. Lézer perzselte föl a levegőt a Dragonyos mech körül, és néhány lövés telibe találta.
Az íjász visszavonult; erős károsodások érték, de még messze volt attól, hogy használhatatlanná váljon. A megjelenő két Kurita-szakasz számbeli fölénye hamar visszaszorította a Dragonyosokat. Egymást kölcsönösen fedező alakzatba rendeződve távolodtak.
Minobu megkockáztatott egy óvatos pillantást kifelé, hogy megnézze, kik lehetnek az újonnan érkezettek. Az élükön haladó vörös Ostroc valahogyan ismerősnek tűnt.