42
3028. január 3.
Dechan Fraser lomhán pislogott, hasztalanul próbálta tekintetét a föléje hajoló arcra összpontosítani, és rájönni, ki rángatja a karját. Az ovális arc sápadt árnyalatú bőre Jenette Randre emlékeztette. Orrát hajfürtök csiklandozták, tüsszentésre ingerelve. De hát hogyan is volna ez lehetséges, amikor Jenette rövidre nyírva viselte a haját, és pláne nem hordott lófarkat, amely a válla mögül előlibbenve a fiú arcába csapódik, ahogy föléje hajol. Akkor talán Susan Lean? Nem baj, ő majdnem olyan csinos, mint Jenette… Igen, ez csakis Lean lehet!
– Jobb lesz, ha belenyugszik, hogy nem én vagyok álmai asszonya, és elereszt végre! – Lean félig bosszankodva, félig nevetve egyenesedett fel, ahogy Fraser szorítása engedett a karján. – Gyerünk, Fraser! Ébresztő! Az ezredes tanácskozásra hívja az összes századparancsnokot!
Lean az ajtóban toporgott, amíg Dechan magára rántotta az egyenruháját.
– Mondja, mire vár? – fakadt ki végül a férfi. Nem volt hozzászokva, hogy valaki nézze, miközben öltözik. Pláne nem akkor, ha ez a „valaki” történetesen egy mogorva tekintetű, amúgy csinos, ifjú hölgy. Az ilyenek többnyire mosolyogni szoktak.
– Na, ne gondolja már, hogy magára vagyok kíváncsi! – vágott vissza a lány. – Az ezredes látni akarja, és nincs abban a hangulatban, hogy vissza mernék menni maga nélkül.
Dechan észrevette a lány arcán az aggodalom árnyékát, melyet nyilvánvalóan nem az esetleges fejmosástól való félelem indokolt.
– Ilyen komoly a dolog?
– Azt is mondhatnánk.
– Hát, ha tényleg súlyos az ügy, akkor jobb, ha most félreteszem a szégyenlősségemet.
– Ne haragudjon, igaza van – kapott észbe a lány. – Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni… – Azzal elmesélte neki mindazt, amit a Héphaisztosz foglyul ejtéséről tudott.
– Azt hiszem, Hegira lesz – állapította meg végül.
– Mi az a Hegira?
A lány a fejéhez kapott.
– Mindig elfelejtem, hogy ne beszéljek úgy magával, mint egy rendes… – elharapta a mondatot, és tettetett komolysággal nézett föl a fiúra. – No mi az, lelenc? Talán aludt az előadásokon, amikor a századparancsnoki ismeretekről magyaráztak?
– Dehogy is! – tiltakozott Dechan, mélységesen megbántva. Még hogy lelenc? Mit képzel magáról ez a nőszemély?! Ezt a csúfnevet az új mech-harcosokra alkalmazták, míg nem váltak teljes jogú Dragonyosokká. Senki nem szólította így, már… Már legalább öt éve! – Ne felejtse el, hogy soha nem volt alkalmam előadásokra járni! Akkor kaptam a kinevezésemet, amikor Udibira indultunk! Azóta meg túlságosan fölgyorsultak az események…
– Unity óvjon bennünket az ilyen elfoglalt őrnagyoktól! – kiáltott fel Lean. – Legalább kioktathatták volna magát, ha már lelencből egyszeriben századparancsnoknak nevezték ki! Hegira a végső esélyünk a menekülésre. A Dragonyosok már Új-Delos óta készen állnak rá, hogy szükség esetén bármikor olajra lépjenek, ha valamelyik bunkó Utódúr megint elsüti ezt a túsztrükköt. Ha parancsot kapunk, azonnal mennünk kell.
– És most parancsot kaptunk?
– Még nem. De szerintem az ezredes ezért hívta össze a gyűlést. Katasztrófa esetén mindig ki kell kérnie a többiek véleményét. Századparancsnoktól fölfelé mindenkinek van egy szavazata.
– És ha arra szavaznak, hogy mennünk kell?
– Akkor minden Dragonyosnak, ha csak kifejezett parancsot nem kap az ellenkezőjére, el kell indulnia egy előre meghatározott, lakatlan csillagrendszer felé. Itt találkozunk a többiekkel, és együtt megyünk tovább valami biztonságosabb helyre.
– De hát ez ellentétes a szerződésünkkel – jegyezte meg Dechan. Amikor kezdőként az első kiképzéseit kapta a Dragonyosok fegyelméből és kötelességeiből, már akkor a fejébe verték, hogy úgy tekintsen a szerződésre, mint valami szent és megfellebbezhetetlen dologra.
– Látom, még mindig nem ébredt fel teljesen! – csattant föl a lány, aztán hitetlenkedő fejcsóválások közepette folytatta. – Ha életbe lép a Hegira, ott már rég nincs szó a szerződés betartásáról… És ezért még csak nem is mi leszünk a hibásak!
Dechannak lassanként kezdett leesni a tantusz. Sietve fölcsatolta az oldalfegyverét.
– Nos, akkor ne várassuk őket!
A két százados futólépésben indult az igazgatási központ felé. Dechan már éppen befordult volna a konferenciaterembe vezető folyosón, de Lean elkapta a karját, és továbbrántotta.
– Ne arra, lelenc!
A Dragonyos tisztek a kommunikációs központban gyülekeztek, ahonnan kapcsolatot lehetett teremteni minden egységgel An Tingen. Wolf és a rajta kívül jelen lévő mintegy tucatnyi tiszt az átviteli stúdióban ültek, körben a helyiség közepén álló asztal körül. Fáradt arcukra képernyők villózása vetett fény-árnyékokat. Lean és Dechan csatlakozott hozzájuk.
Dechan leült, és megpróbálta szemügyre venni az asztalon sorakozó képernyőket, már amelyiket nem takarta el valaki más a szeme elől. Csakhamar rájött, mit is lát: a bolygón lévő más csapatok tisztjei, akik nem tudtak eljönni, kétoldalú videó-összeköttetés útján kapcsolódtak be a megbeszélésbe. A képernyők alján, keskeny sávban az adást sugárzó csapattest helye és elnevezése volt olvasható. Valamivel távolabb Dechan észrevett egy monitort, amely teljesen sötét volt, eltekintve az alján vibráló felirattól: „Héphaisztosz”. Mellette egy másik képernyő elmosódó árnyai épp most kezdtek formát önteni, és lassacskán kirajzolták Jeremy Ellman ezredes alakját a Kiképzőszázadtól.
– Ha vonalban vagy, Jeremy, akár kezdhetjük is – mondta Wolf. Szavát hallva elnémult a teremben lévők halk, morajló beszélgetése.
– Tisztában vagyok vele, hogy a tanácskozásnak ez a módja nem egészen szabályos, de ebben a helyzetben, azt hiszem, nem tehetünk mást, ugyanis másképpen nem tudunk kapcsolatba lépni a többi Dragonyossal. Mindannyiuk véleményét meg szeretném hallgatni.
Wolf elhallgatott, és szavai nyomán ismét fölhangzott az őt körülvevők izgatott suttogása. A jelenlévők nagy része már sejtette, miért hívják ide. Wolf szavai csak megerősítenék ezt a feltételezést.
Lean oldalba bökte Dechant, és tudálékos, „ugye megmondtam”-szerű arckifejezéssel pislantott rá a szeme sarkából. Wolf folytatta a mondanivalóját.
– Hölgyeim és uraim, nehéz helyzetbe kerültünk. Mindannyian tudnak róla, miféle problémáink voltak az elmúlt két évben. A megbízónk erős nyomást gyakorolt ránk, és még csak lehetőségünk sem volt visszavágni. Most azonban olyasmire akarnak kényszeríteni bennünket, ami után joggal bélyegezhetnének törvényen kívülinek. Nagyon gondosan kitervelték ezt az egészet. Mindenre, amit tettek vagy tenni fognak, már jó előre megvan a mentségük. Mi pedig nem tudjuk bebizonyítani az igazunkat.
– Ha valaki önök közül még nem hallotta volna – sóhajtott Wolf –, Shadd százados nemrég jelentette, hogy a Komsztár létesítmény használati jogát megvonták tőlünk. A megbízott Adeptus máris bűnözőknek titulált bennünket; igaz, még nem tudjuk, hogy ez a Komsztár hivatalos álláspontja, vagy csak az ottani ellenségeink mesterkedésének eredménye. De valójában nem is ez számít. Ha nem férünk hozzá a hiperpulzus-kommunikációhoz, nem tehetünk mást, mint hogy futárszolgálat útján próbálunk meg kapcsolatba lépni a többi ezreddel. Teljesen lehetetlen helyzetbe kerültünk. Az An Ting rendszer vezérkara automatikusan visszautasítja minden arra irányuló kezdeményezésünket, hogy röppályát változtassunk vagy leszállópályára álljunk. A kérésünket azonnal továbbítják a Hivatásos Katonai Összekötőközpontba, amely viszont mintha hirtelen rettenetesen elfoglaltnak mutatkozna ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az ügyeinkkel. Arra azért van idejük, hogy figyelmeztessenek bennünket, miszerint a Dragonyos légierő bármiféle helyváltoztatása ellenséges magatartásnak minősül. Nyilvánvalóan meg akarják akadályozni, hogy kapcsolatba lépjünk a többi ezreddel. Azt hiszem, nem sok fantázia kell hozzá, hogy kitalálják, mit hoztak fel magyarázatképpen.
– A Héphaisztosz, vagy legalábbis egy része magukat „Kurita hazafiaknak” nevező megszállók kezébe került – jelentette ki komoran az ezredes. – Blake őrnagy jelentéséből kiderül, hogy ezek az elemek magukat helyi műszaki szakembereknek álcázva kerülhettek a fedélzetre, amikor sajnálatos események miatt sürgősen ki kellett egészíteni az ottani technikai személyzetet. Nyilvánvalóan terroristák, és emellett arra is gyanakszom, hogy egyben a Kurita-ház ügynökei is. De ez megint csak részletkérdés. Ami most történik, New Delost idézi, csak éppen sokkal jobban szervezett és még az eddiginél is könyörtelenebb módon. Tizenkét évvel ezelőtt megszegtük az eskünket, hogy megvédjük a polgárainkat, akik közül sokat foglyul ejtettek és megöltek. Megszegtük az eskünket, de megfogadtuk, hogy ez soha többé nem fog előfordulni. –Wolf pillanatnyi szünetet tartott, drámai hangsúlyt adván ezzel legutolsó szavainak. – Nem hagyhatjuk, hogy ismét megtörténjen! – Kiáltása felhívásként hangzott.
Helyeslő moraj adta meg rá a választ.
– Hegira? – mondta ki Wolf a mindenkiben ott feszülő kérdést.
A teremre mélységes csend ereszkedett.
Jeremy Ellman törte meg elsőként a némaságot. Zord arccal, lassan ejtette ki a szót, mintha a sok évnyi szolgálat minden súlya a vállára nehezedne ebben a pillanatban. Vontatott mozdulatokkal fölállt, és elismételte: „Hegira”.
A Dragonyos tisztek egytől egyig követték a példáját.
Dechan, mint a legfiatalabbak egyike, utoljára maradt. Nem volt teljesen a tudatában, mi is történik tulajdonképpen, de mélységesen megbízott a Dragonyosok ítélőképességében. Társai szavait ismételve végül ő is kimondta: „Hegira”.
Amikor már mindannyian hallatták a szavukat, Jaime Wolfon volt a sor, hogy beszéljen. Valami furcsa, ódivatú nyelvjárás szerinte ejtette a szavakat; Dechan még soha azelőtt nem hallott ilyet, de a teremben lévő társai arcáról és azokéról is, akiket csak a képernyőn keresztül látott, leolvashatta, hogy mindannyian tökéletesen értik az ezredest. Leannek mégiscsak igaza volt: ő még mindig nem egyéb, mint lelenc. Csak Scott főtech, aki – akárcsak Dechan – nemrég lépett a Dragonyosok soraiba, vágott zavart képet; szemlátomást erősen fülelt, hogy megértse Wolf mondandóját.
– Én vagyok az Eskümester. Ez a konklávé mindenkit addig kötelez, míg porrá és hamuvá nem lesz, és még ennél is tovább, a világ végezetéig.
– Seyla! – hasított bele az ünnepélyes csendbe a jelenlévők kórusa.
A Dragonyosok leültek. Dechan és Scott, akik nem tudták előre, mi következik, csak néhány másodperc késéssel kaptak észbe. Talán egy fél perc telt el a helyezkedéssel, azután ismét csend lett.
– Akkor tehát ideje kiadni a parancsot – szólalt meg Wolf. Ahhoz a képernyőhöz lépett, amelynek alján a „Boupeig barakkok” felirat volt olvasható, és megszólította az odaát egybegyűlt tisztek egyikét. – Shadd százados, kezdjék meg a Mohamed Riadóterv végrehajtását!
– A Hetes Kommandó teszi a dolgát, ezredes. A patkányoknak arra sem lesz idejük, hogy észbe kapjanak! – Shadd arcán kegyetlen mosoly hullámzott végig.
Blake helyeslően bólintott.
– Ennek így kell lennie, Shadd. Ne hagyjanak nyomot maguk után – figyelmeztette. – Semmi olyasmit ne tegyenek, ami gyanúba keverhetné a Dragonyosokat!
– Mintha kísértetek lennénk, őrnagy! Megbízhat bennünk! – Shadd tisztelgett, majd kilépett a kamera hatóköréből.
Wolf a következő képernyőhöz lépett. Ezen csak egyetlen férfit lehetett látni: Jason Carmody ezredest, a légierő főparancsnokát. Carmody sötét arca megfeszült, ahogy Wolf a látókörébe került.
– Jason, ha csak parancsot nem kaptok az ellenkezőjére tőlem vagy a Héphaisztoszról, kezdjétek meg az elterelő hadműveleteket Shadd százados akciójának biztosítására! Ezalatt mi tárgyalásokba bocsátkozunk azokkal a bűnözőkkel, akik fogva tartják az embereinket, és elhitetjük velük, hogy hajlandóak vagyunk teljesíteni a követeléseiket.
– Végeztünk, hölgyeim és uraim! – fordult végül Wolf az egybegyűltekhez. – Készíthetik a mechjeiket.