Dragonyos Igazgatási Főhadiszállás, Cerant, An Ting

Galedon katonai körzet, Drakónis Szövetség

3028. január 2.

Wolf állkapcsának rándulása elárulta. Minobunak, hogy a zsoldost egyáltalán nem hagyták hidegen a Komsztárról érkező hírek. Mindaz, amit az imént megtudtak, veszélyt ígért; olyan veszélyt, amely mellett talán még a lázadás híre is eltörpül.

Minobu csendesen figyelt, amíg Wolf kikérte tisztjei véleményét a fejleményekről. Néhányuk úgy vélte ugyan, hogy a Komsztár képviselőjét csupán az indulatai ragadták el, amikor törvényen kívülieknek nevezte a Dragonyosokat, de a többség egyetértett abban, hogy az Adeptus szavai a Komsztár vezetőinek hivatalos álláspontját tükrözték velük szemben. Ha pedig a Komsztár bűnözőknek bélyegzi őket, attól fogva senki nem bízik többé bennük. Maguk is célpontokká válnak, szökevényekké, akiket bárki elfoghat. Még a Belső Szféra legnagyobb zsoldos-serege sem tarthatja magát az ellenük gyülekező erőkkel szemben. Bárki kezet emelhet rájuk, és nem lesz olyan hely a világmindenségben, amely befogadná őket.

A legelső, aki a vesztükre tör, a Kurita-ház lesz. Minobu lehorgasztotta a fejét. A viharfellegek gyorsabban gyülekeztek, mint amire számított, és máris sötét árnyék vetődött a barátja és ő közé. Elkeseredetten próbált hinni benne, hogy a Komsztár Adeptusának szavait csupán túlfűtött retorika ihlette. Hirtelen elhatározással a kommunikációs tiszthez fordult, hogy megkérje, engedje oda őt a gépéhez. Noha Samsonov figyelmeztette őt, hogy ne merjen segíteni a Dragonyosoknak, amennyiben szembeszegülnek a Sárkánnyal, Minobu mégis úgy érezte, kötelessége minden tőle telhetőt megtenni a barátaiért.

Amint szóra nyitotta volna a száját, észrevette, hogy Cameron éppen valamilyen adásra figyel. A százados hirtelen fölnézett, arca elszürkült. Kék szeme belekapaszkodott Minobu barna tekintetébe; a kurita tisztán ki tudta venni a puszta rémület csillogását a fiatalabb férfi szemében.

– Megszűnt a zavarás, ezredes! – jelentette Cameron szokásos, nyugodt hangján, bár arckifejezése izgatottságról árulkodott. Aki jól ismerte, biztos lehetett benne, hogy valami egészen rendkívüli dolog történt. – Adást sugároznak a Héphaisztoszról!

Azzal Cameron bekapcsolta a hangszórókat.

– …Kurita hazafiak – mondta éppen egy recsegő hang. – Nem vagyunk terroristák. A Sárkány nevében túszul ejtettük ezeket a bűnözőket az orbitális létesítményükkel együtt. Követeljük, hogy feleljenek a bűneikért. Követeljük, hogy Wolf Dragonyosai An Tingen és minden más bolygón, amit bemocskolnak a jelenlétükkel, tegyék le a fegyvert! Követeljük, hogy vessék alá őket a Drakónis Szövetség igazságszolgáltatásának! Bármilyen hűek vagyunk is a Sárkányhoz, azért csak közönséges halandók vagyunk. Nem hisszük magunkról, hogy szembe tudnánk szállni kiképzett mech-harcosokkal. Ezt be kell ismernünk – Így talán mindenki előtt világossá válik, miért szántuk el magunkat erre a lépésre. Azért jöttünk ide, hogy igazság tétessék a bűnösökön! Nem akarunk ártani azoknak, akiknek nincs más bűnük, mint hogy nem ismerték fel időben, micsoda veszélyt jelentenek Wolf Dragonyosai! Azért tartjuk fogva ennek az állomásnak a legénységét, hogy rákényszerítsük gonosztevő feletteseiket, hogy meghallgassanak bennünket. Bízunk benne, hogy nem halt még ki a szívükből a becsületérzés utolsó szikrája! Felszólítjuk őket: adják meg magukat!

– Nem akarunk ártatlanokat fenyegetni – folytatta a hang. – Anélkül vettük át az uralmat az állomás felett, hogy akár egyetlen ember halálát is okoztuk volna. Hogy ezt bebizonyítsuk, a mikrofonhoz szólítjuk az állomás parancsnokát. – A hang elhallgatott egy pillanatra, majd ismét megszólalt. – Ismertesse a nevét és a beosztását!

– James Quo őrnagy vagyok, a Héphaisztosz parancsnoka. Az állomás irányítását átvették ezek a… Kurita hazafiak. Eddig senkit nem öltek meg. A központi gépen keresztül a legfőbb létfunkciókat a kezükben tartják. Hatalmukban áll megölni mindenkit, aki a fedélzeten tartózkodik. Senki nincs itt, aki szembe tudna szállni ezekkel… velük. Senkit nem bántottak, legalábbis idáig. Azért kaptam lehetőséget a beszédre, mert azt akarják tőlem, mondjam meg a Dragonyosok tisztjeinek, hogy hallgassák meg ezeket a… hazafiakat, és cselekedjenek az elvárásaik szerint. Erre szavamat adtam. De most azt mondom minden Dragonyos tisztnek, aki hallja a hangomat, hogy álljanak ki az ügyükért! Ha nem tudják meggyőzni a feletteseiket, vegyék a saját kezükbe a sorsukat! Tapossuk el a Kígyókat!

A hangszóróból dulakodás zaja szűrődött ki.

Azután ismét felhangzott Quo szava. Gyorsan beszélt, szinte hadarva, mint aki tudja, hogy nincs sok ideje.

– A hátsó fedélzet szabad, ezredes! A Hetes Kommandó még megvan! Tartsanak ki! Talán meg tudjuk…

Lövés hangja szakította félbe az őrnagy szavait.

Ismét az iménti, előző hang harsant föl, bár erősen lihegett, szaggatottan szedte a levegőt, mintha nehéz fizikai megpróbáltatás állna mögötte.

– Quo bolond, és összefüggéstelenül hazudozik, akárcsak a többi Dragonyos parancsnok! Az állomást teljes mértékig az irányításunk alatt tartjuk. Quo szándéka az volt, hogy erőszakot, ellenségeskedést szítson; ha követik azt az utat, amit ő megjelölt, a pusztulásba rohannak! A végsőkig elszántak vagyunk. Az erőszak vagy a bosszú bármely megnyilvánulására válaszképpen példát statuálunk a fedélzeten levők valamelyikén. Haláluk nem a mi lelkiismeretünket nyomja majd: a felelősség a Dragonyosok felső vezetéséé! Várjuk a válaszukat. Dicsőség a Sárkánynak!

A frekvencia elnémult.

– Kapcsold össze az egységeket, William! – Wolf türelmetlenül várakozott, amíg Cameron meg nem kezdte a műveletsort. – Konferencia az összes parancsnoknak, biztonsági vonalakon! Senki ne mozduljon, amíg kifejezett parancsot nem kap rá!

Wolf Minobuhoz fordult, és csodálkozva látta, hogy a kurita a fejét csóválja.

– Mi történt?

– Hallottam, hogyan emlegetik az emberek az utcán a Dragonyosok nevét. Hallottam, hogyan bélyegzi meg őket a Komsztár… És most még ez is! Akár akarjátok, akár nem, a bajt nem kerülhetitek el: mert már itt van…

– Segíthetnél nekünk – mondta Wolf. – Együtt elérhetnénk, hogy meghallgassanak bennünket! Megállíthatnánk a tűzvészt, mielőtt végképp kikerül az irányításunk alól…

– Már késő. A dolgok túlságosan elfajultak. – Minobu tisztában volt vele, mennyire jelentéktelen ő az egymásnak feszülő erők megállításához. Fáradtnak, elgyötörtnek érezte magát. Mit tett, amivel ilyen karmát érdemelt ki? Kezét ökölbe szorította, majd frusztráltan kiengedte.

– A földrengés még messze jár a partoktól – szólalt meg végül –, de a tsunami megállíthatatlanul morajlik. Ilyenkor nincs mit tenni: figyelmeztetni kell a veszélyre, aztán elmenekülni a biztonságot adó hegyek közé.

– Ezek szerint tehát elmenekül? – kérdezte Wolf.

– Bárcsak megtehetném… De nem lehet. Ideköt a kötelesség.

Minobu elhallgatott. Wolf félreértette Minobu iménti hasonlatát: saját szándékai kifejezésének vette. Óvatlan kérdése azt tükrözte, hogy elvesztette hitét a közöttük feszülő kötelékben; Minobu azonban nem volt hajlandó ezen megsértődni. Wolf nem gondolhatta komolyan, hogy barátja képes volna a sorsára hagyni őt, hogy mentse a bőrét, de hát nyilván éppen eléggé zaklatott, és aggódik az emberei miatt. Minobu tehát még egy próbát tett, hogy elmagyarázza, mire is gondolt az imént.

– Végig kellene gondolnia a saját helyzetét.

– Nekem is megvannak a magam kötelességei – felelte komoran Wolf, és végigmutatott a teremben nyüzsgő Dragonyos tiszteken.

– Értem. – Minobu tisztában volt vele, hogy kérdésére nem is kaphatott volna másfajta választ. Szívét szomorúság töltötte el. Őt is, barátját is éppúgy kötik a feladataik. Hirtelen felködlött előtte végzetük kérlelhetetlensége. Szinte érezte, ahogyan a jövendő súlya a vállára nehezedik. – Azt hiszem, mindenkinek szembe kell néznie a karmájával.

A közelükben üldögélő Marishához lépett.

– Ideje indulnom Miseryre. – Nem is kellett külön említenie, hogy ezt a mondatot tulajdonképpen búcsúnak szánja. – Hadd köszönjek meg még egyszer mindent, amit tett!

Marisha éppen elég elővigyázatos volt ahhoz, hogy véletlenül se sértse meg egy kurita szamuráj méltóságát: fölállt, és némán bólintott, noha sokkal jobban szerette volna inkább átölelni Minobut.

– Kérem, biztosítsa szeretetemről és nagyrabecsülésemről Tomikót meg a gyerekeket!

– Azt hiszem, nem is kell őket biztosítanom olyasvalamiről, amit már a magunkénak tudnak, és nagy becsben tartanak.

Wolf melléjük lépett. Szeméből Minobu megértést és mélységes sajnálkozást olvasott ki, meg annak biztos tudatát, hogy útjaik most elválnak. A zsoldosvezér hasztalanul keresgélte a szavakat.

– Hosszú idő után végre úgy érezhettem… hogy van egy testvérem – mondta végül, elgondolkodva. – Harcos, kívánom, hogy mindig győzedelmeskedj az ellenségeiden!

Minobu önkéntelenül hátrált egy lépést, Wolf szavai felkavarták. Wolf kétségtelenül jól átgondolta, mit is mondjon, és olyasmit ötlött ki, ami tökéletes búcsúnak tűnt egy szamuráj számára. Nyilvánvalóan nem láthatta előre a jövőt, legalábbis nem olyan élesen, mint ahogyan az Minobu szemei előtt néhány perce fölrémlett.

– Egy régi közmondás szerint vigyáznunk kell, mit kívánunk másoknak, mert a kívánságok olykor valóra válnak.

Azzal Minobu sarkon fordult, és kiment a szobából.

– Ez meg mit jelentsen? – fordult Marisha kedveséhez, ahogy Minobu eltűnt a szemük elől. – Vajon mire célzott ezzel?

Wolf nem felelt. Még mindig a távozó után bámult.

– Tudod, ugye? – Marisha megbántódott Wolf hallgatásán, és inkább Blake őrnagyhoz lépett, aki szintén tanúja volt a beszélgetésnek.

– Azt hiszem, figyelmeztetésnek szánta – felelte végül Blake, amikor Marisha megismételte iménti kérdését. – A Kurita-ház Dictum Honoriuma előírja, hogy mindenkit, aki nem tagja a Drakónis Szövetségnek, ellenségnek kell tekinteni. A Vasember talán így akarta a tudtunkra adni, hogy ha legközelebb találkozunk, ő sem tehet másként.

– Minden egység parancsnoka vonalban van – jelentette Cameron.