Hoshon udvarház, Cerant, An Ting

Galedon katonai körzet, Drakónis Szövetség

3026. augusztus 15.

A késő délutáni napfény hosszú árnyékokat vetett a Hoshon ház udvarára. A külső fal árnyéka végigfutott az íjászpályán, ahol Minobu és Jaime Wolf célba lőtt. A fal sarkán álló nagy torony az ősi japán vártornyok mintájára épült, árnyéka megfelezte a még mindig napsütötte lőpályát. Amikor árnyképén valami moccanni látszott, Minobu felpillantott a verandáról, így észrevette Tomikót és Marishát, amint Cerantra bámul a második emeleti erkélyről. Minobu elkapta Wolf pillantását, és a nők felé intett.

– Örülök, hogy végre visszajöttetek, és hogy Marishával együtt tudtatok időt szakítani erre a látogatásra. Hónapok óta nem láttalak. Tomikónak is hiányzott a hölgyed. Az a terv, amelyet két éve a Héphaiszto-szori beindítottál, remekül gyümölcsözik. Tomiko és Marisha olyan, mintha testvérek lennének.

– Nem is azén tervem volt – közölte Wolf mosolyogva. – De én is nagyon örülök, hogy összebarátkoztak. Tomiko mindig nagyon tartózkodónak tűnt, most pedig még velem, a véreskezű zsoldos barbárral is udvariasan viselkedik. Még a civilizált viselkedés szabályaira is megpróbál megtanítani. – Jaime elhallgatott, tekintete a két asszonyon pihent. – Jó, hogy Marisha a Dragonyosokon kívül is el tud beszélgetni valakivel.

– Neked nincsenek hasonló igényeid, amelyeket itt akarnál kielégíteni?

– Nem kell bókokra vadásznod – vágta rá Jaime vigyorogva. – A mi helyzetünk különbözik. Mi fivérek vagyunk, bármi is történjék. A hivatásunk a fegyverekhez és ezért egymáshoz köt minket.

– A hivatásom sok más emberhez is köt, de keveset hívnék közülük fivéremnek. Még a kevés tisztességes ember közötti barátság is ritka.

– Most te hízelegsz nekem.

– Egyáltalán nem. Nincs rá szükséged, hogy bárki is pumpálja az egódat.

– Micsoda?! – csattant fel Jaime, bár szemén látszott, hogy dühe megjátszott csupán.

– Csillapodj le. Az indulatok kimutatása civilizálatlanságra vall, és ami téged illet, ez az elv nem is hazudik. Ott van például az a fém és műanyag szörnyűség, amit íjnak hívsz. Egyetlen civilizált ember nem használna ilyesmit.

Jaime-t elragadta barátja játékos kedve. Az évek elszálltak, a gondok feledésbe merültek a játékos incselkedés tükrében.

– Ez a Belső Szféra íjászai számára elérhető legfejlettebb technika terméke. Remekül kiegyensúlyozott, erős…

– És halott – legyintett fitymálón Minobu az íjra. – Hogyan érezheted a lövést azon az élettelen szerkezeten keresztül?

– Nem kell éreznem. A célzóberendezésnek hála, milliméteres pontossággal be tudom fogni a célpontot. Ezzel az íjjal semmi szükség a te misztikus rizsádra arról, hogyan kell „eggyé válni a célponttal”. A csigarendszer pedig nagyobb erőt fejt ki, mint a te nyamvadt, bambuszból összetákolt hosszúíjad.

– Erőt? Abban a szerkentyűben nincs erő.

– Azt mondod? Akkor csak figyelj! – Wolf állított az íj feszítésének beállításán, kiválasztott egy nyílvesszőt, és gondosan célzott, mielőtt elengedte volna a húrt. A nyíl hangosan szelte át a levegőt, és fejét több mint hét centiméterre fúrta a céloszlop kemény fájába. A belső gyűrű közepéből állt ki, kék tolla remegett az aranyszín vessző végén. Wolf vigyorogva fordult Minobuhoz, egyértelműen büszke volt lövésére.

– Szép lövés – hagyta rá Minobu. Ezután kiválasztott egyet a saját nyilai közül. Az idegre illesztette, majd megmerevedett, hogy koncentráljon. Ez mindössze pár másodpercet vett igénybe; fókuszálta kijét, megfeszítette íját, majd eleresztette a húrt. A mozdulat gyors volt, de elegáns. Rezzenéstelen nyugalom követte a gyors mozdulat hullámát: kitartotta a pózt, amíg a nyíl hegye el nem érte a célt.

A nyíl feje szétzúzta Jaime vesszejét, és a cél hátulján jött ki. A céltáblán csak a lyuk volt látható.

Jaime hitetlenkedve csóválta fejét.

– Meg tudnád mutatni, hogyan csináltad ezt?

– Próbáltalak rá megtanítani, de te elfogadhatatlannak nyilvánítottad a módszert.

– Arra a dologra gondolsz, amikor egy tőlem harminc centire levő célra kellett volna lőnöm? Az értelmetlen dolog.

– Az ember tanuljon meg járni, mielőtt futni kezd.

Jaime vállat vont. Minobu csalódott pillantásával mit sem törődve újabb nyilat lőtt a célpontra.

– Legalább a japán nyelv tanításában sikeresebb voltál.

– Jók az adottságaid. Az egész csak összpontosítás kérdése.

– Ezt elég gyakran hallottam. Jaime Wolf, aki titokban kí mester – mondta tettetett komolysággal, majd elnevette magát. – Azt hiszem, túlságosan is olyan vagyok, mint egy öreg kutya. Meg kell elégedned Michi oktatásával, sensei.

Minobu ráérősen célzott, és újabb vesszőt engedett útjára, mielőtt válaszolt volna.

– Michi nagyszerű segédtiszt, mindig mindent megtesz, hogy elégedett legyek. Igazi, remek szamurájszív ver benne, és ígéretes mech-harcosi képességi vannak, de egyelőre még gyenge a kije.

– Idővel átveszi majd a helyed. Ez már csak így van az új generációkkal. – Wolf kiválasztott egy újabb nyílvesszőt. Miután kilőtte, azt mondta: – Kellytől tudom, hogy a Drakónis Szövetség kiutalt számodra egy csatamechet parancsnoki jármű gyanánt.

Barátja előtt nem volt rá szükség, hogy a szemtelenség álcája mögé bújjon, amelyet egy szamuráj a világ felé köteles mutatni. Minobu engedte, hogy az arcára kiülő mosoly elárulja, mennyire örül, hogy már nem Kegyvesztett.

– Így igaz. Egy DRG-IN-et kaptam.

– Egy Sárkányt? Az a gép egyáltalán nem neked való.

– Számomra ez most nem bír különösebb fontossággal. Lényeg, hogy újra van mechem, és nevemet ismét tisztára mosták Kurita nagyúr előtt. Nem lehetek olyan hálátlan, hogy válaszképp kötözködni kezdjek a számomra kijelölt gép típusa miatt.

– Kipróbáltad már? – kérdezte Jaime.

– Igen. Sokban különbözik a régi Párducomtól, de hát a mostani beosztásom is más. Majd alkalmazkodom.

– Nehéz érezni a lövéseket azon az „élettelen szerkezeten” keresztül, mi? – kérdezte Jaime, és vidáman meglengette csigás íját.

– Egy csatamech azért más.

Minobu elhallgatott, hogy végiggondolja a dolgot. Jaime egy stratégiai és taktikai zseni volt, és rendelkezett azzal az intuícióval és beleérző képességgel, amely a hadvezéri sikerekhez szükségeltetik. Ezenkívül pompás harcos volt, akit a több mint húsz éven át tartó Utódháborúk heve edzett meg. Mindezek ellenére képtelen volt megragadni a bushido szellemiségének gyökerét, és nem tudta értékelni a szamuráj becsületkódex lelki beállítottságát.

– Hajdanán egy szamurájnak a kardja volt a lelke. A része volt, csatorna, melyen a harcos kije keresztüláramolhat. Manapság mi, a Kurita-ház szamurájai csupán jelképként viseljük a kardot. A csatamech veszi át a szamurájkard helyét, hogy rajta keresztül áramoljon a ki. Egy mech-harcos a mech belsejében szinte szó szerint eggyé válik gépével. Ez olyan fajta szimbiózis, melyet szamuráj őseink sohasem érhettek el kardjukkal.

– Persze – folytatta Minobu – nem minden harcos szamuráj, aki rendelkezik a képességgel, hogy kijét a mechen keresztülvezesse. A szamurájok közül pedig nem mindenki birtokol olyan mechet, amely a lehető legjobban illik hozzá. A gépek kijelölését legtöbbször megvilágosulatlan hivatalnokok végzik. A gép típusa nem igazán lényeges. A csatamechet irányító harcos az, aki fontos. A harcos szelleme jelenti az igazi erőt, nem pedig a műszaki háttér.

Minobu egyenesen Jaime szemébe nézett. Látta benne, hogy a lényeget nem teljesen fogta fel, de a nagyrabecsülés szikrája már felvillant benne. Hajaimé nem is érti meg, de legalább tiszteli a becsületkódexet, és azokat, akik azt követik. Lehet ugyan, hogy Jaime saját kódexe más volt, de ő is a becsület útján járt, és ez olyasvalami, amit Minobu tisztelt. Barátságukat erre a kölcsönös tiszteletre építették. A tisztesség iránti odaadás kötötte össze a két harcost annak ellenére, hogy származásuk és neveltetésük ennyire különbözött, és hogy egymással kapcsolatban oly sok dolgot képtelenek voltak megérteni.

– Ami a pilótához illő mecheket illeti – mondta Minobu –, nézd csak meg önmagad! Az ember azt gondolná, hogy egy íjász nem a legjobb mech egy olyan ember számára, aki a Belső Szféra legnagyobb és legsikeresebb zsoldosseregét vezeti.

– Ebben lehet, hogy igazad is van. Tulajdonképpen többször előfordult, hogy szerettem volna valami szívósabb vagy gyorsabb gép nyergében ülni. Az egész valójában csak presztízskérdés. A Dragonyosok sok íjászt tartanak, mindegyik saját, különleges modell. Szinte olyan, mintha az aláírásunk lenne. Ha a katonák látják, hogy az egyikben én ülök, a csapatok jobban azonosulnak a parancsnokkal. Erről neked sem szabad megfeledkezned most, hogy te is parancsnok lettél.

– So ka. Egy időre most te lettél a sensei.

– Nem – felelte Jaime a fejét ingatva. – Nem, én nem vagyok tanár. Én cselekvő típus vagyok. Túl sok minden történik odakint. Túl sok a tennivaló. Lehet, hogy időről időre ellátlak néhány baráti tanáccsal, mint amilyet most is kaptál, de én téged nem tudlak tanítani. – Némi keserűség vegyült Jaime hangjába, mintegy a múlt nyomaként. – A harcmező az igazi sensei, csak ott lehet megtanulni a parancsnokság mikéntjét.

– Ha tényleg így gondolnád, a Dragonyosaid nem tartanák fenn a kiképző egységeket meg az ezredinstrukciós programot.

– Ez így nem igaz. Néhány dolgot gyakorlaton is meg lehet tanulni, sőt, meg kell tanulni. A te saját kyudo készséged is folyamatos gyakorlást igényel. Ez több hadiképzettségről is elmondható. A parancsnokság azonban több, mint egy egyszerű szakértelem. Nem lehet valakit arra kiképezni, hogy a másodperc törtrésze alatt hozzon döntéseket, és aztán viselje a következményeit. Ezt az ember saját maga kell, hogy megtanulja. Ha túl sokáig tart a tanulás folyamata, vagy nem veszi észre idejében, hogy ő ezt bizony soha sem fogja tudni elsajátítani, sok jó ember hal meg. És ezzel is együtt kell tudnia élni. – Wolf elhallgatott, és mély levegőt vett. Úgy tűnt, visszatér a jelenbe, a megszokott kerékvágásba. – Ez bizony tus volt, Minobu. Kaptál egy leckét Wolf senseitől. A szemed csillogásából ítélve nem hinném, hogy bármi olyat mondtam volna, amit eddig nem tudtál.

– Az embernek akkor is szüksége van az érzésre, hogy nincs egyedül, ha amúgy tisztában van vele.

– Ó, a Sárkány bölcsessége! – A csipkelődés újra kezdődött, eltakarva a felszínre került érzelmeket. – Barátom, kezdünk túlságosan is komolyan beszélni. Ne társalogjunk inkább valamilyen világibb témáról? Meséld már el nekem, hol tart az egységed szervezése. A logisztikai nyűgök az általam ismert univerzum legutálatosabb gondjai.

– Ez bizony igaz, de ez esetben nem találtál gyógyírra. A koordinátor a Ryuken, azaz Sárkánykard nevet adta nekünk, és úgy néz ki, szeretné, ha ennek a kardnak gondját viselnék. A felszereléseink minősége kiváló, az ellátmány szállítása akadálytalan. Az egyetlen gondom az, hogy nem tudom hol tárolni a holmit addig, amíg nincs annyi emberem, aki használhatná.

– Nincs elég mech-harcosod?

– Ezt nem mondanám. Némelyiknek azonban nagy távolságot kell megtennie, hogy csatlakozhasson az egységhez. Mások pedig még nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal. Mindez csupán átmeneti probléma. Tudod, felhatalmaztak rá, hogy más egységektől is átkérjek harcosokat. Sokan pedig önként jelentkeztek. Mivel a Ryukennek úgy kell harcolnia, ahogyan azt a te Dragonyosaid teszik, adott típusú katonákat kell összeszednem. Nagyon válogatós voltam, ennek ellenére sok remek jelöltet találtam a Szövetség seregeiben. Azonban amint kiválasztok egy mech-harcost, főleg, ha tiszti rangra szánom, a BBE először ellenőrzi, hogy jelöltem mennyire hűséges fia vagy lánya a Drakónis Szövetségnek.

– Nem tűnsz nagyon lelkesnek e miatt az utolsó feltétel miatt.

– Inkább úgy fejezném ki magam, hogy a BBE és én nem mindig értünk egyet a mech-harcosok minősítésében.

Wolf megértőn bólintott. Szemöldöke hirtelen összefutott, miközben felfogta a Minobu által használt egyik kifejezés értelmét.

– Azt mondtad, „mennyire hűséges fia vagy lánya”, igaz?

– Igen. Meglepőnek találod, hogy a Kurita-ház egyik szamurája számba veszi annak lehetőségét, hogy nőt tisztnek vegyen fel egy harcos egységbe? Sok nő szolgál a Szövetség seregében. Azt ugyan nem várom el tőlük, hogy jeleskedjenek egy férfiúi feladat végrehajtásában, de megkövetelem, hogy minden mech-harcos tudása legjavát nyújtsa. Elvárom, hogy együttműködjenek, és kiegészítsék egymás gyengéjét az erősségükkel, ahogy ezt a te mech-harcosaid is teszik. Egy parancsnok nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a tehetséget és hozzáértést, ezért válogatás közben ezeket az erényeket kerestem. Ráadásul láttam, hogy a nők a Dragonyosoknál jól teljesítenek. Ezért a választásom többször is nőkre esett. Mindeddig valóságos áldásnak bizonyultak, hálásak azért, hogy felismerték vitézségüket. Keményen dolgoznak, sokszor a férfiaknál is keményebben, és jók az eredményeik. További haszon, hogy a BBE kevesebb ellenérvet hoz az általam mech-harcosnak választott nők ellen, mint a férfiak ellen.

– Nemes állásfoglalás.

Minobu látta Jaime mosolyán, hogy barátja remekül szórakozik, de fogalma sem volt róla, mi lehet olyan vicces. Kissé zavartan, de rendíthetetlenül folytatta a Ryuken fejlődéséről szóló előadást.

– A kiképzés a jelenlevő katonákkal jól folyik. Az első zászlóalj egy hónapon belül működőképes lesz, épp időben a Barlow's End ellen induló támadáshoz.

Az időközben elfeledett íjjal kezükben Minobu és Jaime épp elkezdték a Ryukenek felkészültségét elemezni, amikor Tomiko és Marisha érkezése félbeszakította őket.

– Látod, mondtam neked, hogy most is csak a munkával foglalkoznak – jegyezte meg Wolf kedvese.

– Ezt most úgy mondod, mintha soha nem foglalkoznánk mással, drágám – felelt Jaime.

– Néha valóban úgy látszik.

– Férjem – szólalt meg Tomiko, hogy még azelőtt vegye elejét a játékos civódásnak, mielőtt igazán belelendülnek. –, megkértem Marishát, hogy tartson velünk vacsorára.

– Ez azt jelenti barátom – fordult Minobu mosolyogva Wolf felé –, hogy kötelességem ezt a meghívást feléd is továbbítani.

– Nagyon szívesen elfogadnám, de már korábban elígérkeztem.

– Dolgozni – biggyesztette le ajkát Marisha.

– Attól tartok, igen – bólintott rá Jaime. – De annak semmi okát nem látom, hogy te visszautasítsd Tetsuharáék vendégszeretetét. Ha szerencsénk van, nem tart sokáig, és később csatlakozhatok hozzátok.

Jaime megpróbált elbúcsúzni tőlük, de Minobu ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhesse őt a Dragonyosok irodaépületéhez vezető rövid úton. Útközben Jaime nem bizonyult közlékenynek, leginkább gondolataiba merülve baktatott, de Minobut ez cseppet sem zavarta. Szürkületkor amúgy is szeretett sétálni, és ha még egy jóbarát is a közelben van ilyenkor – legyen az bármilyen hallgatag –, az még kellemesebbé teszi azt.

Ahogy céljuk felé közeledtek, Minobu a Dragonyos tisztek egy csoportját pillantotta meg az épület előtt. Két ezredparancsnok, név szerint Baxter Arbuthnot és Wilhelmina Korsht, néhány őrnagy és pár alacsonyabb rangú tiszt volt jelen. A csoport hangadói között Minobu felismerte Natasa Kerenszkijt is. Bár a szabályok szerint a jelenlevő tisztek mintegy fele magasabb rangú volt nála, valódi státusa szinte az ezredparancsnokéval volt egyenlő. Egy független csapat parancsnoka volt, és már több alkalommal is visszautasította az előléptetését. Az összegyűltek mindegyike igen nagy figyelmet szentelt szavainak.

A csoport zaklatottnak és indulatosnak tűnt. Minobu nem félt attól, hogy esetleg elszabadulnak az indulatok, de a helyi rendfenntartók közel sem osztották Minobu véleményét. Négy tagjuk a szomszéd háztömb sarkán várakozott, miközben folyamatosan a Dragonyosokat figyelték. A vörös és fehér sávos egyenruhát viselő férfiak egyike éppen egy komm egységbe beszélt.

Amint az összegyűlt tisztek egyike felfedezte a közeledő Jaime-t és Minobut, az egész csapat eléjük sietett. A Dragonyosok igencsak lármásan vitatkoztak valamin, de a nagy hangzavarból Minobu nem tudta kivenni, mi okozza a problémát. Látta, hogy Jaime ugyanúgy nem ért semmit az egészből.

– Kérem, folytassák a társalgást odabent – javasolta Minobu megemelt hangon, hogy mindenkihez eljussanak szavai. – Nem túl helyénvaló, ha panaszaikat az utcán kürtölik széjjel. Ezzel csak rontanak a Dragonyosok jó hírén.

Wolf kihasználva a hirtelen beállt csendet, gyorsan átvette a szót.

– Tetsuhara tai-sának igaza van, emberek. Folytassuk odabent. – Azzal elindult a bejárat felé. – Jössz, Minobu?

– Várjon egy percet, ezredes! – csattant fel Kerenszkij, aminek hallatán Jaime megtorpant. Kerenszkij Minobura mutatott: – Ez egy Kurita!

A csoportban felerősödő morgás azt mutatta, hogy a többiek is egyetértenek a kijelentéssel, és azzal, amit ez jelent. Jaime minden tekintélyét egyetlen szótagba sűrítve hallgattatta el őket:

– És?

– És nekünk a kuritákkal vannak gondjaink. A Kígyók aljas módon bánnak velünk, és ő is közéjük tartozik.

– Natasa, van valamilyen ellenvetésed kifejezetten Tetsuhara tai-sa személye ellen? – Jaime szándékosan szólította keresztnevén a nőt, hogy személyes szintre vigye a beszélgetést, és így hangsúlyozza ki, nem egy arc és név nélküli „Kígyóról” van szó, hanem egy emberről.

Kerenszkij szava elakadt, de csak egy pillanatra. Bár hangja arról árulkodott, hogy nem teljes meggyőződéssel beszél, testtartása ugyanolyan arrogáns maradt.

– Akkor is egy Kurita tiszt! Miért hinném el neki, hogy nem rohan rögtön a BBE-hez, hogy árulóként jelentsen be minket.

– Én bízom benne. Ezzel mindegyikőtöknek meg kell elégednie. –Jaime pillantása végigfutott az összegyűlt társaságon. – Miután elmondtátok mi történt, hallani akarom az ő véleményét is, hogy szerinte mennyire jogosak a panaszaitok. Sokkal egyszerűbb lesz, ha ő maga is hallja a beszámolóitokat.

– Talán jobb lenne, ha mégsem lennék jelen, Wolf ezredes – vetette fel Minobu engesztelő hangnemben. – Már nem vagyok összekötő tiszt.

– Régen az voltál, és ismered a mostanit is. A csapataid a mienkkel vállvetve fognak harcolni. Még mindig érintve vagy ez ügyben, barátom.

A Kormányzati Központ egyik halványan megvilágított termében egy magas, vékony férfi elmosolyodott, miközben keresztülnyúlt márványlapos teák asztala fölött, és kikapcsolta a monitort, amely a lenti kommunikációs állomás jelét közvetítette. A kép hamarabb elhalványult, minthogy a hang elhalkult volna, így a hadonászó figurák hamarabb eltűntek, mint a perlekedő hangok.

– Úgy látom, a dolgok elég szépen haladnak – mondta. Kezében Dragonyos kimenősapkát tartott; egyik ujjával ritmusosan kopogva a sapkát díszítő egységazonosító jelvény fekete farkasfején. Majd a sapkát a teremben álló két férfi közül a magasabbik felé hajította. A sebhelyes szőke férfi kezét felemelve elkapta a sapkát, majd egy gyors mozdulattal el is tüntette.

A vékony férfi felkelt, és a Cerantra néző ablakhoz sétált. Elégedett nevetés töltötte be a szobát. A kacajban volt valami idegőrlő, de a két, fekete Kurita-egyenruhás férfi arckifejezése meg sem rezzent.