43
3028. január 3.
– Nyomorult bogarak! – dörmögte a Komsztár akolitusa, tenyerével a nyakát dörzsölgetve. Megvakarta a csípést, aztán folytatta az átkozódást.
– Az évnek ebben a szakában mindig sok baj van velük, Seldes – jegyezte meg a másik férfi. Ám csak addig mulatott barátja bosszúságán, amíg neki magának is ki nem jutott belőle. – A francba! Hogy ezek idén mekkorák! Ha csak egy kicsit is nagyobbra nőnek, lassan bevethetjük ellenük a légelhárító rakétákat!
– Hát, azokra alighanem szükségünk lesz, ha nem is a bogarak miatt… A Dragonyosok nem fogják csak úgy zsebre tenni, hogy a Komsztár megtagadta tőlük az üzenetküldési lehetőséget! Majd meglátod, Kent! Biztos, hogy nemsokára próbálkoznak valamivel!
– Ugyan, mit tehetnének? A Komsztár semleges, az Utódállamok védelme alatt áll, mindegyiküket kiszolgálja. Még ha a Dragonyosok nem is kerültek volna szembe a Kuritákkal, a drakónok akkor is megvédenék tőlük a komplexumot. Ez az őrködés is csak időfecsérlés! Itt ácsorgunk egész éjszaka, próbálunk úgy tenni, mintha éberek lennénk… Micsoda baromság! Legalább alhatnánk egy rendeset! Nem hiszem, hogy volna miért aggódnunk. Ha valaki megpróbálna behatolni ide, már a falaknál elkapnák! Te is láttad azokat a Kurita-önkénteseket, nem? Ó, anyám! Nem szívesen kerülnék az útjukba, az biztos!
A másik férfi csak dörmögött valamit válaszképpen. Kent a társára pillantott. Seldes a falnak támaszkodott, fejét egy kiálló párkányrészre támasztotta.
– Na, úgy látom, te így is, úgy is aludni fogsz – fújtatott Kent. – Lehet, hogy nem is rossz ötlet. Reméljük, a püspököt nem éppen most eszi erre a fene…
A gondolatsor félbemaradt, ahogy a férfi térdei megroggyantak, és lassan a földre ereszkedett.
Néhány pillanattal később emberforma árny vált ki a sötétségből, és zavartalanul áthaladt az alvó őrök között. Belépett az épületbe, és nyomtalanul eltűnt az odabent sűrűsödő félhomályban. Egy-két perc múlva ismét előbukkant, és kétszer intett, majd nyoma veszett újra.
Újabb árnyak váltak ki az éjszakából, és az előbbi után lopakodtak. Mindannyian zajtalanul mozogtak, kivéve azt az egyet, aki megbotlott Kent puskájában. Az apró zajra a többiek megtorpantak, és védekező állásba merevedtek. Így várakoztak néhány másodpercig, mielőtt folytatták volna útjukat. Az, amelyik elsőként érte el a bejáratot, leütötte az ott posztoló őrt; két másik már ott is termett, hogy elkapja az elzuhanó testet, és egyetlen pisszenés nélkül egy átjáró koromsötétjébe vonszolja. Negyedik társuk összeszedte a földön heverő fegyvereket, és valamelyest lemaradt a többiektől, hogy őrködjön.
A kis csoport keresztülosont a külső épületrészeken, majd átlopakodott a belső udvaron. Egy őrizetlenül hagyott, befelé vezető ajtó előtt rövid eszmecserére torpantak meg. Ketten kiváltak közülük, és az ajtó két oldalán beleolvadtak a sötétségbe. A maradék kettő belépett az ajtón.
A két alak – egyikük karcsú és kecses mozgású, a másik zömök és esetlen – már mélyen az épület belsejében járt. Nesztelenül mozogtak gumitalpú cipőjükben a vaksötét folyosókon. A magasabbik hirtelen megtorpant egy keresztjáratnál, és megálljt intett társának is. A zömök fickó felsóhajtott, és egy ajtókeretnek támaszkodott. Fekete ruhájában csaknem teljesen láthatatlanná vált a sötét mélyedésben, míg a másik férfi lekuporodva előreosont, hogy körülkémleljen.
Hirtelen fölpattant egy ajtó a folyosó átellenes oldalán, és fény ömlött ki a helyiségből. A férfi, aki kilépett a megvilágított teremből, a Komsztár püspökének hagyományos díszruháját viselte. Arckifejezéséből ítélve éppen annyira meglepődött, mint a köpcös alak, akivel szemközt találta magát. Rémülten kapott az ajtókilincs után, ám mielőtt meghátrálhatott volna, az alacsonyabbik behatoló kézifegyvere felugatott, lövedékek záporát köpködve feléje.
A férfi testéből vérpatakok törtek elő, alakja összegörnyedt, hátratántorodott, ahogy a folyamatos becsapódások elsodorták. Nekiesett egy útjában álló széknek, átbukott rajta, majd mozdulatlanul elterült a padlón. A lövedékek még akkor is érték, amikor már régen nyilvánvaló volt, hogy nem lehet benne élet.
A magasabbik árnyék megpördült, fejéről hátrataszította a csuklyát: Anton Shadd arca vált láthatóvá. A kommandóparancsnok vonásait harag torzította el. Az alacsony, köpcös figurához lépett, és teljes erővel pofonvágta az arcát fedő maszkon keresztül. A pofon végre megtörte a bénultságot, amely eddig valósággal ráfagyasztotta az alacsony alak ujját fegyvere elsütőszerkezetére.
– Az egységre, Scott! – szavai úgy hangzottak, mintha a fogát csikorgatná közben. Legszívesebben ordított volna, de nem felejtette el, hogy csak suttognia szabad. – Megmondanád, mi az ördögöt művelsz?!
Scott főtech úgy tátogott, mint a szárazra vetett hal. Bal keze tétován fölemelkedett, és letépte a fejéről a csuklyát meg a Blackwell éjjellátó szemüveget. Sápadt arcát izzadságpatakok barázdálták. Levegő után kapkodott. Többször is belekezdett mondandójába, mire végre megtalálta a hangját. Akárcsak Shadd, ő is suttogott.
– Ki… Kijött azon az ajtón! Azt hittem, mindjárt riadóztatja az egész házat!
– Így aztán lelőtted! – mondta Shadd undorodva. – Ez a püspök volt, te ökör! Szükségünk lett volna rá, hogy elárulja az átviteli kódokat!
– Nem számítottam rá… Azt hittem, megy, és szétkürtöli, hogy itt vagyunk!
– Pánikba estél.
– És ha igen? – vágott vissza Scott. – Erre nem készített föl senki! Technikus vagyok, nem hivatásos gyilkos, mint a Hetes Kommandó!
Shadd már majdnem válaszolt neki valami durvát, de aztán megtartotta magának a véleményét. Csak ennyit mondott:
– Megtaláltam a HPG irányítóhelyiségét. Gyerünk!
Shadd rácsukta az ajtót az iménti mészárlás nyomaira. A folyosó ismét sötétbe borult.
– Ha megkérhetlek, legközelebb hagyd a vérontást a hivatásosokra.
Ezek után egyetlen szó sem esett közöttük, amíg el nem érték az irányítóhelyiséget.
A terem magas, kupolás mennyezete alatt olajos pára gomolygott, amelyre elmosódó, széles sávokat festett a rubinüveges biztonsági lámpák vöröses fénye. A helyiség levegője mintha halványan izzott volna, hússzínű fénypettyek verődtek vissza a villogó krómalkatrészekről és a sápadt műanyagelemekről.
A HPG, a hiperpulzus-generátor ormótlan vezérlőszerkezetét patkó alakban ölelte körül az irányítópanel; a jókora szerkezet a terem nagy részét elfoglalta. Védőburkolatba foglalt vastag kábelek indultak ki belőle, és tartottak egyenesen az északi falnak, ahol a hatalmas generátor rejtőzködött. A falak síkját kisebb kommunikációs egységek, számítógép-konzolok és adattároló egységek törték meg.
A bejárattól nyitott lépcsősor vezetett egy keskeny futóhídig, amely a padlótól számítva három méteres magasságban ölelte körül a terem falait. A szemközti oldalon kiszélesedett, kisebb megfigyelőállást képezve, ahonnan szinte valamennyi munkaegységet szemmel lehetett tartani. Itt állt a püspök magas támlájú bársonytrónusa, biztosítván, hogy jól láthassa akolitusait, miközben az átviteli szertartásokat végzik.
Shadd körbevizsgálódott, további kijáratokat keresve, Scott pedig egyenesen a vezérlőszerkezethez lépett, és tanulmányozni kezdte. A kommandóparancsnok talált egy kisebb ajtót a déli falon. Mivel korábban aprólékosan végignézte a Komsztárról készült légi felvételeket, nem okozott neki különösebb nehézséget, hogy megállapítsa, ez bizonyára a püspök privát lakosztályának kertjébe nyíló ajtó lesz. Innen tehát kevéssé valószínű, hogy támadástól kellene tartani. A futóhíd mentén húzódó, fedőlemezekkel elzárt ablakokon kívül nem akadt más kifelé vezető nyílás.
Shadd hirtelen zörgést hallott: fegyverrel a kézben megpördült, aztán rájött, hogy csak Scott ütötte a zajt, lefeszegetve az irányítószerkezet egyik borítólemezét. Hamarosan már a látszólag ötletszerűen tekeredő drótok és huzalok között matatott.
– Gyerünk, öregfiú! Minél tovább piszmogsz abban a koszládában, annál biztosabb, hogy elkapnak bennünket!
– Ez nem olyan egyszerű, Shadd! Ez a rohadt masina össze-vissza van toldozva! Legalább hetvenhétszer belenyúltak, a pótdrótokon is pótdrótok lógnak! Már azt sem tudom, melyik áramkör melyik! Szerintem még ők maguk se tudnák megmondani, hogy tulajdonképpen mit is csináltak!
– Nem vagyok kíváncsi rá – dörmögte Shadd. – A te dolgod csak az, hogy megcsináld, nem pedig, hogy megideologizáld! Azt mondják, valóságos mágus vagy; bizonyítsd is be!
Scott vágott egy grimaszt, de már vissza is fordult a munkájához. Átkai időről időre feltörtek, mint valami időszakos vízfolyás, miközben Shadd az ajtózárakat ellenőrizte. A biztonság kedvéért még néhány iratszekrényt is a hátsó ajtó elé tolt. Egyszer csak lövések zaja hangzott fel odakintről.
– A fenébe – morogta Shadd. A kintiek közül valakit észrevettek. De az is lehet, hogy a püspök holttestét fedezték föl, vagy valami más módon derült fény a behatolásukra. Most már tulajdonképpen mindegy is. Odakintről riadó hangjai hallatszottak.
Shadd fölrohant a futóhídra, és keresett egy ablakot, amelyik a belső udvarra nyílik. A lövések ebből az irányból hallatszottak. Vigyázva, hogy testének minél kisebb része bukkanjon elő a takarásból, óvatosan kinyitotta az ablak fedőlemezét.
A belső udvart keresőlámpák éles fénye pásztázta. Shadd jól láthatta a bejárat felé törő Komsztár-katonákat és Kurita-harcosokat. A bejárati ajtót védő kommandósok hangtompítós fegyvereikkel folyamatosan tűz alatt tartották őket, de innen fentről látszott, hogy erejük egyre fogy. A támadók fegyvereinek kerepelése, az egyre recsegő riadó hangjai teljesen elnyomták lövéseik zaját, így Shadd nem tudta megállapítani, mennyien maradhattak.
Shadd leszólt a drótok között pepecselő Scottnak:
– Most már nem ártana, ha tudnál valamit produkálni, mágus.
– Nekem se célom, hogy itt töltsem az éjszakát – csattant föl Scott. Hangját visszaverte az irányítószerkezet ürege, ahová éppen bedugta a fejét.
Shadd visszafordult az ablakhoz, még éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyen három drakónt, akik a fal menti oszlopok között lopakodtak, már csak néhány lépésnyire attól, hogy oldalba támadják az ajtót védőket. Shadd egészen biztos volt benne, hogy ebből a szögből az emberei nem láthatják meg őket. Kihajolt az ablakon, eleresztett egy sorozatot feléjük, aztán azonnal vissza is húzódott, még abban a pillanatban, ahogy a ravaszt elengedte.
Várt egy pillanatig, de nem koppantak válaszul lövedékek a falon; ezek szerint Ceres Arms Rangerének torkolattűz-elfojtó szerkezete megtette a magáét. Az ellenség nem vette észre, hol rejtőzik. Megkockáztatott egy pillantást az ablakon keresztül, hogy szemügyre vegye találati eredményét. Az iménti három Kígyóból kettő a földön hevert, látszólag élettelenül, harmadik társuk visszafelé rohant, amerről jött. A védők helyzete legalább néhány percre biztossá vált.
Scott örömkiáltását hallva Shadd megfordult, még éppen jókor, hogy láthassa, ahogyan a hiperpulzus-generátor irányítópaneljének fényei előbb pislákolni kezdenek, majd folyamatosan felizzanak. Nyüszítő zaj hallatszott, mely előbb zümmögéssé, majd mély bugássá erősödött.
– Kész – jelentette elégedett arccal a főtech.
– Mi a helyzet a kódokkal?
– Elfogadta.
– Akkor küldd át az üzenetet! Pontosan, szóról szóra, ahogy az ezredes átadta!
– Nem vagyok újonc, Shadd. – Scott arcáról lefagyott a mosoly. Visszafordult a billentyűzethez.
A kintről behallatszó harci zajon keresztül Shadd a billentyűk kopácsolását hallgatta: a monoton zaj úgy mérte az idő múlását, mint valami öreg falióra tiktakolása. Az időnek ugyancsak szűkében voltak. Minden eltelt perc tovább csökkentette a kommandó esélyét, hogy valaha élve kijutnak innen.
A támadás megújulásának jeleként egy plazmavető recsegő zaja hangzott fel odakintről.
Az ablakon kipillantva Shadd egy csatamech felsőtestét látta meg a szomszédos épület teteje fölött. A hajnalt jelző halvány szürkület festette égbolt előtt a hatalmas tömeg körvonala mintha fej nélküli madárijesztőt formázott volna. A szerkezet alakjából ítélve Shadd arra következtetett, hogy a félelmetes tömegpusztító fegyver, egy Vulkán közeledik.
Ahogy a szerkezet jobb karja felemelkedett, hogy újabb adag plazmát lövelljen áldozataira, a lövedék fénye megvilágította otromba alakját. Bal mellkasát jelkép díszítette: Shadd felismerte a Kurita-ház fekete sárkányát. Vagyis a Kígyók emelték a tétet.
A Vulkán plazmalövedékei megolvasztottak mindent, amit nem tudtak azonnal lángba borítani. A bejárati ajtó felől fájdalomkiáltások hallatszottak. „Jó emberek halnak meg ott” – futott át Shadd agyán.
A szomszédos épületből kurita harcosok özönlöttek elő. Semmi sem állíthatta meg, de még csak le sem lassította őket, ahogy keresztültörtek az udvaron: sem lövedékek, sem gránátok. De nem is kellett ilyesmitől tartaniuk: Shadd emberei a bejáratnál már halottak voltak. A kommandóparancsnok csak remélni tudta, hogy legalább néhányuknak sikerült beljebb hatolnia az épületbe, és odabent elrejtőztek, olyan védekező állásokban, ahová nem érhettek el a mechek lövedékei. Ha ez sikerült nekik – nos, akkor a Kígyók nem egykönnyen füstölik ki őket onnan. A kommandósok időért adják cserébe az életüket.
A HPG konzoljának kijelzői egy pillanatra elhalványultak a feszültségingadozástól, ahogy a generátor útjára bocsátotta csillagközi jeleit az űrben. Scott üdvözülten vigyorgott, szemlátomást teljesen megfeledkezett arról, ami rájuk vár. Shadd nem tehetett mást: megcsóválta a fejét.
A kommandóparancsnok kisvártatva előhúzta kommunikációs egységét:
– Mohamed a bázisnak!
– Gyerünk, Mohamed! – hangzott az azonnali válasz, Jaime Wolf hangján.
– Kígyófészek van itt… Meg néhány mech. Ne várjanak haza bennünket.
– Sikerült?
– Az üzenet átment, ezredes. Most már mehetnek az emberek is.
– Ezért mindig emlékezni fognak önre.
Shadd megszakította az adást. A Hetes Kommandó emberei homályban, szemfényvesztésben élnek, és így is halnak meg. Ahogy az ezredes mondta az imént: mindig emlékezni fognak rá. Ennél többet nem is kívánhatott. Új tárat kattintott a Rangerébe, és az ajtóhoz lépett, hogy ott várja be a támadást.