Ryuken-Dragonyos tábor, Barlow's End

Drakónis határvidék. Egyesült Világok

3026. október 1.

Malcolm Spence mech-harcos két kockacukrot pottyantott kávéjába, és az őrbódé falán lógó órára nézett. Fenébe! Még csak 01.30 van. Még van négy és fél órája a váltás érkezéséig. Hosszú éjszaka áll előtte. Az ellenségnek fogalma sincs róla, hol táboroznak, úgyhogy valószínűleg nem érheti őket támadás. Kőpofa Chant ez persze nem érdekelte. „Teljesen szabványos felügyelet” parancsolta, és Spence-nek jutott a legrosszabb műszak. Mivel dühítette magára ennyire Kőpofát? Na mindegy, semmit sem tehet, csak kibírja valahogy! Egyszerűen csak ébren kell maradnia, de hát erre való a kávé. Bárcsak ne lenne ilyen csend!

Amikor kopogtattak, kis híján az ölébe döntötte a gőzölgő italt. Mielőtt Spence bármit mondhatott volna, az ajtó feltárult, és láthatóvá vált egy magas, izmos Ryuken mech-harcos. A kintről beszűrődő holdfény ezüst kissapkává változtatta rövidre nyírt szőke haját, a jobb orcáján éktelenkedő heg pedig gonosznak mutatta volna, ha arcán nem ül barátságos mosoly.

– Bocs, nem akartalak megijeszteni.

– Semmi gond – mondta Spence, és feltörölgette, ami kilöttyent. –Helyzet?

– Semmi. Nem tudok aludni. Talán az idegességtől. Arra gondoltam, bárki figyeli a monitorokat idebent, ráfér egy beszélgetés, hogy elüssük az időt. Voltam már őrségben, úgyhogy tudom, milyen unalmas tud lenni.

– Nagyon monoton – értett egyet a Dragonyos.

– Nevem Kahn – szólt a látogató, és kezet nyújtott; ujján egy vastag aranygyűrű ékeskedett, mely megcsillant a fényben. Spence kezet rázott vele. Tetszett neki a másik erős szorítása.

– Vezeték- vagy keresztnév?

– Rád bízom – válaszolta a Kurita, és odahúzott egy széket.

Mech-harcos bajtársakhoz illő, könnyed beszélgetésbe bonyolódtak.

Kahn együtt érzett Spence problémáival, melyek az Árnyéksólymán levő ugrórakéták működési hibájából származtak, mivel kiderült, hogy két évvel ezelőtt ő is ugyanezzel a gonddal küszködött a saját mechjén. Ő meg a techje egyszerűen képtelen volt megtalálni a hiba forrását. A rakétarendszert egy az egyben ki kellet cserélni, hogy kiküszöböljék a problémát.

Spence igencsak meglepődött, amikor Kahn tágra nyílt szemmel előrehajolt.

– Az meg mi?

– Hol?

– A négyes monitoron. Ott, a mech háta mögött. – A Kurita felkelt, és áthajolt Spence széke fölött, majd bal kezével a képernyőre bökött. Kahn jobb keze Spence hátán nyugodott, majd megragadta a Dragonyost, és a monitorok felé fordította. Kahn gyűrűje hideg pontként tapadt hátul Spence nyakára, ahol a Ryuken keze pihent.

Spence a képernyőre hunyorgott, de nem vett észre rajta semmi szokatlant.

– Én semmit sem látok.

– Azt hittem, valami mozgást látok. Biztos csak a képzeletem játszik velem. – Kahn a baljával megdörgölte szemét, és visszament a székéhez. – Nem vagyok hozzászokva az éjjellátó videokamerák torzításához. Nem ugyanaz, mint a mechem fényfelerősítő áramkörei. Biztos eltart egy darabig, mire megszokja az ember.

– Aha, egy ideig.

– Régóta dolgozol ilyesmivel?

– Régebben, mint szeretném. – Ezek mellett minden perc túl hosszú. Az ördögbe! Fáradt volt, kis híján elaludt.

– Még mindig hátravan a műszak java?

– Hmm? – Komoly erőfeszítésébe került, hogy Kahn szavaira összpontosítson. – Aha, hosszú a műszak.

– A váltás meg biztos késik, ugye? – Kahn hangja kitartóan, magabiztosan és meggyőzően csengett.

– Ké… késik…

– Na nem probléma, igaz?

– Na… nem…

– Csendes a mai éjszaka. Semmi sem látszik a monitorokon. Minden olyan unalmasan normális.

Kahn hangja teljesen meggyőző volt.

Spence nem válaszolt.

Kahn elégedetten felhorkant, és felkelt székéről. A monitor konzolhoz lépett, és a tábor egyik távoli szegletét megfigyelő kamera képét kapcsolta a főképernyőre. Miután állított a képminőségen, Kahn elővett egy lapos, fekete dobozt zubbonya zsebéből. A tárgyat a képernyő dobozára helyezte, és megérintette a felső sarokba rejtett gombot. Egy rakás apró, zöld betű és szám kezdett ragyogni a doboz egyik sarkában. A videó képernyőjén látható időt és területi kódot jelezte ki. A dobozon kisebb betűkkel a „felvétel” szó is megtalálható volt.

A képernyőn egy percen belül feltűnt egy sötét kezeslábasba öltözött alak. Vállán, egy kör háttere előtt, száját nagyra nyitó farkasfej csillant meg egy kósza fénysugárban.

A zömök alak mintegy mellékesen elsétált a sátor mellett, melyen Minobu Tetsuhara személyes jelzése szerepelt, és kis időre eltűnt az árnyékban. A sátor mellett jelent meg ismét, és az ott parkoló légpárnáshoz lépett. Felemelte a motorháztetőt, és az alatta tátongó sötétbe hajolt. Valamit csinált, majd lecsukta a fedelet, és körülnézett, mintha azt akarná tudni, meglátta-e valaki. Pár pillanat múlva elnyelte a sötétség.

Kahn állított a konzol néhány szabályzóján. A kiválasztott képen a peremsáv kerítésének egy szakasza látszódott. A dobozon szereplő zöld karakterek átváltottak, hogy alkalmazkodhassanak a monitoron megjelenő új adatokhoz.

Ezúttal majdnem tizennégy perc telt el, mire valami változott volna a képernyőn. Ugyanaz az alak, akit Kahn korábban megfigyelt, balról lépett be a képbe, és odakocogott a drótkerítéshez. Egy könnyed ugrás, és már át is jutott a kerítésen, majd guggolóállásban landolt a túloldalon. Elnyelte a kamera látóterén kívüli homály.

Nyolc perccel később tért vissza. A drótokat elvagdosta, és visszaóvakodott a tábor területére. Odabent eltöltött némi időt azzal, hogy aprócska tárgyakat ásott el a környéken. Munka közben az ember kioldalgott a kamera látóteréből.

Miután az alak eltűnt Kahn szeme elől, kikapcsolta a kis fekete dobozát, és visszasüllyesztette zsebébe. Egy másik zsebből előhúzott egy apró hengert, és végét Spence nyakára illesztette, mire a hengerből halk szisszenés hallatszott. Kahn ellenőrizte Spence pulzusát, és elégedetten bólintott, ahogy a Dragonyosnak korábban beadott szer ellenanyaga ismét felgyorsította annak pulzusát. A henger visszakerült Kahn zsebébe. Mielőtt visszaült volna, Kahn kicserélte Spence kávéját egy friss, teli bögrére.

Kahn monoton hangon beszélni kezdett. Unalmas dolgokról fecsegett, szavai éles, részletes képet rajzoltak unalmas videomonitorokról, és bögre kávékkal megtűzdelt műszakokról.

– Egy pillanatra biztos elbóbiskoltam – mondta végül Spence. Szavai kissé egybefolytak, de Kahn látszólag észre sem vette. Félig-meddig ő is alszik, gondolta Spence. – Miről is beszélgettünk?

– Semmi fontosról. Magam is holtfáradt vagyok. Azt hiszem, megadom magam.

– Mázlista. Én nem mehetek, amíg a váltás be nem jelentkezik.

– Nem lesz gond? Nem fogsz megint elkábulni?

– Áh. Most hoztam ezt a bögre kávét. Egy darabig majd ébren tart. –Belekortyolt. – Fúj! Nagy szükségem van kávéra. Olyan kótyagos voltam, hogy elfelejtettem becukrozni.

Kahn mosolygott, és behúzta maga mögött az ajtót.

Két órával később hasított az első robbanás hangja az éjszakába.

Minobu felpattant fekhelyéről, és azonnal öltözködni kezdett, mielőtt még a riadósziréna hangja felharsant volna. Már az első detonáció felébresztette. Félig felvett zubbonyban, övét a kezében szorongatva csapta félre a sátor bejáratát fedő vásznat, és kilépett a hűvös, hajnali levegőre. További robbanások és fegyverropogás hallatszott a délnyugati peremterület felől. Az a mech, amely abban a körletben volt őrségben, keresőfényével kaszált, hátha felfedezi a behatolókat. Katonák rohantak minden irányba. Legtöbbjük csupán félig tudott felöltözni, akárcsak Minobu, de mindegyikük fegyvert szorongatott. Köztük volt Kelly Yukinov is. Minobu odasietett, hogy feltartóztassa.

– Mi történik?

– Még nem tudjuk biztosan – mondta Yukinov. – Úgy tűnik, kommandósok törtek be a délnyugati kerítésnél. Nem gondoltam volna, hogy Davionék tudják, hol vagyunk.

– Mechek?

– Tudomásom szerint nincsenek. Épp oda tartok, hogy utánanézzek.

– A kocsimmal gyorsabban odaérünk.

– Remek.

Michi az alvástól kócosan, ugyanakkor oldalfegyverével babrálva épp akkor botladozott ki sátrából, amikor a két tiszt a légpárnás kocsiba pattant. A motor felbődült, hangja elnyomta Minobuék felé kiáltott kérdéseit. A jármű ezután kissé megemelkedett légpárnáján, majd dübörögve belelendült az éjszakába, maga mögött hagyva Michit. Egyszerre csalódottan és bosszúsan bámulta a távozókat, amikor a kocsi váratlanul kifarolt balra, és megpördült. A peremsáv egyik robbanásának háttere előtt Michi megpillantott egy testet, mely bábuként, ernyedten pörögve repült ki a légpárnásból, mielőtt az a földbe csapódott volna, felismerhetetlen roncsként végezve.

Michi futva indult a roncs felé, csak ott állt meg, ahol a testet kizuhanni látta. Buddhához intézett imái ellenére a földön fekvő alak Kelly Yukinov volt. Egyik lába természetellenes szögben kicsavarodott, de a Dragonyos fájdalmas nyögése jelezte, hogy életben van.

– Medtech! – üvöltötte Michi a feldúlt éjszakába.

Michi körülnézett, pillantása a senseit kereste, és fohászkodott, hogy Minobu is valahol a földön feküdjön. A keresztülsuhanó keresőfény durva domborműhöz tette hasonlatossá a helyszínt. Ragyogó fehér és tusfekete váltogatta egymást, groteszk festménnyé változtatva a jelenetet. Csupán a tönkrement légpárnás alól kilógó ernyedt kéz tette valóságossá, talán túl valóssá is.

Michi magára hagyta a Dragonyos őrnagyot, és a roncs felé iramodott. Minobu bent szorult, mindent vér borított. Michi reszketeg ujjakkal keresgélte felettese pulzusát. Mivel nem találta, könnyek öntötték el szemét, mégsem engedte el a sensei kezét.