Hoshon udvarház, Cerant, An Ting

Galedon katonai körzet, Drakónis Szövetség

3026. november 24.

A felkelő nap fénye beszűrődött a kertből, éles árnyékokat vetve a fapadlóra. A nyitott paneleken keresztülfúvó szellő hűvös volt, Minobu mégsem érezte a levegő csípősségét. Teljesen elmerült a festésben: ecsete épp egy kecses krizantémot rajzolt a bal kezében tartott fekete vázára. A kerámia csillogó éjszín felülete finoman, meghitten verte vissza a fényt.

Minobu felemelte a vázát, és a beáramló fény felé tartotta. Munkájával elégedetten állította a vázát a szárítóállványra, majd megtisztította az ecsetet. Épp a belső ajtó felé fordult, amikor a panel félrecsúszott, hogy felfedje az ott álló Jaime Wolf alakját. A szemöldökfa elég alacsonyan volt, a zsoldosnak mégsem kellett lehajolnia, amikor átlépett a küszöbön.

– Sikerült végre időt szakítani a hadirokkant meglátogatására? – kérdezte Minobu a közelebb siető Dragonyostól.

– Izgalmas napokat élünk a Barlow's End óta – válaszolt Jaime hasonló hangnemben, bár a barátja hangjában rejtező él kissé meglepte.

– Gondoltam – felelte Minobu. Az ő napjai korántsem voltak izgalmasak, ellenben fájdalommal és szenvedéssel töltötte ideje nagy részét. A lábadozás hosszú időt vett igénybe, összetört teste csupán lassan, apránként gyógyult. Mindezt baráti támogatás nélkül kellett átvészelnie, még Tomikót is ritkán látta, mivel asszonya kimenekült a szobából, amint megpillantotta a műkezet és – lábat.

– Marisha épp Tomikóval beszélget – jegyezte meg Jaime.

– A nejemre ráfér a társaság. Mostantól talán megváltozik egy és más, gondolta Minobu. Marisha segítségével Tomiko talán képes lesz elfogadni férje új külsejét.

Jaime látogatásával talán az eddigi száműzetésnek is vége szakad. A baleset óta eltelt másfél hónap alatt Minobu úgy érezte, mindenki magára hagyta. Erre még az sem hozott enyhülést, hogy Michi egy hete visszatért mellé. Az ifjú tai-i zárkózott és visszahúzódó lett, csupán munkaügyekről lehetett vele beszélni. Nagy változáson ment keresztül. Olybá tűnt, mintha nem is Minobu, hanem ő sérült volna meg Barlow's Enden.

Nem, gondolta Minobu az önsajnálat hálójában vergődve. Barlow's End jelentette az én pályafutásom végét.

– Hanyagság volt tőlem, hogy meg sem köszöntem a jelentést, amelyet a Barlow's Enden végrehajtott akcióról küldtél – mondta kifejezéstelen arccal. – Nagyon érdekes olvasmány volt.

– Nekem ne vetítsd itt ezt a szamuráj marhaságot! – tört ki Jaime elkeseredetten. – Ehhez túl régóta vagyunk már barátok!

Most Minobun volt a megdöbbenés sora. Annyira elmerült a saját problémáiban, hogy észre sem vette, milyen gondok nyomasztják Wolfot.

– Tudom, hogy amikor először találkoztunk, fenntartásaid voltak, barátom. Nem gondoltam volna, hogy ezek a fenntartások egyszer még ilyen nyűggé tesznek.

Minobu halványan elmosolyodott, de amikor megpróbált felállni, minden vidámság lehervad az arcáról. A lábába nyilalló fájdalomtól megszédült. Kénytelen volt a botjára támaszkodni, hogy kihúzza magát. Az éles sajgás lassan tompa fájássá szelídült akaratereje nyomása alatt.

– Magamnak is sok nyűggel kell megküzdenem manapság.

Wolf arcán a bosszankodás és együttérzés viaskodott.

– Bocsánatot kérek, amiért ilyen udvariatlan vagyok. Gyere, igyunk egy csésze teát – ajánlotta Minobu, és szabad kezével az ajtó felé intett.

Együtt sétáltak ki a kertbe. Végigmentek a kavicsos ösvényen a miniatűr kastélyok és a gondosan ápolt törpe fácskák között. Ahogy a patak felett átívelő híd közepére értek, Minobu megtorpant.

– Te megtetted, ami tőled telik – vette fel ismét a beszélgetés korábbi fonalát. – Ha csalódott is vagyok a Ryuken teljesítménye miatt, amit a Barlow's Enden nyújtott, a rosszkedvemet nem rajtad kellene kitöltenem.

– Kellemetlenül alakult, hogy a Lovasok egyszercsak megjelentek. Erre igazán nem számíthattál. Az ilyen problémák még a gyakorlott egységeket is rossz színben tűntetik fel. – Wolf megjegyzéséből látszott, hogy ő is gondterhelt a balsorsú rajtaütés miatt. – Kelly szerint az embereid igencsak kitettek magukért, egészen addig, míg Satoh át nem vette a parancsnokságot.

Satoh! Minobut már a név hallatán is kirázta a hideg. Az az alak nem volt más, csupán Samsonov egyik bábja. Hozzá nem értő, önálló gondolkodásra képtelen – közveszélyes bolond. Minobu leküzdötte haragját, dühös arca lassan kisimult. Egy udvarias beszélgetés során talán kellemesebb témát kellene előhoznia. Erről az emberről többet nem akar beszélni, ahogy arról sem, ami miatta Barlow's Enden történt. Még Jaime-nek sem.

– Hogy van Yukinov őrnagy?

– A lehető legjobbat szereztem meg neki. Már egy hete szolgálatban van, bár egy kicsit még biceg. A myomer beültetés még nem lett tökéletesen beállítva. – Jaime hangja lassan elhalkult, ahogy ráébredt, hogy olyan dologgal hozakodott elő, amelyet Minobu még nem tudott magában teljesen feldolgozni.

Heteken keresztül, míg a műtétjére várt, Minobu színét sem látta Wolfnak. Ezalatt a Kurita Testvériség orvosai kezelték, szétroncsolt karját és lábát művégtagokkal helyettesítették. Biztosították afelől, hogy ugyanúgy fogja tudni használni végtagjait, mintha azok igaziak lennének. A Minobuba beépített protézisek azonban össze sem voltak hasonlíthatók azokkal a rendkívüli myomer szerkezetekkel, melyeket Wolf szerzett Yukinov számára. Minobu hálás volt a tényért, hogy azért még képes egy mech irányítására, még akkor is, ha azt az eddiginél kisebb hatékonysággal teheti meg. Ennek ellenére érzett némi irigységet. Bármi is legyen, a kí segít majd, hogy túllépjen ezen az apró fogyatékosságon.

Jaime megpróbálta a társalgást munkaügyi témákra terelni.

– Kelly minden idejét azzal tölti, hogy újra formába rázza az Alfa ezredet. Máris hallom a sirámokat, hogy milyen jó dolguk volt, amíg J.E. volt a főnök. Kelly sokkal rövidebb pórázon tartja a fiúkat, és messze nem enged meg nekik olyan dolgokat, mint amilyeneket Jamison elnéz a Zéta ördögfiókáinak. Az Alfa hamarosan újra a régi lesz.

– Komolyak voltak a veszteségek?

– Nagyon komolyak – mondta Jaime. Ahogy korábban a Quentinen, most sem bocsátkozott részletekbe, megtartotta a maga kis titkait. –Azért összeszedjük magunkat. Megvannak a módszereink.

– Ó, igen. A titokzatos tartalékok és utánpótlások a Periférián túlról. A Dragonyosok legnagyobb titka.

Wolf megtorpant és szúrós szemmel nézett fel magasabb társára.

– Nézz rám, Minobu! Miféle játékot űzöl ezzel a piszkálódással?

– Piszkálódnék?

– Unity szent nevére! Már megint kezded. Én nem az egyik zen tanítványod vagyok, hogy kérdéssel felelj a kérdésemre – váltott Jaime szigorúbb hangnemre. – Szóval miféle játék ez?

– Ha játék, akkor sem szórakoztat – felelte szomorúan Minobu. – Ma van köztünk valami feszültség, egyfajta szakadék. Azt tudom, hogy engem mi bánt, de azt nem, ami téged. Elég jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, mikor próbálod megkerülni a kényelmetlen kérdéseket. Beszélj nyíltan!

Tekintetük pár pillanatig egymásba fonódott. Majd anélkül, hogy bárminemű visszavonulás jelét adta volna, Jaime megszólalt:

– Akkor játsszunk nyílt lapokkal.

Minobu bólintott.

– Azért jöttem, hogy arról beszéljünk, ami az ezredekkel történik – kezdte Jaime. – Ez a szemét Akuma folyamatosan keveri a bajt, amint nem figyelek oda egy pillanatra. Egyre rosszabb a helyzet. A tisztjeim már a fejét akarják. Vészesen közeledünk a törésponthoz. Mindebben Samsonov keze van. Ő hagyja, hogy Akuma így szórakozzon velünk. Azt is hallottam, hogy szövetségszerte azt a hírt terjeszti, hogy a Dragonyosok nem engedelmeskednek senkinek sem. És hogy túl erősek vagyunk, így fenyegetést jelentünk a szövetség biztonságára nézve. Te tudod, mi az igazság.

– Attól félek – folytatta Wolf –, hogy megint szét akarják darabolni az ezredeket. – A zsoldosvezér válla leroskadt. Most, hogy végre kimondta, mi bántja, energiája mintha elillant volna.

– Amit soha nem engednél meg. – Minobu a homlokára szorította a kezét. Ismét olyan erős fejfájás gyötörte, mint a baleset utáni első héten, de most nem a sérülés miatt. Az a fajta fejfájás már egy hónapja megszűnt.

– Miért jöttél pont hozzám?

– A Dragonyosok rémültek – válaszolt Jaime halkan.

– Te pedig bármit megtennél, még a barátaidat is felhasználnád, hogy megmentsd őket.

– Valóban. – Wolf hangjából nem érződött bűnbánat.

Minobu hosszú ideig bámulta némán a tavacska túlsó partját, Jaime pedig szintén szótlanul állt mellette. Wolf beismerése új álláspontot hozott kettejük kapcsolatába. Mindketten tudták, hogy Minobu válasza jóvátehetetlen sérüléseket okozhat barátságukban.

– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte végül Minobu.

– Te megérted a helyzetünket, és tudod, hogy a Dragonyosok jól és hűségesen szolgálják a Szövetséget. Mondd ezt el nekik. Meséld el az igazságot, és fedd fel Samsonov hazugságait. Téged maga a koordinátor nevezett ki. Súlya van a szavaidnak. Arra kérlek, hogy használd az érdekünkben.

– Ha meg is teszem, amire kérsz, nem ígérhetek semmit. És vannak dolgok, amelyekről többet kellene tudnom. – Wolf kelletlenül nézett rá, mire hozzátette: – Nem akarom tudni a titkaitokat. Arra vagyok kíváncsi, mi az, ami elfogadható a számotokra. Mi a határ?

– A legalsó határ?

– Igen.

Wolf megnyalta az ajkát, vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett:

– A minimum az, hogy minden ezred egyben maradjon. Egyet sem engedek feldarabolni, és azt sem, hogy a független egységeket elválasszák a derékhadtól. Amíg rendelkezésünkre áll An Ting, addig felváltva akarom szolgálatba küldeni a csapatokat, hogy ne maradjanak védtelenül a civiljeink.

– Ezt senki sem kérheti tőletek. – Egyikük sem érezte helyénvalónak, hogy kimondja, mások éppen erre törekednek. Minobu végighordozta tekintetét a kerten, és Jaime szavait mérlegelte. – A kéréseid nem indokolatlanok. Talán a koordinátor hallgat majd rám.

– De arra számítasz, Samsonovot nehéz lesz majd meggyőzni.

– Igen. Ő egy hadúr, és a Barlow's Enden esett kudarc elegendő okot szolgáltat neki, hogy kimutassa a foga fehérjét. A csapataid tettét nehéz lenne letagadni.

– Nem fogjuk letagadni – mondta Jaime egyszerűen. – Azt tettük, amit tennünk kellett. Rendelkezésedre bocsátok minden elérhető adatot: kazettákat, átiratokat, eskü alatt tett vallomásokat. Bármely féleszű látni fogja, hogy csak azt tettük, amit meg kellett tenni. A Dragonyosok harci eredményei jók, még a legtöbb Fénylő Kard ezred eredményeinél is jobbak. Értékesek, fontosak vagyunk a Szövetségnek. Takashi Kurita minden bizonnyal belátja majd, hogy csapataim többet érnek, mint bármely megalomániás egójának a jóllaktatása.

Minobu figyelmesen szemügyre vette Jaime őszinte, esdeklő pillantását. Az ezredes arra számít, hogy Minobu hűséggel viseltetik egy balszerencse sújtotta barát és bajtárs iránt. A legtöbb ember számára már ez is elegendő indok lenne, Minobut azonban más is arra kötelezte, hogy segítsen. Mivel megmentette Jaime Wolf életét, felelőssé vált Jaime tetteiért is. Minden törvény szerint parancsnokként Jaime volt felelős a csapataiért. Ez azt jelentette, hogy Minobunak az ő tetteikért is felelnie kell. Ha a Dragonyosok a Szövetség ellen fordulnak, Minobut terheli a felelősség, ezért nem engedhette meg, hogy a Dragonyosokat a lázadás jóvátehetetlen bűnébe kergessék.

– Úgy legyen, Jaime barátom. Megpróbálom.