32
Colin MacLaren még jóval azután is parancsnokát szólongatta, hogy a kőlavina moraja elült. Hayes és Sheridan hiába győzködte, hogy az Özvegynek vége, a természet gonosz játéka legyőzte. Az öreg azonban képtelen volt elhinni, hogy Natasa Kerenszkij alulmarad egy lavinával szemben, ezért a helyszínről egy tapodtat sem volt hajlandó elmozdulni. Társai már azt latolgatták, hogyan tudnák erővel az űrjáróhoz vonszolni.
Amikor a szakasz frekvenciáján némi halk recsegés hallatszott, mindhárman azonnal elhallgattak, és minden energiát a kommunikációs áramkörökre kapcsoltak. Egy halk női hang szólalt meg:
– Nyugi, öreg fiú. Ne mondj még le rólam.
Sheridan és Hayes örömében kurjongatni kezdett. Korábbi aggodalma ellenére MacLaren látszólag nyugodt maradt, de hangja elárulta, mit érez valójában.
– A százados jól van?
– Élek, ami máris több, mint amire jogom lenne. A Fekete Hölgy is látott már jobb napokat. Csúszás közben valahol elhagytam az antennáimat. Eltartott egy ideig, amíg felszereltem a tartalékot. Bocs, hogy ennyit kellett aggódnotok miattam.
– A századosnak szükségtelen bocsánatot kérnie – felelte MacLaren. – Ha a százados megadja a koordinátáit, lemegyünk hozzá.
– Bárcsak ilyen egyszerűen menne, Colin. Valamilyen sziklahasadékban vagyok. A fal túl meredek, nem lehet megmászni, ugrórakéta nélkül pedig öngyilkosság lenne elindulni is. A lejtő fala a kőlavinától meggyengült, és valószínűleg megint megcsúszna, ha egy mech próbálna járni rajta. Nézzetek inkább utána, hogy rá tudtok-e csatlakozni a Hálóra, hogy a hajó számítógépéről lekérjétek a taktikai térképet. Valahol csak véget ér ez a repedés is!
MacLaren azonnal teljesítette a parancsot. Amikor az Özvegy Hálója számítógépről letöltötte a környék térképét, megkereste a hasadékot, és észrevette, hogy nagyjából egy szintre kerül a peremmel, méghozzá tőlük húsz mérföldre északkeletre. Ezt az információt átküldte Kerenszkijnek is.
– Ez megfelel – mondta a nő. – Találkozzunk a hetvenkettes rácson, vonatkozási pont három-tizenhétnél. Lóduljatok, mert máris túl sokáig ácsorogtatok itt.
– De akkor a százados egyedül marad!
– Semmi „de”, Colin. Nincs más választásunk. Nem csúszhattok le idáig. Mozgás!
– Igen, százados.
Kerenszkij lelki szeme előtt feltűnt a Martalóc, amint csalódottan tovabaktat, akár egy durcás kisgyerek, akitől elvették a maciját, és ez a kép határozottan felvidította. Az emberei hajlandók akár az életüket adni érte, és ő sem ajánlhat fel értük kevesebbet. A Fekete Özvegy század volt a legjobb, pedig valaha a Wolf Dragonyosai szégyenfoltjának számítottak. Ő pedig ezekből a fegyelmi problémákkal küszködő szerencsejátékosokból és bűnözőkből piszok jó katonákat faragott, akik később a Belső Szféra legfélelmetesebb zsoldoscsapatának legfélelmetesebb századává álltak össze. Ez olyan eredmény volt, amit a leghíresebb ősei is büszkeséggel emlegettek volna.
Most azonban a jelennel kell foglalkoznia. Húsz kilométert kell megtennie egy igen megviselt mechhel. A pilótafülke levegője már most füllesztő volt, mivel a hőszabályozók java megsérült a zuhanásban. Az erre figyelmeztető hibajelző fények szinte elvesztek a műszerfalon villogó sárga és vörös ledek seregében. Az egyik Donal protonágyú teljesen tönkrement, de az összes többi fegyver működőképesnek tűnt. Feltéve, hogy az ellenőrző rendszer még nem mondta be az unalmast, emlékeztette magát Natasa. Remélte, hogy nem kerül sor harcra.
A hasadék talaját jégkori hordalék és óriási gránittömbök tarkították; némelyik magasabb volt, mint a nő mechje, és valószínűleg legalább ötször annyit nyomott. A hatalmas sziklák a mech érzékelőinek többségét és az összes kommunikációs hullámhosszt leárnyékolták. A vizuális észlelés csupán néhány méterre korlátozódott. Igen, Natasa határozottan azt remélte, nem kerül sor harcra.
Még fél mérföldet sem haladt, amikor a Tömeg Anomália Detektor először jelzett valamit. A százados a dolog elkerülésére szavazott, úgyhogy irányt változtatott. Még kétszer tért ki valami, a gép szerint mech nagyságú, mozgó tárgy útjából. Amikor a negyedik közvetlenül az egyetlen szóba jöhető ösvényen tűnt fel, Kerenszkij vigyázva előreóvakodott. Látótávolságba érve azonban semmit nem tudott kiszúrni.
Gyors ellenőrzést futtatott végig a TAD szenzorain, de a visszajelzés szerint a rendszer működött. Vagy az ellenőrző rendszer is hibás, vagy kísérteteket kergetek, gondolta Kerenszkij. Három további, a TAD által jelzett helyet is ellenőrzött, de hasonló eredménnyel. Hibás lesz az érzékelő rendszer, kísértetek ugyanis nincsenek, döntött magában. Itt a félhomályban, az ősidőkre emlékeztető óriáskövek közt úgy látszik, az ő józan esze is behódolt az emberiség ősi félelmei előtt, melyek a sötétben és az ismeretlen dolgokkal szemben vesznek erőt az emberen. A Csatapöröly tovább indult, óvatos mozdulatai jól tükrözték a pilóta egyre fokozódó idegességét.
– Bang! Meghaltál – harsant fel a takkomon egy kissé eltorzított hang.
Kerenszkij sarkon fordította a Csatapörölyt, és a TAD kijelzőn megjelenő foltot kereste. A hang azt is jelentette, hogy ellenfele hús-vér harcos, akinek a szemébe nézhet, nem valami névtelen árnyék. Meg is találta a célpontot: a sziklafal egyik résébe húzódott vissza, és karmos lábáig álcaháló borította. Egy világoszöld Martalóc állt vele szemben, páncélján ezüstösen csillogtak a ráfestett stilizált pénzérmék.
A Csatapöröly KHR kilövőjén kinyíltak a védőfedelek, a működőképes PPC pedig felemelkedett, amint Natasa felismerte a mechet. A Fejvadász volt az. Nem tudta a férfi nevét, de nem is érdekelte.
A másik csatamech hátán levő nyílás nyitva volt, szájában ott állt a pilóta széttárt karral. Kerenszkij visszafogta magát, pedig már majdnem meghúzta a ravaszt, de képtelen lett volna lemészárolni valakit, aki a könyörületességére bízza magát. Még ezt a mocsadékot sem. Úgy tűnt, a Fejvadász tárgyalni akar. Talán tud valamit mondani, amitől Kerenszkij meggondolja magát.
– Ne lőjön, Özvegyasszony! Vagy legalább vessen egy pillantást a háta mögé előtte!
További három mech lépett elő jól álcázott rejtekéből: egy Orion, egy Gyorstüzelő, és egy Árnyéksólyom. Ezzel összesen százkilencven tonna probléma adódott hozzá az előtte álló hetvenöthöz. Még ha a Pöröly nem viselné a múlt heti harcok és az előbbi zuhanás nyomait, akkor sem úszná meg ezt ép bőrrel, és ezzel Kerenszkij teljességgel tisztában is volt.
– Legalább köszönhetne, Natasa! Tudom, hogy nem épp barátokként váltunk el egymástól Le Blanc-on, de sokat fizettem a kommunikációs frekvenciájukért.
Kerenszkij méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon. Amikor utoljára találkozott ezzel a névtelennel, megküzdöttek egymással. Michael Hasek-Davion értesítette a Dragonyosokat, hogy túszul ejtett egy renegát tech-családot, és Wolf úgy döntött, Natasát küldi annak ellenőrzésére, hogy a techek nem az ezredtől szöktek meg. Amikor Kerenszkij megérkezett Le Blanc-ra, a nagyherceg állást ajánlott neki, és hogy részesülhet a techek szolgálatából. Azóta sem jött rá, miből gondolta a nagyherceg, hogy ezt az ajánlatot csábítónak tartaná. Amikor azonban megtagadták tőle, hogy lássa a techeket, és az Özvegyek elindultak, hogy visszaszerezzék őket, a nagyherceg ráuszította a Fejvadászt és kopóit a Dragonyosokra. A Vadász két további Dragonyost ejtett el aznap. Az Özvegyek felmarkolták a techeket, és elhúzták a csíkot, akárcsak a Vadász.
Csatapörölye most mozdulatlanul várakozott. A Vadász és pajtásai tőrbe csalták, ezért hagyta, hogy ők tegyék meg a következő lépést. Ha valami szemétséget tervez, hamarabb lesz belőle hamu és salak, minthogy a Fekete Hölgy bemondja az unalmast.
– Ugyan már, Özvegyasszony, ami a múltban köztünk történt, az üzleti ügy volt. Jól leégette az öreg Michael H.D.-t, amikor eliramodott a techjeivel. Mondjuk azt, hogy kvittek vagyunk.
– Veled sosem leszünk kvittek, te szemét! Túl sokba kerültél már nekem!
– Óh, ezek a nőies, gyengéd kifejezések! Soha ne mondd, hogy soha, kedves Özvegyem – kacagott a férfi megkönnyebbülten a ténytől, hogy szóra bírta ellenfelét. Innentől gyerekjáték lesz. Először is emlékeztetnie kell a helyzetére, mert az megkönnyíti a tárgyalást. – Ha az életére törnék, már a falon lógna a trófeája, hölgyem. Most azonban jó kedvemben talált – mondta nagyzolón. – Van a számára egy ajánlatom.
– Dugd fel a kipufogódba! – Hogy gondolhatja, hogy a történtek után még megbízik benne? Ismeri már a fickó „ajánlatait”.
– Így kell beszélni valakivel, aki szívességet akar tenni magának?
– Tegyél egy szívességet és fordulj fel!
– Próbára teszi a türelmemet – mondta a férfi, hangja nyerssége nem csak az elektromos torzításoknak volt köszönhető. – Hadd fogalmazzak világosan: megbízásom van magára, aki épp az embereim fegyvercsöve előtt álldogál. Nélkülem innen maga nem megy sehová, márpedig én innen menni akarok.
– Soha.
– Mit is mondtam korábban erről a szóról? Figyeljen, mindkettőnknek megvan a maga baja. A maguk házi Kígyói nem tolták ide a képüket, itt hagyták a Wolf-kölykeivel együtt a pácban. Ezen a golyón ragadnak mind, ha nem sikerül elfoglalni a Beaux Pawl melletti követőállomást, feltéve, hogy az orbitális pályáig nem akarja elveszíteni az űrjárói felét. Azt az állomást nem foglalja el, amíg át nem tör a kétszeres túlerőben levő védőkön. Ami engem illet, a fiam meg én valahogy megsértettük a barátainkat, ezért úgy döntöttek, már nem szeretnek minket. Jól átejtettek, majd ráadásul a szállítónkat is elhajtották. Tehát mi is itt ragadtunk. Sokat segíthetünk egymásnak. Maguknak vannak a rendszerben űrugrói. Nekem van egy haverom Beaux Pawl-ban, aki nagyon jól bánik a robbanószerekkel. Ráadásképp felmondom a magára szóló megbízást. Cserébe csak egy utat kérek az űrugrón. Egy stoppos űrjáró nem olyan nagy ár, hogy a hamvas bőre sértetlen maradjon.
– Nem utazom együtt hidegvérű gyilkosokkal.
– Ezt nekem nem így mesélték.
– Hogy érted ezt?
– Egy barátom felhívott, állítása szerint maga nyolc hónapja Új-Mendhamen járt. Ugyanakkor, amikor az a pár fekete mech szétrúgott egy kurita felügyelet alatt álló várost. Ronda munka volt. Azok a zsokék ráadásul megpróbálták Davionra kenni az egészet.
– A századom épp máshol volt.
– Én persze elhiszem, ha mondja, aranyom. Nekem azért csak nem hazudna. Bizonyítani azonban nem tudja, igaz?
Kerenszkij elgondolkozott. Nem, csak úgy tudná bizonyítani, hogy kompromittálja a Dragonyos biztonsági rendszert. Ez azt jelentené, hogy komolyan összerúgja a port Wolffal, amit nem akart megkockáztatni. A Vadász válasznak értelmezte a hallgatást.
– Gondoltam. A barátom szerint képekkel tudják alátámasztani a történetet – tette hozzá a Fejvadász, és Kerenszkij káromkodását hallva elmosolyodott a sisak alatt. – Tudja, Özvegyasszony, szerintem magát és a haverjait tőrbe csalták. Valaki nagyon mérges lehet magukra. Nem maga az egyetlen Dragonyos, akire fejpénzt tűztek ki.
– Ki tenne ilyesmit? – adott hangot a nő felháborodásának. Remélte, hogy a Vadász csúfolni akarja, és közben figyelmetlenül elejt pár információt.
– Ezt nem árulhatom el – felelte a férfi. Bocsi Natasa, gondolta magában, ilyen könnyen nem húzol be a csőbe. Fennhangon folytatta: – A kliens védelme miatt, hiszen tudja. Azt elárulhatom, hogy a megbízóm egy rosszul álcázott Waco Ranger öltözetet viselt, mivel ez nem sokat árul el viselőjéről. A hozzáértők egytől-egyik tudnak az öreg Whacko halálfogadalmáról. Magától értetődő, hogy őket használja álcául mindenki, aki a Dragonyosok ellen tör. No persze, ha már kijutottunk ebből a csillagrendszerből, még eszembe is juthat néhány lényeges apróság, amit észrevettem rajta. Esetleg elárulhatok néhány nevet és dátumot, aminek érdemes lenne alaposabban is utánanézni.
– Tedd meg, most! – parancsolta Kerenszkij megfeledkezve a ravaszkodásról, és hogy észrevétlenül csikarjon ki információt a Vadászból.
– Nem, nem, Özvegyasszony. Addig nem, amíg ebben a rendszerben ácsorgunk. – Nem, mondta magában, amíg csak élek, de ha ezt elárulom, ezen a bolygón őszülök meg.
Kerenszkij dühöngött. A Vadász túl fürge volt ahhoz, hogy elkapja a grabancát, miközben ő maga még mindig megviselt volt a lavina sodrásától. A megrázkódtatás eléggé összezavarta ahhoz, hogy most ne tudja a szavakat csűrni-csavarni. Korábbi kitörésével elárulta, mennyire vágyik rá, hogy elkapja a gyávákat, akik odáig alacsonyodtak, hogy fejvadászokat küldtek rá, és lerontották tárgyalási pozícióját.
– Legyen – válaszolta végül. – Elfogadom az ajánlatodat. Kiviszünk titeket a rendszerből, te pedig elárulod a nevüket. Tudni akarom, melyik rohadék áll e mögött!
– Ebben biztos vagyok, kis hölgy. – Kerenszkij csak akkor jött rá, hogy a nyílt csatornán beszéltek, és az emberei is hallották az egész beszélgetést, amikor a fejvadász azt mondta: – Gyerünk, fiúk, találtam egy fuvart. Itt hagyjuk ezt a sziklát.