Alfa ezred MHQ (mobil főhadiszállás),

Tűzhasadék, Quentin IV

Drakónis határvidék, Egyesült Világok

3023. június 18.

– Csatamechek kelet felől, ezredes úr. – Cameron halkan beszélt, mégis mindenki felfigyelt a hangjára az Alfa ezred mobil főhadiszállását képező járműben. – Nem a mieink.

Wolf felpillantott a holotankból, és ellenőrizte az első falon levő kronométer állását.

– A vendégeink pontosan időzítettek. – Hangja reszelősen hangzott, torka még mindig száraz volt a túlmelegedett mechben átélt megpróbáltatásoktól. Wolf kortyolt egyet a kezében tartott műanyag pohárban levő gyógyító frissítőből. – Küldjön ki egy felderítő szakaszt, William, hogy utánanézzenek a dolognak, és jelentsék, mi a helyzet.

– Már úton is vannak ezredes. Találkozás tíz perc múlva.

– Girard százada riadókészültségben van?

– Igen, uram.

– Akkor várunk, amíg nem tudjuk őket azonosítani – közölte Wolf, majd figyelmét ismét a holotank felé fordította, amely a Tűzhasadékban folyó harcok pozícióit és adatait mutatta.

Ahogy Minobu a holotankon keresztül figyelte a zsoldosvezért, arra gondolt, milyen megviseltnek látszik. Az ezredes visszautasította az orvos által felkínált fájdalomcsillapítót, mondván, hogy tisztán kell gondolkoznia. Minden mozdulata lassú és óvatos volt, nehogy sínbe tett bal karját további sérülés érje. A fehér gipsz élesen elütött a sötétkék gyakorlóruhájától, melyet viselt. Jól láthatóan alig állt a lábán.

Minobu pontosan tudta, hogy az emberi testet igen megviseli mindaz, amin az ezredes tegnap keresztülment, és Wolf már nem fiatal. De azt is tudta, hogy az emberi test képes arra, hogy nagyon gyorsan gyógyuljon, főleg, ha erős akarat dolgozik benne. Csak csodálkozni tudott, hogy Wolfnak még mindig van elég lelkiereje.

A zsoldosvezér ugyanúgy szemmel tartotta a holotérképet, mint Batanon, a központi parancsnokságon, de most nem játszott a különböző variációkkal. A tisztjei által előhozott problémák foglalkoztatták, azonban nem hívott össze megbeszélést. A kérdésekre lassan válaszolt, beszéde összefolyt. Eltompultnak látszott, mint aki nincs teljesen tisztában azzal, hol is van valójában.

Ez lenne az a harcos, aki csapatait a semmiből vezette a Belső Szférába, és az Utódállamok elit zsoldosezredének kiváló hírnevét megalapozta? A fáradhatatlan parancsnok? A kérlelhetetlen ellenfél? Ezen a férfin meglátszott a közel húszéves, folyamatos hadviselés minden jele. Csupán árnyéka volt a ravasz rókának, aki első találkozásuk alkalmával körmönfont próba elé állította Minobut. Vajon a halál szele ennyire megérintette volna? Minobu csak Wolf testét mentette volna meg, miközben lényének esszenciája odaveszett?

A történtek Wolf számára talán nem jelentettek fordulópontot, Minobu számára viszont mindenképpen. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna, sikerült megtalálnia belső békéjét. Kint a kopár területen ismét érezte a mugát. Azután a harcban ott volt a mushin, a gondolkodás nélküli cselekvés különös harcmodora, ahol az embert nem gyötri a bűntudat. Ilyenkor a létezést a pillanatnyi tettek határozzák meg. A szamuráj békéje.

Cameron hangja szakította ki gondolatai közül. A százados megerősítette, hogy a közeledő gépek azonosak a Batanból várt csapattal. Wolf nem válaszolt – az ezredes elaludt ültében.

Cameron nem ismételte meg mondanivalóját, amikor nem kapott választ felettesétől, hanem Yukinov őrnagy mellé lépett. A dolgok ugyanúgy mentek tovább a maguk medrében: Yukinov válaszolt a kérdésekre Wolf helyett, és olyan parancsokat adott, amelyeket valószínűleg az ezredes is adott volna. Senki nem figyelmeztette, hogy esetleg túllépi parancsnoki hatáskörét. Senki nem ellenkezett Yukinovval, nem kételkedtek tekintélyében, és senkiben sem merült fel, hogy ha Wolf felébredne, a parancsokat esetleg módosítaná. A Dragonyosok anélkül folytatták tevékenységüket, hogy akár egy pillanatra is megbénultak volna, pedig ez egy másik egységgel könnyen előfordulhatna, ha le kell mondaniuk parancsnokuk irányításáról. Minobu elhelyezkedett, hogy alaposan megfigyelhesse tevékenységüket.

– A Kurita-mechek elérték az előőrsöket, ezredes – jelezte Cameron, kezét az alvó ember vállára helyezve. Wolf azonnal felpattant, és hunyorogni kezdett az ajtón beáramló fény hatására.

– Ideje kimennünk, és üdvözölnünk őket. – Wolf felemelkedett, miközben arca enyhén megrándult, ahogy karját beütötte a holotank peremébe. A jelenlévő főtisztek helyüket elhagyva csatlakoztak hozzá, és Minobu is a sarkukba szegődött.

A levegő még csípős volt az éjszaka hidegétől, túl hűvös a Minobu által viselt vékony kezeslábashoz. Miután a csapat kilépett a hajnali nap fényére, és elindult a kanyon északkeleti vége felé, melegség öntötte el Minobu testét, és reszketése alábbhagyott.

A távolban a felkelő nap fénye megcsillant a Kurita-mecheken, amint azok sorban keresztülmasíroztak az Alfa ezred főhadiszállását rejtő kanyon falában meghúzódó résen. A menetoszlop eleje már beleolvadt az árnyékba azon a helyen, ahol átjuthat a főhadiszállást rejtő széles fennsík és a bejárat közötti nehéz terepen. Két teljes század haladt el Minobu szeme előtt.

Az MHQ-t kiszolgáló és felderítő járművek csoportjait kivéve, minden tevékenység zavartalanul folytatódott, ugyanúgy, ahogy egész éjszaka. Az Alfa ezred itt állította fel javító és kiszolgáló egységeit. Egyes taktikusok szerint a parancsnoki és ellátóközpontok egymáshoz ilyen közeli elhelyezése kettős célpontot kínál, és így komoly kísértést jelent az ellenség számára, de a Dragonyosok úgy látszik biztonságban érezték magukat. Még a javításra behozott sérült mechek is komoly fenyegetést jelentettek az esetleges támadó számára. A parancsnoki központ járművei és a környéken rejtőzködő őrmechek gondoskodnának arról, hogy a támadó igencsak borsos árat fizessen egy ilyen akció esetén. A Kígyótiprók számára ez az ár különösen magas lenne ahhoz képest, amit meg tudnak szerezni a hasadékban.

Minobu a Dragonyos techeket bámulta, amint azok ellátják a kanyonban elszórtan álldogáló mecheket. Hűtőfolyadékot és lőszereket szállító kocsik váltották egymást. Előbbi a gépek hőszabályozó rendszerét tette rendbe; leengedte a felmelegedett folyadékot, és friss, hideg anyaggal töltötte fel. Ezután a másik kocsin szállított lőszerekből maximálisra töltötték az összes fegyver tárát. Mindenhol techek rajzottak a mecheken: egymás után erősítették fel az új páncéllapokat, sértetlenre cserélték a szétlőtt alkatrészeket, ahova pedig nem találtak pótalkatrészt, ott improvizáltak. Bár egész éjszaka dolgoztak, eléggé kényelmes tempóban haladtak, minden műszak számára kevés feladatot osztottak ki. A harc mindeddig csak jelentéktelen károkat okozott, ezért nem kellett veszett tempóban szerelni a gépeket, hogy azok azonnal visszamehessenek a harcvonalba.

Az egyik munkafolyamaton megakadt Minobu szeme. Egy Rozsomák állt egy könnyű öntvényből készült állványzattal körbevéve. Sugárzásgátló ponyva lógott alá az állványról, hogy eltakarja a gépet a többitől, miközben egy tech a szerelőemelvény biztonságos fedezékéből bütykölt valamit a fúziós motoron. Ezt a fajta munkát általában a hátsó területeken vagy csak a sorsdöntő csaták után szokták elvégezni, s ez még jobban alátámasztotta, mennyire bíznak a Dragonyosok ideiglenes táboruk biztonságában.

Amikor az élen haladó Kurita mech elérte a fennsíkot, Minobu figyelme azonnal feléjük fordult. Egyre fokozódó izgalom fogta el, amint rájött, hogy hamarosan találkozhat urával, Takashi Kurita nagyúrral. Igazított az övén lógó kardok szögén, és nyugtalankodni kezdett amiatt, hogy nem találta elég illendőnek a kölcsönkapott Dragonyos kezeslábast, melyet viselt. Bárcsak magával hozta volna az egyenruháját a Védelmező pilótafülkéjében! Remélhetőleg Kurita nagyúr megérti a körülmények kényszerítő hatását.

Normál esetben egy tipikus Kurita csatamech-század élén csupa könnyű mech masírozott. Ezek a gépek azonban egyenként legalább ötven tonnát nyomtak. Az élen egy tigriscsíkos Martalóc lépdelt, rajta a fehér sárkánykarom jelvénnyel, amely Brett Hawkenhez tartozott. A mech széttárta karját, így jelezve a többi gépnek. Végtagjai szélesek és zömökök voltak, köszönhetően a rájuk erősített dupla fegyvereknek, amelyeket még vastag hűtőburok is körbevett. A mechek szétszóródtak, és átfogó megfigyelő pozíciót foglaltak el az MHQ körül. Ezután a Martalóc leereszkedett járási pozícióból, és lekuporodott karmos lábaira, akár egy áldozatára leső skorpió.

Egyre több mech lépett be Minobu látókörébe, köztük egy Hadvezér, rajta a Kurita-ház tekergőző sárkányával. Bár a legtöbb gép megállt vagy száz méternyire tőlük, a Hadvezér tovább közeledett, nyomában négy társával. Mindegyik tiszti rangjelzést viselt magán. Továbbjöttek a Dragonyos tisztek csoportja felé, amíg árnyékuk be nem borította a földön álló embereket és a mögöttük álló járműveket.

Miután a Hadvezér a csoport fölé tornyosult, szervomotorjai sóhajtva jelezték, hogy az óriási gépezet leáll. Ahogy a mech lecsendesedett, halk szisszenések és roppanások kísérték a motor alkatrészeinek felszabadulását a feszültség alól. Amikor a hűtőrendszer nyílásai kinyíltak, Minobu megérezte a forró folyadék nehéz illatát. A mennyezetes pilótafülke teteje felnyílt, és a mech pilótája kilépett, hogy megkezdje a leereszkedést gépéről.

A férfi jól megtermett, erős testalkatú volt, kí adeptushoz méltó feszes izomzattal és lapos hassal. Minden mozdulata határozottságot és magabiztosságot sugárzott. Inkább harmincas éveiben járó férfinak látszott, mint olyannak, aki már ötven nyárnál is többet látott. A Kurita mech-harcosok szabványos harci felszerelését viselte. Az egyetlen eltérés az volt, hogy nem viselt rangjelzést, az övcsatja pedig aranyba foglalt elefántcsontból készült. Minobu azonnal felismerte.

A várakozóan ácsorgó csoport felé lépdelő férfi nem más volt, mint Takashi Kurita nagyúr, a Drakónis Szövetség koordinátora, Luthien hercege, minden Kurita szamuráj legfőbb ura.

Minobu ugyan még sohasem találkozott Kurita nagyúrral, de lehet-e a Drakónis Szövetségnek akár egyetlen polgára, aki nem ismeri ezt az arcot? Ez meredt rájuk a több millió hazafias plakátról és solidográfról. Az erős, szögletes ecsetvonásokkal megrajzolt arc bal oldalán kisebb hegek éktelenkedtek. Rövidre vágott haja hollófekete volt, kivéve pár hófehér sávot a halántékánál. A legfeltűnőbb a szeme volt. Acélkéken ragyogott a japánokra oly jellemzően megereszkedett szemhéj alól. Ez bizony a Sárkány tulajdon szeme volt: hideg, mélyreható, mely megtartja saját titkait, miközben megfosztja titkaitól azokat, akikre pillantása esik. Ebben a pillanatban ezek a szemek Wolf vezérkarának tagjait vizslatták.

Kurita nagyúr pillantása megpihent Minobun. Végigtekintett az egyszerű Dragonyos kezeslábason, melyet viselt, végigsöpört a kardokon is, mielőtt ismét megállapodott volna az arcán. Minobu úgy vélte, egy pillanatra a felismerést látta felvillanni Kurita nagyúr vonásain, mielőtt az eltűnt volna a politikusokra jellmező nyájas arckifejezés mögött. A koordinátor szó nélkül előrelépett, és kezet nyújtott Jaime Wolfnak; Minobu csak akkor vette észre, mennyire feszült volt, mikor ezt látva végighullámzott rajta a megkönnyebbülés.

– Jó napot, Wolf ezredes. Rendkívül örülök, hogy megismerhetem.

Wolf megrázta a koordinátor kezét. Minobu mindkettejük kezén látta a megfeszülő inakat, ahogy egymás szorítását méricskélték.

– A jelenléte megtiszteltetés számunkra, Kurita nagyúr.

– Az ön számára nem lehet szokatlan. Állt már mindegyik Utódúr szolgálatában, és most végre nekem dolgozik. Terveim szerint többször is meg fogom még látogatni, elvégre ön igencsak nevezetes a parancsnoki képességeiről. Talán valamelyik alkalommal még azt is elárulja, miért utasította vissza ennyi ideig az ajánlataimat. – A koordinátor hangja lágy volt, nyoma sem volt benne vádaskodásnak. – Az ön Dragonyosai utolérhetetlen harcosok hírében állnak, mi a Drakónis Szövetségben pedig igazán értékeljük az igazi harcosokat. Talán most igazi otthonra lelnek nálunk. Biztos vagyok benne, hogy a mi harcmodorunk jobban elnyeri majd a tetszését, mint az az elerőtlenedett bánásmód, amelyben a Steiner-szerződés ideje alatt volt része.

– Magam is bízom benne, hogy jó munkakapcsolatot fogunk kiépíteni, koordinátor.

– Udvarias válasz, ezredes – biccentett Takashi elismerően Wolf felé. – Lényegesen udvariasabb, mint a tettei. Nem jött elém Batanban, hogy üdvözöljön, aminek a tisztjeim nem igazán örültek. – Alig észrevehető mozdulattal a mechjeikből lemászó harcosok felé intett. Köztük volt Terasu ezredes is, aki most is épp olyan savanyú képet vágott, mint mindig. – Nekem azt mondták, valami dolga van, melyet fontosabbnak ítél, mint hogy köszöntsön egy államfőt.

– A háborús helyzet miatt itt volt szükség a jelenlétemre, Kurita nagyúr – válaszolt Wolf merészen és őszintén, de eléggé szerényen ahhoz, hogy egy Kurita elégedett lehessen vele. – Bíztam benne, hogy megérti, egy harcosnak milyen kötelességei vannak.

Wolf ügyesen keverte a kártyát. Takashi kurtán felnevetett.

– Örülök, hogy fontosabbnak tartja a kötelességét, mint a bagatell protokollügyeket.

A Kardos tisztek arcán ülő kifejezés mindenki számára teljesen egyértelművé tette, hogy ezzel közel sem értenek egyet.

– De milyen udvariatlan vagyok! Hiszen jól látszik, hogy még mindig kínozzák a nemrég történt szerencsétlenség következményei. Intézkedem, hogy a saját orvosom lássa el. Ő a legjobb a Testvériség szakemberei közül.

– Hálásan köszönöm, koordinátor, de a sérüléseim most nem fontosak. – Bármit is mondott Wolf, Minobu látta, hogy egyre jobban elsápad, miközben Kurita nagyúrral beszélgetett. Wolf keményen állta a sarat. Szamurájhoz méltón nem árulta el gyengeségét, és kitartott mellette, hogy sebei jelentéktelenek. A tűz még mindig égett odabenn. Lelke mélyén, ahol senki sem látta, Minobu elmosolyodott.

A koordinátornak is minden bizonnyal feltűnt Wolf sápadtsága.

– Akkor legalább vonuljunk vissza a parancsnoki járműbe, ahol mindannyian kényelmesen elhelyezkedhetünk. Mi, öreg harcosok tudjuk, mit jelent megsérülni. Oh, azok a régi szép napok, amikor csak a sebekkel kellett törődnöm! – Wolf oldalán a mobil főhadiszálláshoz sétált. Miközben beszálltak, azt mondta: – Alig várom, hogy akcióban is láthassam a Dragonyosokat.

A járműben a légkondicionált levegő egyértelmű megkönnyebbülést hozott Wolf számára, bár Minobu még így is reszketegnek látta. Wolf bemutatta tisztjeit, majd gyakorlottan átpasszolta a helyzetjelentés feladatát hírszerző tisztjének, Blake őrnagynak, aki az újonnan érkezettek számára felvázolta a helyzetet.

– Ahogy látja, koordinátor, feltartóztattuk a Tűzhasadékban meghúzódó ellenállókat, felkészültünk, hogy támadást indítsunk ellenük, és semlegesítsük a fenyegetést, amelyet számunkra jelentenek. Ezek a csapatok parancs és engedély nélkül nyomultak előre Fasolhtból az éjszaka leple alatt. Előőrseink a Kígyótiprók két századaként azonosították őket. Várhatóan nem kapnak erősítést. Ami azt illeti, az Egyesült Világok rádióadásaiból lehallgatott információk szerint megtagadták a visszavonulásukra kiadott parancsot. A Davion egységek a Carson és Fasolht körül felállított védelmi körzet határain belül maradtak.

Blake egy kis szünetet tartott, és teátrális mozdulattal az órájára nézett. Ahogy visszafordult az összegyűlt Kurita tisztek felé, mosoly ült arcán.

– Az Alfa ezred öt perce kezdte meg a Fortély hadműveletet. Amennyiben figyelmüket a holotank felé fordítják, önök is szemmel követhetik az akciót.

A tankban a kibontakozó csata képei villództak, közben Blake őrnagy folyamatosan kommentálta az eseményeket, így egészítve ki a kommunikációs csatornán folyó szóáradatot.

A Dragonyosok derékhada nyugatra haladt, nyílt terepen. A területet a Kígyótiprók egyértelműen szemmel tartották, mivel több ellenséges gép is elindult, hogy megtépázza a menetoszlopot. Amint közelebb értek, egy különítmény vált le a Dragonyosok fő csapattestéről. Az MHQ-ban levők tisztán látták, hogy ez nem egy hirtelen válaszlépés az adódó kellemetlenkedés elintézésére, hanem előre megtervezett akció. A közepes mechekből álló két század, amely elindult, közvetlenül

Yukinov őrnagy parancsnoksága alatt állt, de a Davion zsoldosoknak erről fogalma sem lehetett.

A harc során az első ellenséges mecheket gyorsan elvágták társaiktól, és jól láthatóan a Dragonyosok eltökélték, hogy nem is engedik újra egyesülni őket. Az ügyes manőverezéssel és az ellenmanőverek gyors közömbösítésével el is érték céljukat. A rajtaütők tudta nélkül visszaszorították a Kígyótiprókat, akik egyre távolabb kerültek Fasolht-tól és bajtársaiktól, mialatt közeledtek a számukra állított csapda felé.

A Tiprók falkáját – mely a szokásos gyors rajtaütés-visszavonulás taktikájával harcolt – lassan nyugatra kényszerítették, és egy előkészített terepre terelték, ahol a Dragonyosok fordítottak a kockán. A terep, amely napokig rejtegette a Tiprókat, most a Dragonyos csapda számára nyújtott fedezéket. Két század nehéz csatamech lépett elő rejtekhelyéről, és nyitott tüzet. Már az első sortűzzel leszedték a Tiprók negyedét. Ezek után a gondosan elhelyezett rombolóbombák és torlaszok segítségével elvágták a visszavonulás útját. A tapasztalt veteránok gyorsan rájöttek, hogy veszítettek, és sorra tették le a fegyvert.

A Dragonyos hadművelet simán, hatékonyan, profi módon folytatódott, mindennemű zökkenő nélkül. Cameron átküldte a veszteségekről szóló jelentést: csupán két mech vált teljesen harcképtelenné. A többi tizenötből, melyeket a Tiprók eltaláltak, kilenc estére ismét szolgálatba lép, a maradék pedig másnap délutánra lesz megint működőképes. A Dragonyos helyreállító- és szerelőegységek ugyanolyan lenyűgöző teljesítményt produkáltak, mint a katonák.

– Gyávák – mondta Hawken. – Megadják magukat, pedig még harcképesek. Értéktelen kutyák!

– Ha Kurita katonák ellen harcoltak volna, nem adják meg magukat, sho-sa – szólt Wolf, szeme keményen csillogott. – Mind egy szálig meghaltak volna, és sok sárkányfiókát magukkal vinnének. Sokan pusztultak volna el értelmetlenül.

– A harcos halála már csak ilyen. Egy katona többet nem is remélhet – mosolyodott el Hawken erre a gondolatra. – Ha az utolsó szál emberig harcoltak volna, büszke lennék rá, hogy ilyen eltökéltséggel kellett szemben állnom. Büszke lennék rá, hogy ilyen odaadó ellenfeleknek lettem a halála. És ők is büszkén halnának meg.

– Az értelmetlen halálban semmi büszkeség nincsen. Amiről ön beszél, az nem más, mint emberek és gépek meddő elfecsérelése. Csak egy felelőtlen parancsnok pocsékolná el ilyesmire az erőforrásait.

Hawken vállat vont, és hátat fordított Wolfnak.

Minobu a némán figyelő Kurita nagyurat nézte. Bár úgy tett, mintha nem hallaná a szóváltást, a szűk helyiségben nem kerülhette el a figyelmét. Hawken épp annyit mondott, amennyit egy Kurita katonától elvárnak, Wolf viszont úgy beszélt, mint egy becstelen kalmár. Szavai azt is sugallták, hogy a Drakónis Szövetség egyik tisztje ostoba. Ennek ellenére Kurita nagyúr egy szót sem szólt. Lehetséges volna, hogy egyetért Wolffal?

A holotankban egy aprócskának látszó, magányos mech-harcos makacsul ellenállt a Dragonyosok feltartóztathatatlan ellenállásának.

– Hogyan tovább, Blake őrnagy? – kérdezte egy Kurita tai-i, akit Minobu nem ismert fel.

– Most eltakarítjuk a nyomokat a rajtaütés helyszínén. Nem akarjuk, hogy az ellenség tudja, mekkora erőkkel nyomulunk előre. A Tipróknak engedjük, hogy végignézzék, amint ellenfeleik ismét csatlakoznak a nyugat felé haladó hadoszlophoz. Úgy tervezzük, hogy engedjük lehallgatni rádióforgalmunk nagy részét. Azt viszont már nem fogják tudni nyomon követni, hol áll meg az oszlop. Emiatt az lesz a meggyőződésük, hogy elmentünk Fasolht és valószínűleg Carson mellett is. Az elöl menetelő egységeink folyamatosan olyan jelzéseket adnak majd le rádión, amely megerősíti ama feltételezésüket, hogy a földi erők a Delta ezred felszabadítására sietnek, hogy együtt támadják Port Gailfry-t. Feltételezzük, hogy a Davionok válaszlépésként a Fasolht és Carson körüli mozdítható erőiket támadó egységgé kovácsolják. Megpróbálnak majd az általuk védtelennek vélt szárnyunkra lecsapni, mielőtt az csatlakozhatna a Delta ezredhez, hogy együtt legyűrjék a Fehér Boszorkákat és a Port Gailfryt védő csapatot. Szép kis perpatvar lesz, mihelyt lecsapunk rájuk a Delta valódi derékhadával, miközben ők a fedezetünket kergetik. Az Alfa támadása Fasohlt ipartelepei ellen ugyanebben az időben indul el.

– Ez nagyszerű, őrnagy – dicsérte Kurita nagyúr, és szavai őszintén csengtek. Wolf felé fordult. – Szívesen végignézném a hadművelet egy részét, Wolf ezredes. Elkísérem önt és a Delta ezredet a Davion elleni harcba. Az igazi rajtaütésben is részt akarok venni. Tetsuhara chu-sa és Hawken sho-sa az egységével elkísérik az Alfa ezredet.

– Ahogy óhajtja, koordinátor – felelte Wolf. Tisztán látszott rajta, hogy nem rajong az ötletért, és ezzel Hawken is így volt. Ami azt illeti, a teremben egyetlenegy embert nem zaklatott fel a koordinátor tervének bejelentése: Takashi Kurita volt az.