DCMS Főhadiszállás, Laerdal, Misery

Galedon Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3028. február 1.

Minobu mereven állt, figyelt, és várta, hogy Samsonov hadúr végre tudomást vegyen róla. A hadúr már vagy húsz perce úgy tett, mintha Minobu ott sem volna, rekvirálási felhatalmazásokat írogatott. Igaz, hogy ez önmagában még nem számított újdonságnak. Samsonov tulajdonképpen már azóta fütyült rá, hogy visszaérkezett, és jelentkezett nála; azaz két napja. Erre nem adott különösebb magyarázatot. Még a hadúr alárendeltjei is szó nélkül mentek el Minobu tisztjei mellett.

Samsonov végre félresöpörte a papírlapokat, és merev arckifejezéssel felnézett.

– Bizonyára hallott arról a nevetséges kihívásról, amelyet Wolf Dragonyosai küldtek a Szövetségnek.

– Igen. Olvastam a szövegét.

– Valóban? És mi a véleménye róla?

Minobu csapdát szimatolt. A hadúr nyilván bűnbakot keres az An Tingen történt szerencsétlenség miatt. Ebben a helyzetben nem csoda, ha azonnal kiközösítenek bárkit, aki szimpátiát mutat a Dragonyosok iránt. Minobu tudta, hogy már évekkel azelőtt az ellenségévé tette Samsonovot, amikor pártját fogta Wolfnak a hadúrral szemben, aki az ellenőrzése alá akarta hajtani a Dragonyosokat. És azóta is, akárhányszor Samsonov terveivel szemben foglalt állást, a hadúr gyűlölete egyre nőtt. Nyilván elégedett lenne, ha sikerülne bizonyítékot találnia rá, hogy Minobunak szerepe volt a katasztrófában. Összekötő tisztként töltött szolgálata a Dragonyosok között csakúgy, mint közismert barátsága Jaime Wolffal amúgy is ellene hangolta a hithű kurita tiszteket. Még a legbarátságosabbak is megtartottak annyi távolságot, amennyit a tisztesség megengedett.

– Mint azt ön is tudja, azonnal elhagytam An Tinget, még aznap reggel, ahogy a lázadás kitört. Akkor még úgy tűnt, hogy Akuma chu-sa uralja a helyzetet. Nos… A Dragonyosok kiáltványa elég sok mindent fölpanaszol nekünk. Ha az állításaiknak csak egy része igaz, akkor ez a kihívás sokkal inkább a becsület jele, mint a megvetésé. – Hogy megelőzze az esetleges dühkitörést, és egyben hízelegjen is egy kissé Samsonov hiúságának, Minobu gyorsan folytatta: – De ön Galedon hadura, és soha nem engedné meg, hogy ilyen szégyenletes tettekre kerüljön sor az ön körzetében… A Dragonyosok tehát nyilvánvalóan hazudnak. A kihívásuk nem más, mint puszta hősködés, hetvenkedés, amelynek egyetlen célja, hogy elleplezze bűnöző természetüket. Felelős beosztásban lévőként ön minden bizonnyal egyszerűen nem vesz majd tudomást az alacsonyabb rendűek szájjártatásáról.

Samsonov rávillantotta ragadozó-mosolyát, mintha Minobu szavai a legnagyobb megelégedésére szolgálnának.

– Éppen ellenkezőleg: nem tehetem meg, hogy ne vegyek tudomást erről a kihívásról.

A hadúr szavai váratlanul érték Minobut. Shimatta, gondolta, hiszen éppen azt mondtam, amit elvárt tőlem!

Samsonovot szemlátomást örömmel töltötte el, hogy láthatja Tetsuharát kijönni a sodrából.

– Hűséges szamuráj vagyok, és tudom a kötelességemet – folytatta. –Ennek a csatának meg kell történnie, ha már a Dragonyosok annyira akarják.

– Nem hinném, hogy ez a csata lenne minden vágyuk – vetette ellen Minobu, még mindig dühösen, hogy Samsonov annyira élvezi az ő kellemetlen helyzetét.

– Vegyen búcsút a kételyeitől, Tetsuhara! – Samsonov szeme összeszűkült, mint a prédájával játszó macskáé. – Szerencsére magánál okosabbak már jó előre felkészültek erre. A Koordinátor sejtette, hogy egyszer elérkezik ez a nap, és megtette a szükséges lépéseket. A zsoldosok kihívása remekül beleillik a terveinkbe.

Minobu összezavarodott. Nem igazán értette, hová akar kilyukadni a hadúr. A Koordinátor mindezidáig a Dragonyosok mellett foglalt állást!

Ha Minobu beszélhetett volna Wolffal a Luthienen tett látogatásról, talán tisztábban látott volna.

A hadúr visszaült a székébe, karját összefonta a mellkasán. Szavai visszarántották Minobu figyelmét a jelenbe.

– A Drakónis Szövetség fegyveres erői itt, Miseryn fognak összecsapni ezekkel a felfuvalkodott Dragonyosokkal. Az ön vezetésével, Tetsuhara tábornok.

Azzal Samsonov egy aprócska dobozt hajított az asztalra. Esés közben a doboz teteje felnyílt, és egy tai-sho rangjelzés hullott ki belőle. Úgy hevert ott, tűjével fölfelé fordulva, mint egy hátára esett bogár.

Minobu teljesen elveszítette a hidegvérét. Még hogy ő vezesse a harcot a Dragonyosok ellen? Már régóta sejtette, hogy előbb-utóbb összecsapásra kerül a sor, de mindvégig remélte, hogy kimaradhat belőle. Ez a reménye most szertefoszlott, amint meghallotta a parancsot, amely szerint neki kell vezetnie a támadást.

Mostantól kezdve tehát a rangja tai-sho. Újabb semmitmondó előléptetés. Nem, rosszabb annál: ennek a gesztusnak most éle volt, és ez az él máris megsebezte őt.

– Látom, szóhoz sem engedi jutni a hirtelen megtiszteltetés – mondta a hadúr erőltetett rokonszenvvel a hangjában. – Talán most azt gondolja, hogy csak véletlenségből esett éppen önre a választás. De nyugodjon meg: Takashi urunk bölcs és előrelátó.

Samsonov az asztal könyörtelenül tükörsima lapjára támasztotta a könyökét. Két kezét összefonta, állát rájuk támasztotta, szeme elmerengve kalandozott valahol a távolban.

– Igen, valóban… Most, hogy szóba kerül… Tavaly októberben Kurita nagyúr volt olyan szíves, és meglepett engem egy haikuval. Mint azt bizonyára ön is tudja, a nagyúr szívesen használja ezt a formát a fontosabb, jelentősebb parancsaihoz. Azt hiszem, ön is éppen elég egyértelműnek fogja találni a szándékát.

Azzal Samsonov egy darabka rizspapírt húzott elő az íróasztala középső fiókjából, és átnyújtotta Minobunak. Azután visszatelepedett a székébe, és arcán elégedett mosollyal figyelte, ahogyan Minobu végigolvassa a költeményt.

Minobu megborzongott, akárcsak a versbéli sárkány.

– Ön a Vasvadász, Tetsuhara – szögezte le a hadúr. – A Koordinátor önt választotta ki arra a megtisztelő feladatra, hogy kisöpörje innen ezeket a lázadó gonosztevőket. Hídja, hogy ön hűséges a Kurita-házhoz, és nagyra becsüli önt ezért. Tudja, hogy ön nem fogja cserben hagyni.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Csak semmi szerénykedés, Tetsuhara! – mondta lágyan Samsonov, de hangja szinte azonnal gyémántkeménységűre változott. – Az én bizalmam is önben rejlik. Győznie kell!

Samsonov felkelt ültéből, és a szemközti falhoz lépett, ahol a körzet térképe függött. Zsírkrétavonalak barázdálták a maszatos plasztiklapot, mindegyik a Misery-rendszert jelképező halványsárgás pacnira irányult.

– A kurita egységek már úton is vannak, hogy elfogadják a kihívást.

– Ezek szerint tehát már kidolgozták a stratégiát.

– Természetesen, tai-sho. A Koordinátor ugyan öntől várja a Dragonyosok ellen küldött haderő vezetését, de ez itt még mindig az én kerületem. Itt csak rajtam keresztül adhat ki parancsokat. Wakarima-su-ka?

– Hai, hadúr! – vágta rá Minobu.

Samsonov szeme gonosz fényben csillogott.

– Majd meglátjuk, jól az eszébe véste-e – mondta, miközben átsétált egy másik térképhez, amelyen a helyi naprendszer napja és öt bolygója volt látható. – Itt, a Miseryn találkozunk azokkal a lázadó Dragonyosokkal, ahogy akarják. De azért lesz még néhány meglepetésünk a számukra. Ön vezeti a szárazföldi csapatokat, beleértve a Ryukenek teljes haderejét, továbbá a Tizenhetedik és Huszonegyedik Galedoni Regulárisok megfelelő részét. A Nyolcadik Fénylő Kard szintén az ön parancsnoksága alá fog tartozni. Elég nagy megtiszteltetés egy újdonsült tai-sho számára.

A hadúr gonosz pillantást vetett Minobura, aztán folytatta:

– Az Ötödik Galedoni Regulárisok és a Harmadik Proserpina Huszárszázad odakint marad az űrben, és elrejtőzik itt, a negyedik hold mögött. Engedjük, hogy a Dragonyosok sértetlenül leszálljanak. Az a célunk, hogy elpusztítsuk őket anélkül, hogy veszélyeztetnünk kellene a legértékesebb erőinket.

– De hiszen a csatamechek akkor a legsebezhetőbbek, amikor éppen szállítják őket, azaz a földet érésnél! – vetette közbe Minobu.

– Nem kértem rá, hogy kritizálja a stratégiámat! – dörrent rá Samsonov. – Ha odakint, az űrben támadjuk meg őket, azzal leleplezzük a rejtett tartalékainkat! A Dragonyosoknak nem szabad megneszelniük, hogy valójában vágóhídra hajtott birkák!

Minobu nem tudta megérteni, hogyan veszélyeztethetné egy űrbéli csata a jól elrejtett tartalék erőket egy távoli hold túlsó oldalán, de óvakodott tőle, hogy ismét közbeszóljon. Minél részletesebb terveket gyárt Samsonov, annál inkább leveszi a felelősséget Minobu válláról, aki kénytelen-kelletlen végrehajtja a gyűlöletes parancsokat.

Samsonov úgy értékelte Minobu hallgatását, mintha alárendeltje az ő felsőbbrendű intelligenciáját ismerte volna el ezzel.

– Ha harcra kerül a sor, rá kell vennie azt a bandita Wolfot, hogy vesse be az összes tartalékát. Ha már mindannyian harcban állnak, a tartalékaink elhagyják a holdat, és hátbatámadják Wolfot. A Dragonyosok csapdába kerülnek, és megsemmisíthetjük őket!

– A stratégia lényegét értem – bólintott Minobu vigyázva, nehogy még egyszer ellentmondjon a hadúrnak –, de a megvalósítás a részleteken múlik.

– A részletkérdéseket önre hagyom – felelte szárazon Samsonov.

Minobu lehajtotta a fejét. Sejthette volna, hogy ez következik. A karmáját senki sem kerülheti el.

– Néhány emberemet még itt tartom, amíg a csapatok átszállítása be nem fejeződik. Kérem, tájékoztassa őket az intézkedéseiről! A deszant-egységeket informálni kell a leszállási zónákról és a várható ellenállásról. Természetesen az ön feladata, hogy ez az ellenállás minimális legyen. A mechjeimnek sértetlenül kell leszállniuk, hogy minden erejüket a későbbi összecsapásra tartalékolhassák!

– Értettem, uram.

Samsonov Minobura nézett, szája körül mosoly bujkált. Úgy festett, mintha eszébe jutott volna valami titkos tréfa, melynek Minobu szavai adják a csattanóját. Néhány pillanatig méregette a másikat, aztán sarkon fordult, és kiviharzott a szobából, egyedül hagyva Minobut a gondolataival. Akárhányszor végiggondolta, mindig ugyanoda jutott: nem feledkezhet meg a kötelességéről. De vajon mit követett el, amivel ilyen karmát érdemelt ki?

Bármit is mondott Samsonovnak, Minobu még mindig nem hitt a Dragonyosok bűnösségében. Együtt dolgozott velük, az oldalukon harcolt. Jobban ismerte őket, mint bárki más. És ami még fontosabb: igen jól ismerte Jaime Wolfot is. Wolf éppen annyira kényszerből teszi, amit tesz, mint ahogy Minobu fogja mostantól kezdve.

Ninjo.

Segíteni akart Wolfnak és a Dragonyosoknak. A zsoldosvezér évekig a barátja volt. Mindaz, amit megosztottak egymással, mélyen beleégett Minobu agyába. A tisztességes embereket arra kötelezi a becsület, hogy a bajban a barátjuk segítségére siessenek. Minobutól mégis azt várják el, hogy megölje a barátját.

Giri.

Minobu a Drakónis Szövetség Hadseregének tisztje. A felettesei harcba küldték. Katonaként kötelessége, hogy engedelmeskedjen. Minobu ráadásul a Kurita-ház szamurája. A szamuráj legfontosabb kötelessége pedig, hogy kövesse ura parancsait. A becsület azt követeli, hogy semmi ne álljon a kötelességteljesítés útjába.

A becsület, a kötelesség csapdába csalta, sarokba szorította. Mindig kiváló szamuráj volt, hithű, kötelességtudó… Ilyen a természete. Ez ellen nem tehetett semmit.

Minobu csendesen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A külső helyiségben Michi ült, várva felettese parancsát. Ahogy nyílni látta az ajtót, nyomban talpra ugrott. Sürgető kérdései azonban elnémultak, látva Minobu arckifejezését.

– Szedd össze a térképeket és a jegyzékeket – szólalt meg Minobu színtelen hangon. – Egy hadjáratot kell megterveznünk.