Tűzhasadék, Quentin IV

Drakónis határvidék, Egyesült Világok

3023. június 17.

Minobu vigyázott, hogy mechje mozdulatai lassúak és kimértek legyenek, és közben észrevette, hogy hátsó érzékelői egy csatamechet jeleznek félig megbújva egy megcsavart kőoszlop árnyékában. Semmilyen jel nem mutatta, melyik oldalhoz tartozik, bár típusa – egy ötvenöt tonnás Árnyéksólyom – nyilvánvaló volt. Az újonnan érkezett játékos gépágyúja tüzelőállásba kapcsolva meredt rá a bal váll fölött. A gép jobb karja és a ráerősített külső lézer is Minobu felé mutatott.

– Pihenj, mech-harcos – sugározta Minobu, miközben lassan megfordította mechét. – Én Tetsuhara chu-sa vagyok. Egyazon oldalon állunk.

Minobu biztosra vette, hogy ha az ellenséges zsoldosok közé tartozik, a másik pilóta először lőtt volna, és csak aztán szólal meg. Mivel ők látásból ismerték egymás mechjét, következésképp minden ismeretlen gép az ellenségé, így azonnali támadás célpontja kell, hogy legyen. A Dragonyosok, mivel egy sokkal nagyobb és jobban felszerelt szervezet harcosai voltak, kevésbé ismerhették saját gépeiket. Ez egyértelműen a Kígyótiprók kezére játszott itt, a Tűzhasadék útvesztőjében. Minobu az égre szegezte protonágyúját, ujját azonban az ugrórakéták gyújtógombján tartotta arra az esetre, ha rosszul értelmezte volna a helyzetét.

– Tetsu… – mennydörgött a hang az Árnyéksólyom hangszórójából. – Osztán micsinál idekint?

– Ha lenne kedves az adóvevőre kapcsolni ahelyett, hogy telebömböli az egész Hasadékot, szívesen elmesélném – felelte Minobu a komm egységen keresztül.

– Ööö, persze – morogta a másik pilóta némi gyanakvással a hangjában. Egy-két másodperccel később a mech-harcos hozzátette: – Ezredes.

– Ami pedig ittlétemet illeti: Wolf ezredest keresem.

– Micsoda meglepetés! – A gyanakvás eltűnt a hangból. A Dragonyosok bíztak annyira kommunikációs hálózatukban, hogy azt higgyék, azt nem lehet lehallgatni. Csak egy Dragonyos vagy egy szövetséges tudhatott Wolf eltűnéséről. – Dechan Fraser őrmester vagyok. Azt hittem, ebbe a szektorba egyedül engem jelöltek ki, ezredes.

– Én jelöltem ki magam erre a feladatra. Sürgősen rá kell találnunk Wolf ezredesre.

– Hát nem fantasztikus?

Amint az Árnyéksólyom előrelépett, hogy csatlakozzék hozzá, gépágyúja visszacsúszott szállítási helyzetbe. Amint a napfény megcsillant az árnyékból kilépő sötétkék mechen, feltárult a mellkasára festett arany sólyom és a bal vállán levő, vörös korong háttérre festett fekete farkasfej.

Fraser mechje is lekuporodott, és jól megnézte a nyomokat, amelyeket Minobu az imént vizsgálgatott.

– Nemrég mehetett erre. A nap még nem szárította ki a nyom alját. –Az Árnyéksólyom felegyenesedett, és kinyújtotta balját. – Úgy néz ki, arra ment. Méghozzá nem egyedül. Segítségre lesz szüksége ezekkel a Tiprókkal a sarkában.

– És azt a segítséget tőlünk fogja megkapni.

– Tudja, ezredes, tetszik nekem a hozzáállása. Gyerünk!

Tíz perccel később mikrofonjaik távoli rakétatűz hangját fogták. A robbanások irányába fordították gépüket, és még nagyobb sebességre kapcsoltak. Csak akkor lassítottak le, amikor Fraser jelentette, hogy egy csatamechet látott keresztülhaladni az egyik szirtvonulat árnyékában. Minobuval együtt fedezékbe húzódtak, hogy megfigyeljék, mi is pontosan a helyzet.

Maguk előtt több Tipró gépet láttak, amint egy, általuk még nem látott célpont felé lopóznak. Minobu négyet számolt meg: egy Sáska, egy Fullánkos, egy Gerely és egy Valkűr osont előtte – mind a négy könnyű mech, kis hatóerejű fegyverekkel felszerelve. A gépek óvatosan mozogtak, hogy mindvégig teljes fedezékben maradjanak, és ennek összes előnyét ki is használhassák. A pilóták valószínűleg amiatt aggódtak, hogy nem áll elég tűzerő a rendelkezésükre. A Valkűr kivételével egyiknél sem volt nagy hatótávolságú fegyver. A hiányzó Dragonyos csata-mechek közül bármelyik messzebbre tud lőni náluk.

Minobu előreléptette gépét, és a tarajos szirtvonulat egyik résén át megpillantotta a kígyótiprók célpontját. Egy kék és arany színekben pompázó íjász volt az.

A pilóta megpróbált keresztülkelni egy általa régi lávafolyamnak hitt területen, de az nem volt elég régi. A hetven tonnás gép alatt beszakadt a kéreg, és az csípőjéig a folyamba süllyedt. Körötte gőzfelleg emelkedett, és Minobu jól látta az olvadt szikla ragyogását, valahányszor a mech lába megmozdult, hogy kiszabadítsa magát szorult helyzetéből.

Azonnal üzenetet küldött a küszködő csatamech pilótájának, hogy figyelmeztesse a közelgő segítségre, de Minobu cseppet sem lepődött meg rajta, hogy az íjász semmiféle reakciót nem mutatott. A mech mozdulatai vontatottak és összefüggéstelenek voltak, mintha a pilóta szédülne vagy megzavarodott volna. A pilótafülkét ellepő hőség valószínűleg bénító tehetetlenségre kárhoztatja a harcost. Ha csak egyetlen fegyvert is elsütne, élve főzné meg saját magát.

– A bajtársa komoly bajban van – közölte Fraserrel a rádión át Minobu. – A Tiprók még nem vették észre, de tehetetlen. Nincs sok ideje hátra.

– Akkor mire várunk, ezredes? Menjünk és húzzuk ki a csávából? –Ezzel az Árnyéksólyom mozgásba lendült, gépágyújából zárótüzet okádott.

Minobu valamivel óvatosabban követte. A Dragonyos csatamechek normális esetben messze felülmúlták volna az előttük levő Tiprókét, de a könnyű mechek vállára nem nehezedett a túlforrósodás veszélyének terhe. Hatékonysági szintjük is magasabbra állítható. Itt, a Quentinen ez kiegyenlítheti a közepes mechek páncél és fegyverzet adta előnyeit.

A váratlan rajtaütés hatására a Kígyótiprók fedezékbe siettek, de mozgás közben máris visszalőttek. A csapdába esett íjásszal nem törődve először társaikkal kezdtek foglalkozni fegyelmezett veteránok módjára. Egy Tipró még így sem jutott elég gyorsan biztonságos rejtekbe. Fraser gépágyúlövedékei eltalálták és felbillentették a Sáskát.

A mech-csatákban a tétovázás halálos. Minobu egy töltetet lőtt protonágyújából az ingatag Sáskára. Testét szinte azonnal ellepte a verejték, amint a váratlan hőhullám megterhelte a Védelmező hőelosztó rendszerét. Célpontja ez idő szerint komolyabb gondokkal küzdött. A PPC pokoli energiája elpárologtatta a páncélt, és utat nyitott a mech belsejéhez. Szikraeső keretében zuhant a földre, és mozdulatlanul fekve maradt.

A mentőcsapat első áldozata.

Amíg a Tiprók menedéket kerestek, Fraser is fedezékbe vonult mechével. Mivel a meglepetés előnyét már eljátszották, a mech-harcosok nekikezdtek a halálos bújócskának a Tűzhasadék sziklái között. Ez olyan játék volt, amit a Kígyótiprók már jól ismertek. Náluk volt a hazai pálya előnye, amelyet egyszer már kihasználtak, amikor megtámadták a Dragonyos parancsnoki osztagot. Most az előny birtokában még két Dragonyos mechet akartak megsemmisíteni.

Miközben Minobu Védelmezője továbbhaladt a hasadékban, érzékelői gépágyúlövések és rakéták zaját vették a dombon túlról. Mielőtt még utánanézhetett volna, mi is történt, egy, a Kígyótiprók jelzését viselő Sáska került a hátába. A Védelmezőt valósággal elborították a vörös lézersugarak. A becsapódások felszántották a mech hátsó páncélzatát, de Minobu válaszlövéseinek hatására az ellenség visszahúzódott fedezékébe.

Az ellenfelek száma ismét négyre nőtt. Azaz minimum négyre, javította ki magát Minobu, hiszen a kanyargós völgyben még többen is bujkálhatnak. A zajok alapján arra következtetett, hogy Fraser egyszerre két ellenféllel is tűzharcba keveredett.

Az újonnan érkezett Sáska egy bazaltoszlop mögé rejtőzött. Minobu egy alacsony domb túloldalára irányította a Védelmezőt, hogy a völgyből támadhasson ellenfelére. Ahogy felért a dombtetőre, megpillantotta a Tiprók negyedik mechjét is. A Gerely éppen egy ívelt emelkedőn kapaszkodott felfelé, olyan pozíciót keresve, ahonnan tűz alá veheti a csapdába esett íjászt.

Minobunak szinte csak gondolnia kellett rá, és a Védelmező jobb karja máris felemelkedett. Kék villám csapott a Tipró mech felé, és telibe kapta annak elülső lábát. A páncélzat azonnal elpárolgott, és megsérültek az alatta húzódó myomer izmok és más szerkezeti elemek is. Egyensúlyát vesztve a mech előre bukott. Rakétái az égbe röppentek, mintegy vizuálisan érzékeltetve a sikolyt, mely a nyílt kommunikációs frekvencián érkezett. A Gerely a lávakéregre zuhant, áttörte azt, és eltűnt a forró magmában.

A protonágyú használatától a Védelmező hőmérséklete elviselhetetlenné vált. Minobu sisakkijelzőjén a célkereszt remegni kezdett, majd eltűnt, de még így is megérte. A Gerely pilótája megtért őseihez. Minden mech-harcos rettegett a tűz általi haláltól, de Minobu úgy vélte, ez a végzet illik egy olyan alakhoz, aki védtelen áldozatára akart lecsapni.

A Gerely megsemmisülése megrázó lehetett a Tiprók számára. Egyik a másik után hátrált el a Dragonyos mechek elől. Folyamatosan tüzelve kezdtek el visszavonulni kelet felé. Két mechet vesztettek, és a kialakult helyzet már nem nekik kedvezett. Mechjeik megsérültek, és ellenfeleik jelentős erőfölényben voltak velük szemben. Visszavonultak, hogy a maguk választotta terepen folytathassák a harcot.

Bár Fraser mechje is megsérült, üldözőbe vette az ellenséget, gépágyúja folyamatosan dörgött. A szűk területen azonban a gyors gépek jobban manővereztek nála, így könnyűszerrel elmenekülhettek. Fraser vérre szomjazva üldözte őket tovább.

Látva, hogy az ellenség menekül, Minobu is követte őket. Egy harcos nem engedi ki markából az ellenséget, ha képes a legyőzésükre.

Egy harcos. Az íjász!

Minobu megtorpant.

Egy csatamech hőszabályozói nem képesek megbirkózni a magma forróságával. Egy íjász teljesen feltöltve majdnem ötszáz rakétát szállít magával. Valószínű, hogy a harcban ez alaposan megfogyatkozott. De ugyanilyen valószínű, hogy a hőség hatására a maradék berobban. Ha csak egy-két darab maradt, még az is elegendő ahhoz, hogy apró darabokra szaggassa a mechet. Nem engedheti, hogy az íjász pilótája ilyen véget érjen. A Tiprókkal később is megküzdhet.

Minobu a megfeneklett íjászhoz sietett, amely még mindig kétségbeesetten küzdött, hogy kimásszon a lyukból. Azonban minél inkább próbálkozott, annál jobban beszakadt körülötte a kéreg. Minobu óvatosan közelítette meg, nehogy ő is hasonló helyzetbe kerüljön.

– Katapultálj, harcos! – kiáltotta a külső hangszórókon és a kommunikációs egységen keresztül.

A pilóta nem menekült. Amikor Minobu elérte a lávafolyam peremét, azt is meglátta, hogy miért. Az íjász a felső testén rakétatalálatot kapott, a vállára erősített rakétaállvány közelében. Több réteg páncél robbant le róla, és ennek egy része a csapóajtóra szorult. A mech túl nehéz volt ahhoz, hogy a Védelmezővel ki tudja húzni. A mech-harcos egy hetventonnás koporsóba szorult.

Ez elfogadhatatlan. Egy igazi harcoshoz méltatlan halál.

Minobu négykézlábra eresztette mechjét, és óvatosan a kéregre araszolt. A magma héja meghajlott a Védelmező súlya alatt, de nem repedt meg azonnal. Minobu tisztában volt vele, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhat a kéreg alatt levő olvadt kőzetbe. Megfontoltan kúszott tovább, amíg az íjász pilótafülkéje nem került a Védelmező számára karnyújtásnyi távolságra. A mech jobb karját eltartotta magától, hogy így ossza el a mech súlyát, majd lassan felegyenesedett.

Rubinvörös fénydárda lövellt ki a Védelmező fejére erősített 5 centiméter átmérőjű Ceres Arms lézerből. A koherens fénysugár centiről centire átrágta magát a nehezebb mech sérült páncélzatán, és körberajzolta a pilótafülkét. Minden egyes centiméterért a pilótafülkében folyamatosan emelkedő hőmérséklettel fizetett, gépe egyre közelebb került ahhoz, hogy leálljon. Ezért a lézert a Védelmező öklével váltotta fel, annak hatalmas erejével hámozta le a meggyengült fémkerámia páncélt. Lassan haladt. Minden pillanattal egyre közelebb került az elkerülhetetlen robbanáshoz.

Amikor már elegendő helyet csinált magának, Minobu a mech kezével megmarkolta a pilótafülkét rejtő rekeszt. Hátradőlve megpróbálta kihúzni azt a megfeneklett mechből. A próbálkozás azzal a veszéllyel járt, hogy a Védelmező átesve az íjászon, belezuhan a magmába. A mech nem eresztette foglyát.

Háromszor kellett megrántania, hogy a fülke kiszabaduljon. Jutalmával a kezében a Védelmező óriási rák módjára hátrált el a léktől. Amint Minobu biztonságosnak érezte, talpra állította mechjét, és sietve fedezékbe vonult.

Mielőtt azonban elérte volna a kiszemelt helyet, az elkerülhetetlen bekövetkezett, az íjász rakétái felrobbantak. A lökéshullám úgy kapta fel a Védelmezőt, mint valami rongybabát. Minobu mechje mellére szorította a pilótafülkét tartó bal kart, és amennyire tudott, a fülke köré görnyedt.

Amikor a mech földet ért, a hatás leírhatatlan volt. Az egyik biztonsági heveder elpattant, és Minobu fejjel előre nekizuhant a pilótafülke ablakának. A neurosisak megóvta fejét attól, hogy betörjön, de az ütéstől így is elszédült. A csatlakozók kiszakadtak hüvelyükből, és a mech olyan ernyedten terült el, akárcsak vezetője.

Magához térve Minobu lassan visszaügyetlenkedte a csatlakozókat a helyükre. Bár mechje rajta feküdt az íjász pilótafülkéjén, nagyon remélte, hogy az sértetlen. Ha ő maga zúzta volna össze, miután megmentette a robbantástól, az a sors igen kegyetlen tréfája lenne. Lassan az oldalára fordította a Védelmezőt.

Az íjász kabinjának fémburkolata behorpadt, és igen megviselten nézett ki, de nem szakadt fel. Minobu valami mozgást vélt felfedezni odabent. A harcos élt! Óvatosan nekilátott, hogy lehámozza a bejáratot elzáró páncél maradványait.

Minobu a halál torkából ragadta ki ezt az embert, és szó szerint a kezében volt a mech-harcos élete. Ha másképp cselekszik, a másik most halott lenne, jövője ugyanúgy a semmibe veszne, akárcsak teste legparányibb atomja. Mostantól az általa kiérdemelt karma – legyen az jó vagy rossz – már Minobu karmája is. A harcos szavai, tettei és élete miatt ezentúl Minobu viselte a felelősséget. Így kívánta a Bushido.

A járat szabaddá vált. A fém tiltakozva nyikordult, ahogy az ajtó kitárult, és felbukkant a mech-harcos neurosisakja. Lassú mozdulatokkal egyenesedett ki, bal karja ernyedten lógott oldalán.

– Úgy látszik, tartozom eggyel – mondta a pilóta, miközben épen maradt jobb karjával levette neurosisakját. Minobu végre megpillantotta a másik arcát. A férfi, akit megmentett, nem volt más, mint Jaime Wolf ezredes.