52
Minobu Sárkánya vezetőfülkéjének nyitott ajtajában állt. A jeges szél megújuló hullámokban bukott át a mech erőteljes válla fölött, és még a hideg elleni védőöltözeten át is megborzongatta a férfit. Minobu ügyelt rá, nehogy a jéghidegre fagyott fém alkatrészekhez érjen azon kevés, érzéketlenné dermedt bőrfelületével, amelyet nem fedett el teljesen a védőruha. Elmerülten tanulmányozta az odalent, az Opdal jégmezők központi részén gyülekező csatamecheket. Vészjóslóan magasodtak a jégfelszínen átütő, sötét színű sziklaagyarak között.
Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Arrafelé fordult. A hó vakító fehérjéből éjfekete mechek alakja vált ki, a Dragonyosok balszárnyára igyekezve. Binox szemüvegén át jól láthatta a vörös színű pók ábráját a mechek mellkasán: tehát a Fekete Özvegyek érkeztek meg, hogy erősítsék a Zéta Zászlóalj támadóerejét. Erős érv a Dragonyosok mellett.
Az előzetes felderítő hadműveletek viszonylag nyugodt napjai véget értek. A két sereg kimondatlan megállapodás eredményeként ma itt találkozik, a jégmezőből előtörő sziklaszirtek között. Nem mintha a helyszín olyan lett volna, hogy ha egyedül rajta múlik, bármelyik tábornoknak is kedve támadt volna éppen ezt választani, de éppenséggel mind a kettőjüknek megfelelt. Minobu tisztában volt vele, hogy eltekintve a stratégiai pontok védelmétől, egy parancsnok aligha számíthat rá, hogy a választása szerinti területen harcolhat.
Minobu visszabújt a pilótafülkébe, és magára csukta az ajtót. Ahogy megszabadult az odakint tomboló szélvihar jeges markának érintésétől, a fűtött fülkében hirtelen túlságosan is melegnek érezte a védőruhát. Lehámozta magáról a dzsekit, és a vezetőülésbe telepedett.
– Minden egység jelezze a helyzetét! Huszonhármas kód! – rendelkezett.
A vállára húzta a neuropajzsot, és beindította a hűtőberendezést, aztán nézte, hogyan gyulladnak ki egymás után a zöld fények az irányítópanelen, amelyet a techje nemrég bütykölt rá a kommunikációs panelre, még jobban leszűkítve a mozgásteret az amúgy is túlzsúfolt vezetőfülkében. Minobu azonban nem bánta a helyveszteséget. Noha a szerkezet képességei messze elmaradtak egy Tacticon számítógép nyújtotta lehetőségektől, erősen megkönnyítette a kommunikációt a parancsnoksága alá tartozókkal. Ez az előny pedig sokkal többet jelentett, mint az a kis hátrány, melyet a helyveszteség okozott. Mire befejezte az előkészületeket, már csak egyetlenegy lámpa maradt sötét a kijelzőn. Minobu megnyitotta azt a csatornát, amely a Ryukengo parancsnokával kötötte össze.
– Sullivan tai-sa, nem kaptam visszajelzést a Fénylő Kardoktól. Magyarázatot kérek.
– Nincs magyarázat, tai-sho – érkezett az azonnali válasz. Sullivan idegesnek tűnt, de ez valamelyest érthető is volt. A Fénylő Kardok ezrednek már a helyén kellene lennie. – A felderítőim nem látták őket. Megpróbálok rádiókapcsolatot létesíteni velük.
Mialatt Minobu az eredményre várt, a Dragonyos csatamechek megmozdultak, és egyetlen, zárt csoportban közeledtek.
– Nyugalom! – intette Minobu a parancsnokait. – Senki ne tüzeljen, amíg biztosan lőtávolon belül nem érnek! Kerülni kell a felesleges lövöldözést.
Hallgatta, ahogy alárendeltjei továbbadják a parancsokat, és valamelyest elégedettséggel töltötte el katonáinak engedelmessége. Csupán a Hetedik Galedoni néhány embere vétett a fegyelem ellen némi engedély nélküli lövöldözéssel, de a tisztek hamar rendet teremtettek.
Minobu már éppen nyitotta volna a száját, hogy kiadja a parancsot az energiafegyverekkel való zavaró tüzelésre, ám ebben a pillanatban a Dragonyosok megtorpantak. Minobu zavarodottan figyelte, mint válik ki soraikból egy magányos csatamech. Azonosító-programjának jelzése szerint egy Viktor, azaz egy nyolcvan tonnás rohammech. Még vagy egy fél kilométert gyalogolt tovább a Kurita-arcvonalak irányába, azután megállt. A belső hangszóró megreccsent, azután egy Dragonyos hangja hallatszott a közös kommunikációs csatornán.
– Hans Vordel vagyok, Wolf Dragonyosainak hadnagya, negyedik generációs mech-harcos. Huszonnégy éves vagyok, de több világban harcoltam, mint ahány évet megéltem. Kinek van közületek elegendő bátorsága hozzá, hogy szemtől szemben kiálljon ellenem?
A fiatalember kihívása talán túlságosan is merész volt, a japántudása pedig erős kívánnivalókat hagyott maga után, ám a szándék nyilvánvaló volt. Szavai nyomán súlyos csend támadt. Egyetlen Kurita-harcos sem mukkant, sem a közös frekvencián, sem a védett csatornákon. A kihívás váratlanul érte őket. Egy teki, amint ősi szamurájként harcol? A meglepetés valósággal megbénította őket.
Hirtelen egy Mennykő tört elő a kuriták soraiból, és egyenesen a Dragonyos Viktor felé tartott. A közös frekvencia szétsugározta a pilóta válaszát az iménti kihívásra:
– Ide hallgass, te gonosztevő! Tadashi Bolivar vagyok, egyszerű chu-i a Drakónis Szövetség óriási haderejében. Igaz, hogy nem vagyok olyan vén, mint te, de a Kurita-ház ötödik generációs szamurája vagyok, és három Davion mech-harcost intéztem el puszta kézzel. Elfogadom a kihívásodat! Bármilyen istenben hiszel, teki, most azt ajánlom, hogy erősen imádkozz hozzá, és készülj fel rá, hogy a kezemtől halsz meg!
Dühös helyeslés kelt a Ryuken-san soraiból, néhányan a külső hangszóróikat is bekapcsolták, és a kiáltásaik messze visszhangzottak a környező sziklacsúcsok között.
Bolivar felbátorodva lépdelt ellensége felé. Vordel mechje is megmozdult, és gyorsan közeledett. Bolivar olyan terület határához érkezett, ahol a jég erősen összerepedezett; Minobu jól látta, hogy elbizonytalanodik, és lassít egy kissé. Ezt Vordel is észrevehette, mert még nagyobb sebességre kapcsolt. Ezt látva Bolivar is felgyorsított, és egyenesen átvágott a veszélyes zónán.
A Mennykő hirtelen megbotlott; a Dragonyos Viktor, mintha csak erre várt volna, tüzet nyitott rá. A lézerlövedékek felszikráztak a mech borításán, teljességgel váratlanul érve a pilótát. Bolivar erre úgy reagált, mint egy újonc: megtorpant, és körülnézett. Abban a pillanatban, ahogy ellenségének sebességét csökkenni látta, Vordel tüzet nyitott Pontiac 100 gépágyújából, amely a Viktor jobb karját képezte. Lövedékek hatoltak át a Mennykő felsőtestének páncélzatán, és csapódtak be a vezetőállás környékén. A Kurita-mech megrázkódott és összeesett.
Dragonyosok örömkiáltásai verték fel a hegyek csendjét.
A Viktor felemelte bal karját, és két rubinvörös lövedéket lőtt ki az ég felé, aztán sarkon fordult, és visszatért az övéi közé. De még mielőtt elérte volna őket, egy másik Dragonyos mech már elő is lépett közülük, és egyenesen a harcmező középpontja felé tartott.
Hamarosan elhangzott a második kihívás is, legalább olyan ügyetlen megfogalmazásban, mint az előző. Válaszul újabb Kurita-mech indult el, hogy megküzdjön a Dragonyossal. Minobu azonnal felismerte Michi Noketsuna Ostrocját.
– Elfogadom! – kiáltotta oda Michi a Dragonyosnak, közben még csak meg sem torpant.
Ez az összecsapás jóval tovább tartott, mint az előző. Amikor véget ért, a Dragonyos Katapult összetörve hevert a csatatéren.
Ezúttal a kuritákon volt a sor, hogy örömkiáltásokban törjenek ki, melyeknek visszhangját ide-oda dobálták a sziklaszirtek.
Minobu azon töprengett, vajon mi a szándéka Wolfnak ezzel az egésszel, miért engedte meg az embereinek ezt a furcsa párbajt. Talán arra készül a zsoldosvezér, hogy végezetül ő maga hívja ki Minobut? Furcsa elképzelései lehetnek a becsületes harcról. Egy kissé elavult elképzelések… Noha kétségtelen, hogy volt idő, amikor ez a megközelítés volt az egyetlen elfogadott módszer.
Manapság azonban az effajta harcmodor olyan luxusnak számít, amilyent Minobu és az emberei nem engedhetnek meg maguknak. Igaz, hogy a Kurita-haderő számban felülmúlta a Dragonyosokét, de ez a számbeli különbség korántsem volt olyan elsöprő. Az ember ember elleni, mech mech elleni küzdelemben a Ryukenek nem jelenthettek komoly ellenfelet a zsoldosok számára. A Galedon Regulárisokkal meg még rosszabb volt a helyzet. A párbaj tehát csak felőrölte a szövetségek erőtartalékait.
Volt azonban más körülmény is, amit figyelembe kellett venni. Sullivan időközben jelentette, hogy a Fénylő Kardok még mindig nem érkeztek meg. Amíg tartanak a párharcok, lesz elég idejük rá, hogy áttörjenek a Dragonyosok ellenállásán, és keresztülverekedjék magukat a harcmezőig. Ha ez sikerülne, a kuriták sokkal nagyobb eséllyel támadhatnának. Így aztán Minobu úgy döntött, hogy nem ellenzi a párbajt. Csak reménykedett benne, hogy nem veszíti el túl sok jó emberét, mielőtt a Kardok megjelennek.
Az összecsapások mind jobban elvadultak. A Dragonyosok és a kuriták is elég sok embert vesztettek, bár az utóbbiak közül kétségtelenül több hevert élettelenül a csatatéren. Kevés csata volt olyan rövid, mint a legelső, de szinte mindegyik hihetetlenül brutális véget ért. Minobu egy leheletnyi elégtételt érzett, látva, hogy még a győztes Dragonyos mechek sem térnek vissza sértetlenül.
Az összecsapások fináléja egy Dragonyos Pók és egy Kurita Párduc küzdelme volt. A Pók már a hátán feküdt, a Párduc pedig felegyenesedett, hogy megadja neki a kegyelemdöfést, amikor kék villám csapott ki a Dragonyosok soraiból. A lövés telibe találta a Kurita-mech mellkasát. A páncélzat felizzott a pokoli energiától, meghajlott és darabokra tört. A protonágyú elektromos kisülései végigcikáztak a Párduc áramkörein, az RHR-vető olvadt fémet köpködött, majd a mech felsőteste eltűnt egyetlen hatalmas tűzgolyóban.
A harci etikett ilyen durva megsértését már nem vette be a kuriták gyomra. Ahányan csak voltak, megrohamozták az ellenséget, dühödten kiáltozva a külső hangszórókon át. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz több párbaj.
A rohamozó horda láttán a Dragonyosok sarkon fordultak, és úgy rebbentek szét, mint egy csapatnyi fölriasztott madár. A szemmel látható morálvesztés ellenére a lövéseik jól irányzottak és igencsak hatásosak voltak. A drakónok vadul tüzelve utánuk vetették magukat, benyomulva a gleccser felszínére. Erőteljes zárótűz alá vették a menekülő ellenséget, ám amennyire Minobu látta, nem sok veszteséget okoztak a soraikban.
Minobu kelletlenül indította meg a mechjét. Ha már a serege így előretört, nem tehet mást, mint hogy velük tart, ha legalább a fegyelem látszatát fenn akarja tartani. Még mindig nem tért magához egészen a Dragonyosok legutóbbi, váratlan akciója okozta meglepetéséből, annál is inkább, mivel a kezdetektől fogva elég furcsán viselkedtek. Nem fért a fejébe, mi értelme volt szabályszerű párbajt provokálni, és utána ilyen durván megsérteni a becsületkódexet. Az ellenség hirtelen megfutamodása pedig még nagyobb zavarba hozta. Csapdát szimatolt.
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy erre a következtetésre jutott, észrevette, hogy a Dragonyosok balszárnya lassít és megfordul. Hamarosan elérték azt a kisebb jégtorlaszt, ahol a távoli hegyek előőrseként jókora sziklák emelkedtek ki a jég alól, és menedéket kerestek közöttük.
– Állj! Állj! – üvöltötte a mikrofonba Minobu, miközben megfékezte saját Sárkányát. – Senki ne menjen közelebb!
Parancsa azonban nem talált meghallgatásra. A legelöl haladó Kurita-mechek máris behatoltak a Dragonyosok eddigi harci állásai mögé.
Amint a közepes mechek és a nehéz gépek leggyorsabbjai is beértek a hajdani Dragonyos arcvonal mögé, a zsoldosok elérkezettnek látták az időt a tervük végrehajtására.
Hirtelen dörrenés hallatszott, a drakón mechek körül kék lángot vetett a jég, mint valami túlméretezett újévi dekoráció, és egy pillanat alatt izzásba jött a tükörsima felszín. A következő pillanatban repedések kusza hálózata jelent meg rajta, és szemmel követhetetlenül, rohamosan terjedt. Hatalmas jégtáblák feszültek egymásra, torlódtak fel kérlelhetetlenül, leverve a lábáról, aki szerencsétlenségére arra járt, míg másutt lékek keletkeztek, elnyelve a vigyázatlan mecheket.
A drakónok rohama káoszba fulladt. Vagy két tucatnyi mechnek azonnal nyoma veszett, mások bukdácsolva próbáltak talpra kecmeregni a síkos felszínen. Csak néhányuknak sikerült átjutniuk a jég biztonságosabb részeire, ahol nem aknázták alá a felszínt, a legtöbben azonban elszakadtak a csapatuktól, és mozdulni sem tudtak a több tonnás, billegő jégtáblák hátán. Voltak olyanok is, akiket saját, dühödten rohamozó társaik szorítottak be a lékekbe, mivel nem vették észre idejében a veszélyt. A Kurita-egységek hatalmas veszteségeket szenvedtek, és soraik teljesen felbomlottak.
Egy kilométernyivel arrébb a Dragonyosok megtorpantak, és csőre töltött fegyverrel a drakónok felé fordultak. Az össztűz dühödten csapott le a megmaradtakra, még teljesebbé téve a rombolást.
Minobu most már tisztán látta, mi oka volt Wolfnak, hogy késleltesse az összecsapást. Amíg a Kurita-sereg a párbajjal volt elfoglalva, a Dragonyosok technikusai aláaknázták a jégmezőt. Elég idejük volt rá, hogy apró lyukakat vájjanak, és gondosan elhelyezzék a megfelelő adag robbanóanyagot. Ennek a manővernek köszönhetően a Dragonyosoknak sikerült lefaragniuk a kuriták csaknem teljes számbeli előnyét.
A jégen halmokban hevertek a megrongálódott csatamechek, ám a Dragonyosok még mindig folytatták a megmaradtak üldözését azokon az összefüggő jégfelületeken, amelyek valamelyest járhatóak maradtak. A csata átterjedt az Opdal Jégmezők egészére. A tervezett egységes, koncentrált támadás helyett Minobunak azt kellett látnia, hogy a hadereje egymástól elszigetelt, elkülönülten harcoló egységekre hullik, amelyeknek lehetetlenség volt akár csak parancsot kiadni. Ő maga sem tarthatott ki sokáig: mechjét magával sodorta a menekülő Ryuken-ni egy mindennél erősebb hulláma a Hamar-völgy felé.
A sarokba szorított kuriták megveszekedett dühvel harcoltak, de a Dragonyosok mind jobban fölébük kerekedtek. A néhány fős közelharcban a zsoldosok csaknem mindig előnyben voltak, hiszen jóval több tapasztalattal rendelkeztek ilyen téren.
Minobu hiába próbált kapcsolatot teremteni az embereivel; a környező hegyek leárnyékolták a kommunikációs csatornákat, és csak összefüggéstelen hangfoszlányok szűrődtek ki a hangszórókból. Mire végre sikerült leráznia üldözőit, már nem sokat tehetett, hogy összeszedje szétszóródott egységeit. Tudta, már csak idő kérdése, hogy a Dragonyosok egyenként leszámoljanak az embereivel, és hogy talán már el is érkeztek addig a pontig, ahonnan számítva mindennemű védekezés hiábavaló.
A Dragonyosok támadása azonban hirtelen mintha megtorpant volna. Akármerre nézett a látóhatár egyik szélétől a másikig nyúló harcmezőn, a Dragonyosok mindenütt visszavonultak. A közös kommunikációs csatornán halk ima hallatszott: valaki köszönetet mondott Buddhának a csodáért. Arról a magaslati pontról azonban, ahol Minobu állt, látni lehetett a hirtelen meghátrálás okát is. A csapatok visszavonásának kiváltója aligha volt természetfölötti eredetű.
A Nyolcadik Fénylő Kard végre megérkezett.
Az ellenséges csapatok friss utánpótlásával szembesülve a Dragonyosok úgy döntöttek, hogy beérik az eddig okozott veszteségekkel. Mivel soraikat szétzilálta a Ryukenek és a Galedon Regulárisok utáni hajtóvadászat, félő volt, hogy egymástól elszakítva könnyedén legyőzi őket egy összehangolt támadás. Nem lett volna bölcs dolog szembenézniük a jóval pihentebb és szervezettebb utánpótlással; a leghelyesebb, amit tehettek, a visszavonulás volt.
Szervezetten, fegyelmezett alakzatot tartva távolodtak. Mindannyian tisztában voltak vele, ahogy Minobu is, hogy a hadjárat még korántsem fejeződött be.