Unity Palota, Császári város, Luthien

Pesht katonai körzet, Drakónis Szövetség

3027. augusztus 28.

A Dragonyos küldöttség megérkezett a Unity Palotába. Csak hatan voltak, mivel az idézéshez ennyi útiokmányt mellékeltek. Jaime Wolf egymaga akart menni, mondván, minél kevesebben mennek, annál kevesebbet tarthatnak ott túsznak. Stanford Blake őrnagy kifejtette, hogy a hírszerzők fejeként az ő feladata a Dragonyosok álláspontjának ismertetése. Olga Kormenski őrnagy is csatlakozott, mondván, Wolf biztonsági főnökeként el kell őket kísérnie. A csoport másik három tagja is Dragonyos tiszti egyenruhát viselt, de úgy néztek ki, mint akik jobban érzik magukat sárlepte harci felszerelésben. Kormenski ragaszkodott a jelenlétükhöz. Úgy gondolta, hogy ha már csatamecheket nem hozathat Wolf védelmére, a második legütőképesebb egységből válogat kíséretet. Ők a Hetedik Kommandó, a szigorúan titkos Dragonyos Különleges Egység kötelékébe tartoztak.

Egy osztag otomo, a koordinátor rendíthetetlen hűségű testőreiből álló csapat fogadta őket a palota kapujánál, hogy elkísérjék őket. Az őrség élén várakozó tai-i derékszíján fekete bőr pisztolytáska és a két hagyományos kard lógott, mindegyiken a Sun Zhang Katonai Akadémia emblémája díszelgett. A fehér díszegyenruha élénk ellentétben állt az egység többi tagjának vörös és kék uniformisától és fényesre polírozott kerámia-fém vegyület páncéljától. Mindegyik őr a palota ünnepi páncélzatát viselte, kezükben egy-egy jókora kábítófegyver pihent. A vastag csövű puskák szinte törékenynek tűntek a terjedelmes mellvértek és páncélozott alkarvédők közt.

A tai-i egy merev, hivatalos meghajlással köszöntötte a Dragonyosokat, majd szó nélkül sarkon fordult, és keresztülvezette őket a káprázatos faragásokkal díszített palotát körülvevő kerteken. A csoport csodálatos, különféle formákra nyírt sövények és a kertművészet lenyűgöző példái között haladt: ilyen kertnek nem akadt párja sehol a Belső Szférában.

A palotába lépve a csoda tovább folytatódott. A szerkezeti elemek és bútorok javarészt teakfából készültek, a berendezés faragásainak fény-árnyék játéka erőteljes, ugyanakkor légies atmoszférát teremtett. Az otomo több csarnokon is keresztülvezette őket, míg végül elértek egy kis, shoji-panelekkel határolt szobába.

– Wolf ezredes, a kísérete itt várhat önre – közölte a tai-i, és egy sor egyenes támlájú székre mutatott, mely szándékosan különbözött az amúgy jellemzően japán berendezéstől. – Csak ön léphet be a fogadóterembe.

– Blake őrnagy feladata a vonatkozó adatok bemutatása – ellenkezett Wolf.

– Itt minden adatot betáplálhat – felelte a férfi, és egyet tapsolt, mire az egyik őr arrébb csúsztatott egy meseszép, aranyfüsttel borított válaszfalat. Mögötte egy csillogó króm- és műanyag borítású számítógépkonzol tűnt fel. A tai-i meghajolt, éppolyan mereven és hivatalosan, mint korábban, majd magukra hagyta őket.

– Nem valami jó előjel, ezredes – mondta Kormenski.

– A helyzet rosszabb, mint gondoltam – bólintott komoran Wolf. –Nem fognak hallgatni ránk.

Blake abbahagyta az adatok betáplálását, és a zsoldosvezérre nézett.

– Ezt nem tudhatja biztosan, ezredes.

Wolf abbahagyta orrnyerge dörzsölését, és Blake-re förmedt:

– Nem-e? Maga állítólag a hírszerző tiszt, Stan. Nézzen már körül! Nézze meg, hogy bánnak velünk! Mi másra gondolhatnék?

– Konok vénemberként viselkedni nem húz ki minket a bajból – vetette a szemére Kormenski, mire Blake egyetértően bólintott.

Wolf sajnálkozóan nézett tisztjeire.

– Talán konok vagyok, és talán öreg is, de nem vagyok annyira ostoba, hogy feleslegesen pocsékoljam az erőmet. Az ilyesmit egy fiatalember sem tudja egymaga helyrehozni.

Mivel Blake és Kormenski is hosszú évek óta szolgált Wolf alatt, tudták, mikor kell visszavonulót fújni amiatt, hogy az ezredes egyszerűen nem vevő az érveikre. Miután váltottak egy tehetetlen pillantást, Blake ismét a számítógépre irányította figyelmét, míg Kormenski úgy tett, mintha nagyon érdekelné a szobát ékesítő öt Fudo szobor egyike. Wood csendben álldogált, mindkettőjüknek a hátát mutatta.

Fél óra múlva az otomo tai-i és két őr visszatért, hogy Wolfot a kisebb fogadóterembe vezető boltívhez kísérje. Előttük két hatalmas teakajtó tornyosult, rajta a Kurita klán történelmének fontosabb jeleneteit ábrázoló faragások ékeskedtek, mindkét oldalán egy-egy őr posztolt. A tai-i a szoba közepén megtorpant, és a fal mellett sorakozó székekre mutatott.

– Kérem foglaljon helyet, Wolf ezredes. Samsonov hadúr rövidesen csatlakozik önhöz.

Samsonov hamarosan berobogott, és hangosan felszisszent, amikor meglátta, hogy Wolf már ott ül és vár. A hadúr egy szó nélkül a belső terembe vezető ajtóhoz sietett. Mögötte a jól vasalt Akuma igyekezett, a tüzes hadúrhoz képest egy jégtömb hűvösségével. Udvariasan odabiccentett Wolfnak, amikor elhaladt előtte. Az ezredes felkelt, és csatlakozott hozzájuk.

A hatalmas ajtószárnyak csendben feltárultak, és felfedték a belső fogadótermet. A berendezés egyszerű, praktikus és sallangoktól mentes volt, a maga módján mégis fényűző benyomást keltett. A legkiválóbb fa olajozott tisztasággal ragyogott, melyet mértéktartóan egészített ki az arany szerelvény a gerendák találkozási pontjainál. A falmélyedésekben egy-egy állvány állt, rajta faragott elefántcsont remekművekkel. A terem túlsó végében egy izmos férfi várakozott, fekete, csillogó daigumo-pókselyem kimonóban.

A férfi még akkor is hátát fordította feléjük, amikor lépteik visszhangja betöltötte a termet. Takashi Kurita csak pár pillanat múlva fordult látogatói felé, egyenként biccentve mindegyik tisztnek, ahogy üdvözölte őket.

– Samsonov hadúr, isten hozta újból Luthienen!

– Akuma chu-sa – fordult a koordinátor második látogatójához –, önt is üdvözlöm körünkben.

– Örülök, hogy ismét látom, Wolf ezredes – köszöntötte utolsónak a zsoldosvezért. – Régen találkoztunk a Quentinen, és nem volt alkalmunk beszélgetni azóta, hogy a Benjáminon átadtam önnek a Bushido Pengét 26-ban. – Takashi még csak nem is utalt arra, hogy ő küldött idézést Wolf számára, nem sok választást hagyva számára.

– Komoly költségbe verte magát egy kis csevegés kedvéért, koordinátor – felelte Wolf.

– Koordinátorként megengedhetek magamnak efféle hóbortokat. –Takashi hangjában némi megbánás bujkált. – Bárcsak ezúttal is erről lenne szó! Samsonov hadúrnak igen kellemetlen közölnivalója akadt az ön Dragonyosairól, Wolf ezredes. Gondoltam, örülne az alkalomnak, hogy farkasszemet nézhessen a vádakkal, és személyesen felelhessen meg rájuk.

– Semmit olyat nem állíthat, ami ellentmondana a tényeknek – kiáltotta Samsonov. Takashi és Wolf egyaránt meglepődött arckifejezéssel fordultak a váratlanul és hevesen kifakadó férfi felé.

– Remélem alaposan meggondolta, mik is azok a dolgok, amelyeket tényként kíván felhozni – figyelmeztette Wolf.

Samsonovon látszott, hogy azonnal kész folytatni a szópárbajt, de visszafogta magát, mert Takashi megköszörülte a torkát.

– Tények mindig vannak, uraim. Önálló entitásként léteznek. Nekünk azonban a tények eltérő magyarázataival kell foglalkoznunk. Alaposan áttanulmányoztam összefoglalójukat a kialakult helyzetről, de most személyesen is hallani akarom beszámolójukat. – Takashi helyet foglalt egy alacsony emelvényen, és intett a két férfinak, hogy helyezkedjenek el az emelvény előtti szőnyegen. Wolf és Akuma letérdelt, Samsonov viszont állva maradt. – Hadúr, öné a szó – intett Takashi.

– Wolf Dragonyosai veszélyt jelentenek a Drakónis Szövetségre és a Kurita-ház biztonságára – kezdte mondókáját Samsonov a maga lobbanékony módján. – A tisztjeik gyáva kutyák, félnek a csatában felmerülő elkerülhetetlen veszteségektől. Tartalékolják csapataikat, és ez a feladatukként kijelölt hadmozdulatok hátrányára történik. Ezzel igen komoly károkat okoznak a Szövetségnek. Nem engedhetjük meg, hogy ennyire engedetlen és tehetségtelen emberek vegyenek részt haderőink vezetésében. Ha nem vesszük át az irányítást felettük, fennáll a veszély, hogy a Dragonyosok megnyomorítják az imperialista Davion-házzal közös határaink védelmét.

Mivel Takashi nem szakította meg Samsonov előadását, a hadúr fölényes pillantást vetett Wolfra, majd elkezdte aprólékosan felsorolni a Dragonyosoknak a szövetség szolgálatában végrehajtott hibáit. Valahányszor egy-egy névre, dátumra vagy más adatra volt szüksége, Akuma hűvös, közönyös hangon kiegészítette mondanivalóját.

A szóbeli támadások egy órán át folytatódtak. Amikor Samsonov úgy érezte, megfelelően alátámasztotta állítását, dölyfös pillantást vetett a koordinátor felé.

– Most már a koordinátor is bizonyosan látja, hogy a Dragonyosok természetüknél fogva veszélybe sodorják a Drakónis Szövetséget. Ezt a fenyegetést meg kell szüntetni. A vezetőiket, akik egytől egyig bűnözők, félre kell állítani!

Takashi az egész szóáradat alatt tökéletesen rezzenéstelen maradt, de feltűnt neki, hogy Wolf is hasonlóképpen cselekszik, mintha süket lenne Samsonov szavaira.

– Igen nyomós vádakat hozott fel a Dragonyosok ellen.

Samsonovnak a koordinátorra vetett pillantásából egyértelműen látszott: nem bízik abban, hogy a másik reálisan mérte fel a rájuk leselkedő veszélyt. Lassú, esetlen mozdulatokkal a hadúr is letérdelt Wolf és Akuma mellé.

Takashi ezután Akuma felé fordult.

– Akuma chu-sa, önnek van valami mondanivalója a számomra?

Akuma kecsesen meghajolt, majd felállt.

– Én semmilyen érzelmi indíttatást nem tudok felmutatni, koordinátor, ezért nem sokat tudok hozzátenni ahhoz, amit a hadúr elmondott. Hivatásos összekötő tisztként mindvégig a Drakónis Szövetség érdekeit képviseltem, és próbáltam a Dragonyosokat a Kurita-ház terveivel összhangban irányítani. Nem volt könnyű feladat, mivel a Dragonyosok igen önfejűek. Úgy vélem, az általam írt értékelésben alaposan kielemeztem a témát, szóban semmit nem tudok ahhoz hozzátenni. Amennyiben az ön bölcsessége rámutat olyan területekre, amelyeket nem vettem alaposan szemügyre, azon leszek, hogy mielőbb jóvátegyem ezt a hibát.

– Köszönöm, chu-sa, jelenleg nincsenek kérdéseim. Most hagyjon minket magunkra, és térjen vissza egyéb feladataihoz.

Akuma egy mély meghajlással fogadta az utasítást, és visszavonult a terem hátulja felé. Közeledtére a faragott ajtók feltárultak, a tiszt pedig hátra sem pillantva kilépett rajtuk. Amint a vastag teakfa ajtószárnyak bezárultak mögötte, Takashi Wolf felé fordult.

– Nos, Wolf ezredes, hallotta a vádat az ön személye és a Dragonyosok ellen. Mit tud minderre felelni?

Wolf ülve maradt, és nem is hajolt meg. Amikor megszólalt, halk nyugodt hangon beszélt.

– A Dragonyosok már csak ilyenek, Koordinátor. – Annak ellenére, hogy lágyan, szinte barátságosan beszélt, szavai tisztán, jól érthetően csengtek, a hatalmas terem túlsó végében is jól lehetett volna hallani őket. – A vezetőségük elválaszthatatlan a természetüktől. A magukén kívül nem fogadnak el más vezetőt. Az ember nem távolíthatja el az apját, hogy aztán elvárja, hogy rokonai egy idegent fogadjanak el a család fejeként.

– Érdekes cáfolat, Wolf ezredes – válaszolta Takashi, majd pár pillanatra magába mélyedve ült. Szeme sarkából jól látta, hogy Samsonov csaknem vicsorog a magába fojtott dühtől. A hadúr a kelleténél jóval több érzelmet mutatott ki, így roppant előnytelen helyzetbe került a hűvös és nyugodt Wolfhoz viszonyítva.

– Ön a vádak egyikét sem utasította vissza.

– A Drakónis Szövetséggel kötött szerződéskötésünk óta végrehajtott minden tettünkről részletes beszámolót talál abban a file-ban, amelyet Blake őrnagy táplált be a felkínált számítógépbe. A véleményemet az adatokból könnyen kiolvashatja. Azonkívül nincs sok értelme, hogy bármit is mondjak, koordinátor, hiszen máris elítélt minket.

– Ez nem igaz, még nem döntöttem.

– Miért nem? – üvöltötte Samsonov és talpra ugrott. – A helyzet elfogadhatatlan! Hallotta a bizonyítékokat! Látja, hogy ez a gyáva féreg le sem tagadja, hogy mit tettek a gazember beosztottjai! Követelem, hogy Wolf Dragonyosait azonnal helyezzék a közvetlen parancsnokságom alá! Követelem, hogy Korshtot és Dumont-t azonnal távolítsák el az ezredek éléről. Követelem, hogy a bűnözőket, különösképp azt az aljas Kerenszkijt és a véreskezű Arbuthnopot, akik a Kawabe népe elleni kegyetlen akciókat irányították, azonnal állítsák bíróság elé, és ítéljék halálra őket szégyenletes tetteikért.

A hadúr minden egyes követelését nyomatékosította azzal, hogy öklét fenyegetően megrázta Wolf felé.

– A koordinátortól ön nem követel semmit, hadúr! – Takashi hangja élesen figyelmeztette Samsonovot. – A Dragonyosok továbbra is Wolf ezredes független parancsnoksága alatt maradnak.

Samsonov abbahagyta a hadonászást, arckifejezése azonban egyre dühödtebbé vált, ahogy Takashi beszélt. Arcszíne először vörösre, majd lilára váltott, lélegzése szaggatottá vált.

– Tisztelettel emlékeztetném a koordinátort a szövetséggel kapcsolatos kötelességeire – mondta Samsonov elfojtott hangon.

– Én pedig önt emlékeztetem tai-sho, az irántam való kötelességeire!

Samsonov döbbenten csukta be a száját. A rangjánál alacsonyabb megszólítás sértette, a koordinátor hangja pedig megszégyenítette. A csend csupán csak néhány másodpercig tartott.

– Értem. Akkor visszatérek a kerületembe a kötelességeimhez.

A hadúr egy merev és kurta meghajlás után sarkon fordult, és kimasírozott. Mielőtt az őrök becsukhatták volna mögötte a fogadóterem ajtaját, Takashi és Wolf még hallhatta Samsonov bömbölését, amint vérlázító sértéseket vagdal az eléje siető segédtisztek fejéhez. Az utolsó beszűrődő hang egy tompa puffanás és némi fémes zörgés volt, majd a teakajtó bezáródott, és jótékonyan kirekesztette a kisebb teremből hallatszó dulakodás zaját.

A koordinátor felkelt ültéből, és úgy folytatta a társalgást, mintha mi sem történt volna.

– Azt hiszem, jót tenne egy kis friss levegő, Wolf ezredes. Kérem, jöjjön ki velem az erkélyre. Onnan igazán lenyűgöző kilátás nyílik a városra.

Wolf kilépett Takashi nyomában a nyitott ajtón, ahol a szél már olyan hűvös volt, hogy a ruhán keresztül is csípte a bőrüket. Takashi kitárta karját, és végigmutatott az alattuk elterülő városon. A kilátás csakugyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, mivel Luthien császári városa a Belső Szféra egyik legszebb településének számított.

– Ez a Sárkány birodalmának szíve. Innen irányítom a négyszáznál is több világot, és ez nem könnyű feladat. Mindig vannak kényes kérdések, melyek válaszra várnak, és nehéz döntések, melyeket meg kell hoznom. Mindig van valami, ami megköveteli a figyelmemet, ezért kevés időm marad a lazításra, az élet apró örömeinek élvezésére. Amikor a Quentinen találkoztunk, úgy éreztem, rokonlélekre leltem. Olyan embert ismertem meg, aki képes túllépni a nemrég történtekhez hasonló jelentéktelen eseményeken. Egy embert, akinek nagy, távlati koncepciói vannak. Hol van most az az ember?

– Amennyiben rólam beszél, én itt vagyok, méghozzá a munkaadóm parancsára. Most is, ahogy akkor is, csupán a Dragonyosokat vezetem.

– Ez viszont nem olyan egyszerű feladat. A Dragonyosok félelmetes erőt képviselnek. Ön egy rettegett parancsnok. Szeretném továbbra is igénybe venni Wolf Dragonyosainak szolgálatát.

– Nem úgy néz ki.

Takashi észrevette a Wolf hangából áradó keserűséget.

– Javíthatunk az állapotokon. Jobb lenne az ellátás, megfelelőbb összekötőket keresnénk, zsírosabb megbízatásokat találhatnánk.

– Meg fogjuk vitatni az ajánlatát.

– Ne töprengjenek túl sokáig, barátom. Vannak, akik szerint a hosszas húzódozás egyenlő a visszautasítással.

– Ez alatt önt értsem, koordinátor?

– Nem ezt mondtam, ezredes. Ön nem a megfelelő emberre dühös.

Takashi megfordult, és végignézett a városon. A csillogó fények kissé

megnyugtatták, elcsitították haragját, melyet a konok zsoldos szavai keltettek benne.

– Mi hasonló gondolkodású, egyforma kaliberű emberek vagyunk. Ugyanolyan rálátásunk van a tömegekre. Tulajdonképpen barátoknak kéne lennünk, Jaime Wolf.

– Ön barátságról beszél nekem, miközben elnézi mindazt, ami történt. Az ön elvei nem azt mondják, hogy egy embert ugyanúgy jellemeznek a tettei, mint a szavai?

– De igen.

– Az én elveim is.

Ez a visszavágás Takashi elevenébe talált.

– Jól gondolja végig, mi történt ma itt, Jaime Wolf. Veszélyes területen lavíroz. Vannak ellenséges, megtévedt egyének, akik megpróbálhatják majd lemosni azt, amely véleményük szerint folt a Szövetség becsületén. A legrosszabb esetben ezek a… személyek… akár arra is hivatkozhatnak, hogy a nevemben cselekednek, miközben erőszakosan lépnek fel a Dragonyosokkal szemben.

Wolf egy szót sem szólt, és arcának egyetlen vonása sem árulkodott érzéseiről, Takashi mégsem próbálkozott Wolf kí aurájának megszondázásával. A Quentinen vívott néhány asszóból már tudta, hogy a zsoldos vissza tudja verni az ilyen próbálkozásokat. Egy teljes percig álldogáltak csendben.

– Élvezze a fővárosban ezt a hetet, és gondolkodjék az ajánlatomon. Engem itt elérhet, amennyiben beszélni óhajt velem.

– Nem fogok megfeledkezni róla.

Wolf megfordult, és keresztülvágott a termen az ajtóig, amely nem nyílt ki azonnal. A zsoldos mereven állt, amíg a szárnyak elég szélesre nem tárultak, hogy egy ember átférjen; ekkor kisurrant és eltűnt.

Takashi az erkélyen állva várt, míg Wolf és kísérete ki nem lépett a palota alsó szintjén. Figyelmesen szemlélte a kertek közt gyors léptekkel távozó kis csoportot. Nem kell sietni, Wolf ezredes, figyelmeztette a zsoldost Takashi gondolatban.

Egyértelmű volt számára, hogy Wolf rövid pórázon tartja a gondolatait. A zsoldos a tárgyalás alatt végig úgy viselkedett, mint aki valahol máshol van. Takashi tudta, hogy Wolf azon töpreng, mennyi volt színielőadás, mennyi volt komoly, mennyi volt megbízható. A koordinátor ajánlatát pedig nem vette komolyan. Takashi úgy vélte, Wolf nem jön vissza többé a palotába.

A visszaút An Tingre hosszabb lesz majd, mint az utazás onnan Luthienre volt. Nem várnak majd külön kirendelt űrugrók, hogy a Dragonyosok űrjáróját átfurikázzák egyik ugrópontról a másikra, ahol egy másik űrugró vár rájuk. Ezúttal ki kell majd várniuk, míg az űrugrójuk minden egyes útba eső állomáson újratöltődik.

Takashi visszasétált a hosszúkás terembe, felnézett a mennyezetre és azt mondta:

– A megbeszélésről készített holofilmről küldjenek egy másolatot Indrahar igazgatónak!

Ezután visszatért a császári város szemléléséhez. A csillogás ezúttal nem volt olyan megnyugtató hatással, mint az imént.

Egy koordinátor munkája nem könnyű. Mindig szembesül az ősrégi ellentmondással: ninjo vagy giri. Mindig választania kellett a szíve vágya, a mások iránt táplált érzései és a kötelesség kérlelhetetlen szava közt. A Drakónis Szövetség koordinátoraként Takashi tudta, melyiket kell választania. Mindent összevetve, valójában nem is volt más választása.

Giri. Az uralkodót mindig a kötelesség irányítja. Nehéz döntéseket kellett meghoznia, és a személyes vágyakat vagy érzéseket mindig alárendelte a kötelesség vasakaratának. Nem engedheti magának, hogy veszélybe sodorja birodalmát, miközben hatalmában áll kivédeni azt. A barátságnak semmi keresnivalója nincs egy koordinátor életében, az emberek pedig csupán gyalogok egy történelmi jelentőségű sakkjátékban, és azokat úgy kell irányítani, hogy az uralkodóház pozícióját erősítsék.

Magányos játék volt ez.