Batan űrkikötő, Quentin IV

Drakónis határvidék, Egyesült Világok

3023. június 14.

Az út, amely Batantól a kikötőhöz vezetett, legalább egy kilométer hosszan a leszállópályával párhuzamosan húzódott. Az úton száguldó gépkocsit tompa szürkére festették. Jobb oldalon az Egyesült Világok színeiben ragyogó zászló csapkodott; balján Batan városának jelvénye pompázott. Ahogy kinézett a kocsi ablakán, Augustus Davis báró – a fent említett város polgármestere – jól látta a megszálló egységek felvonulását.

Fent az égen egy űrjáró éppen a végső közelítő vektoron repült, hogy hamarosan csatlakozzon a többi, már a földön pihenő hajóhoz. A kikötő foghíjas kerítését szögesdróttal foltozták be. A kerítés mögött a báró járműparkokat, előre gyártott konténer barakkokat, és ami a legrosszabb, több sorban álló csatamecheket látott. Érzékelőkkel felszerelt tornyok álltak őrt a járőröző katonák helyett.

A gépkocsi lelassult, amint odaért a barikádhoz, melyet ott emeltek az út fölé, ahol az az űrkikötő felé kanyarodott. Davis utálkozva látta, hogy két zászló lobog az őrbódé zászlórúdján. Az egyik egy fekete farkasfej volt, Wolf Dragonyosainak jele, melyet a Belső Szférában korábban dúló harcokról szóló hírekben látott, és most azonnal felismert. Tudta, hogy a Dragonyosok zsoldosok, felbérelhető harcosok, akik csak a mindenható bankjegyhez hűségesek. Hallotta már, hogy akik a farkasfej alatt szolgálnak, jobbak, mint a többi bérkatona, de ez lényegtelennek látszott annak fényében, hogy most kit szolgálnak. A farkasos lobogó fölött új gazdájuk zászlója csapkodott, a Kurita-ház gyűlölt sárkánya.

A Sárkány évszázadokon át csak háborúságot és vele tengernyi szenvedést hozott a Quentin rendszerre és a két lakott bolygó népességére. A Quentin III bányáinak évi össztermelése jelenleg kevesebb volt, mint a Csillagliga korában egyetlen hónap kvótája. A Quentin IV akkoriban még nehezebb napokat élt meg. Kutatóintézetei eltűntek a föld színéről, a néhány megmaradt ipari létesítmény pedig a fennmaradásért küzdött. A Sárkány most visszatért, ezért a Quentin IV újra szenvedni fog.

Davis gondolatmenete megakadt, amikor az autó lefékezett. A sofőr leengedte az ablakot – melyen keresztül nagy adag forró, száraz levegő söpört be –, és átadott az őrnek egy szabad közlekedést biztosító menlevelet. Ez a levél aznap reggel érkezett a városházára egy meghívás – vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, egy parancs – kíséretében, melyben a helyőrség parancsnokához kérették.

A sisak átlátszatlan védőlemeze mögött a katona csendben áttanulmányozta az iratokat. A sisak rétegei által eltorzított hang közölte, hogy minden rendben. Az őr hátat fordított a gépkocsinak, és intett a társainak, hogy nyissák fel az átjárót. Amint szabad volt az út, keresztülterelte az autót.

A jármű begördült a kikötő területére, amely mostanra ellenséges táborrá változott: űrjárók ontották magukból az embereket, a felszerelést és az ellátmányt. Dragonyos egyenruhás szerelők és munkások dolgoztak mindenütt. Közöttük elszórva a helyi üzemek hőálló ruhájába öltözött emberek is tevékenykedtek. Valahányszor az autó közelebb ért valamelyikhez, Davis próbálta megállapítani, kik lehetnek ezek a köpönyegforgatók, de az az átkozott nedvesítő maszk mindig kifogott rajta.

Egyszer az autónak le kellett húzódnia az útról, hogy utat engedjen egy mechekből álló hadoszlopnak. Az óriási gépeket főként barnára, tompa vörösre és szürkére festették, hogy beleolvadjanak a földrész nagy részét borító terméketlen, kopár vidékbe. Némelyiken élénk színek vagy divatos minták villogtak, mintha a pilóta ezzel is szeretné kihívni ellenfelét. Távolból nézve a gépek nem látszottak többnek, mint egyszerű háborús felszerelésnek. Ahogy a mechek nehéz léptei eldübörögtek kocsija mellett, Davis megreszketett és összehúzta magát; gyűlöletét elmosta a rettegés árja. Eddig is tisztában volt méretükkel, de az ablak előtt elmosódó hatalmas lábak – melyeknek mindegyike elég nagy volt, hogy eltiporjon egy személygépkocsit – fizikai közelsége szinte megfosztotta minden erejétől. Egyik reszkető kezével lefogta a másikat, és mivel ezzel nem sikerült véget vetnie remegésének, mindkét kézfejét a térde közé szorította. Még akkor is így kuporgott, amikor az autó ismét mozgásba lendült.

Miután a gépkocsi odaért a főépülethez, egy üresfejű szöszke jött elé, aki egész úton megállás nélkül fecsegett, és közben keresztülvezette a kikötőre mért támadás okozta mészárlás helyszínén. Ha ez a katona jellemző példa a Kurita megszállók képzettségére, akkor – gondolta Davis – a Davionok hamarosan a rendszer ugrási pontjáig kergetik majd őket. Mielőtt kettőt pislogott volna, kísérője eltűnt, és ő egy katonákkal teli terem bejáratában állt.

Legelőször egy magas fekete férfin akadt meg szeme, aki egyenruhája alapján a Kuriták egyik magas rangú tisztje lehetett. Kétségtelenül a sokszor elátkozott Belbiztonsági erők kötelékébe tartozik. Egy kutya, akit a sárkányfattyak a vérebeik szemmel tartására küldtek ide. Batan még sok ilyet fog látni, ha a megszállók hosszú ideig maradnak.

A többiek mindannyian terepszínű gyakorlóruhát viseltek. Feltételezhetően valamelyikük Wolf. Ezredesi rangjelzést keresett zubbonyukon, és Davis teljesen elképedt azon, hogy ötöt is talált. Honnan kellene tudnom, melyikük Wolf? A zsoldosok biztos azért rendezték így, hogy megalázzák, és kibillentsék egyensúlyából. Majd ő megmutatja nekik. Jól megnézte a szóba jöhető egyéneket, és megtalálta az emberét. A pihenő barbár tökéletes mintapéldánya volt annak, aki épp azt a zűrzavart élvezi, amelyet okozott. Davis közelebb lépett, és hangjába épp megfelelő mennyiségű unott közönyt keverve megszólalt:

– Feltételezem, ön Wolf ezredes. Én Augustus Davis vagyok, Batan bárója. Úgy tudom, valamit meg akar tárgyalni velem.

A férfi felemelkedett székéből. Széles válla magasabbra emelkedett Davis szeménél, s ennek köszönhetően az a kitüntetésekkel teli, széles mellkast látta maga előtt.

– Davis? Nem emlékszem, hogy egy Davist rendeltem volna – mennydörögte. A báró feje fölött elbeszélve folytatta: – Megyek és szundítok egyet. Keltsenek fel, ha valaki fontos ember jönne. – Azzal a nagydarab alak sarkon fordult, és kisétált. Davis dühösen villantotta szemét a távozó alak hátára, és magában megátkozta az ezredes tűrhetetlen arroganciáját, hogy csak azért hívatta ide az űrkikötőhöz, hogy sértegethesse.

– Davis báró?

A nemes megpördült, és egy alacsony, őszes hajú ezredest látott maga előtt, amint az kezet nyújt neki.

– Jaime Wolf vagyok. Örülök, hogy tudott számomra még ma időt szakítani. Megpróbálom rövidre fogni a mondandómat.

Davis kezet fogott vele. A harcos szorítása erős volt. Tudta, hogy éppen most csinált hülyét magából azzal, hogy nem a megfelelő embernek mutatkozott be. Sok munkájába fog kerülni, hogy újra átvegye a kezdeményezést. Mielőtt megszólalhatott volna, Wolf újra beszélni kezdett:

– Ne haragudjon Shostokovitch ezredesre. A körötte levők gyakran nehezen emésztik meg az ő különös humorát. Kérem, foglaljon helyet, és térjünk a tárgyra!

– Én… nos..DL hát igen, persze. – A báró mégiscsak kibillent lelki nyugalmából, így átengedte Wolfnak a kezdeményezést. Az események nem úgy alakultak, ahogyan eltervezte, és ez a férfi sem hasonlított arra, amilyennek képzelte. Wolf megfontolt, nyitott ember benyomását keltette, és kulturált hangnemet használt. Egyértelmű volt, hogy ez itt nem egy mindennapi zsoldosvezér.

– Szeretnék elnézést kérni, amiért kellemetlenséget okozunk ittlétünkkel. Higgye el, ez számunkra is épp ilyen kellemetlen. Itteni állomásozásunkat nem vettük tervbe. Az önök orbitális védelme sokkal elszántabb volt, mint amilyenre számítottunk – vont vállat Wolf, arcán halvány félmosollyal. Davis figyelmét elvonták a holotérképen villódzó színek, melyek a Dragonyos csapatok helyzetét jelölték. Szóval még ez a Wolf sem tévedhetetlen, gondolta Davis kárörvendően. A zsoldos kétségtelenül úgy gondolta, hogy ha megszorongatja a bárót, az észre sem veszi a térképet; ez pedig valószínűleg a Davion erők hasznára válhat még.

– Erőink nagy részét kénytelenek voltunk ide átirányítani, hogy biztosíthassuk a landolást – folytatta Wolf, és látszólag észre sem vette, hogy a báró a holotérkép felé pislog. – Batan nem tartozik a célpontjaink közé, és nem áll szándékunkban erre a területre is kiterjeszteni a háborút, méltóságos uram. Azonban ne értsen félre. Ha már itt vagyunk, nem engedhetem át másnak a kikötőt, amíg csak a bolygón állomásozunk. Túlságosan kényelmesek és hasznosak az épületei. Csapataink hamarosan távoznak, és csak helyőrségeket hagyunk itt. A városnak nem kell nagy terhet viselnie, mi több, ha együttműködik velünk, ezt a terhet a minimálisra csökkenthetjük.

Ó, sóhajtott magában Davis, most következik a szitkozódás és fenyegetés, amit majd a parancs követ, hogy ellátást és munkásokat biztosítsunk a megszállóknak. Mindezt természetesen ellenszolgáltatás nélkül.

– Ha gondoskodik róla, hogy ne történjen semmilyen gerillatevékenység vagy szabotázs a hátam mögött, a várost tiszta, azaz harcmentes területnek nyilvánítom – mondta Wolf. – Munkásokra is szükségünk lesz, de szó sem lehet rabszolgacsapatokról vagy kényszermunkáról. Tisztességes bért kínálunk a tisztességesen elvégzett munkáért, az ellátmányért pedig két százalékkal magasabb árat fizetünk a jelenleginél… készpénzben. – Wolf egy rövid szünetet tartott, hogy a báró mérlegelhesse az ajánlatot. – Megfelel vagy ésszerűtlennek tartja a feltételeinket?

– Én… ööö… megfelel.

A zsoldos ezredes ismét teljesen lehengerelte. A feltételek nagylelkűek voltak és sokkal többet kínáltak az elképzeléseinél. Az ajánlat, hogy a várost tisztának nyilvánítsák, és így elkerüljék a megszállók pusztítását, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ez valamilyen csapda lesz.

– Ezredes, miért ajánlja fel mindezt?

– Ön nyilvánvalóan gyanakszik, de ezért nem hibáztathatom – felelte Wolf és cinkos pillantást vetett rá. – Elég egyszerű. Az ön népe nem az ellenségünk. Egyszerű portyázás céljával jöttünk, de kénytelenek voltunk leszállni a bolygóra, és ez komplikálja a dolgokat. Az ön együttműködése leegyszerűsíti a problémákat, és megkönnyíti a munkámat. Ezért még fizetni is hajlandó vagyok. Gondoljon a népére excellenciád. Mi zsoldosok vagyunk. A Quentint védő erők is zsoldosok: üzletemberek, akárcsak mi magunk. – Wolf gesztusai azt sugallták, hogy Davist is üzletembernek tartja. – Tisztában vagyunk az üzlet lebonyolításának költségeivel. Lehetőségünk van, hogy elejét vegyük a katonai akcióknak. A bolygó valószínűleg támogatná eme törekvésünket. A városi harc nagyon sokba kerül, és ha egy mód van rá, szeretném elkerülni. Egyetért?

– Természetesen.

– Akkor hát egyezik a véleményünk. Számítok az együttműködésére.

– Nos… van értelme annak, amit mond – húzta az időt Davis, és az állát vakargatta. Feltett néhány adminisztratív részletre vonatkozó kérdést, csak hogy beszéltesse Wolfot, mialatt elméje vadul dolgozott. Jó üzletnek tűnt. Batan ezúttal megúszná a háborús pusztítást. Még hasznot is húzhat belőle, mivel a külső versengés – főleg Port Gailfry részétől, ahová a zsoldosok tartanak – csökkenne. Ő pedig azt is írhatná a jelentésében, hogy a zsoldosok túszokat ejtettek, és kényszerítették, hogy együttműködjön velük. Nem lesz túl nehéz eltussolni, milyen profithoz jutott valójában.

– Rendben, ezredes, megállapodtunk.

Miután Wolf visszatért az autótól, ahová kikísérte Davist, Minobu észrevette, hogy a zsoldos elégedettnek látszik a tárgyalás eredményével.

– Rendben, emberek, gyerünk vissza dolgozni – mondta, miközben beletúrt hajába. – William, szedd le azt a szemetet a térképről!

Az asztal fölött megremegett a levegő, amint a kép megváltozott. A terep sokkal részletesebben kirajzolódott, miközben az egységeket szimbolizáló színes alakzatok a térkép másik felére úsztak. Amikor végre megnyugodott a mozgás, a hologram teljesen más képet mutatott, mint Davis báró látogatásának idején. A legnagyobb különbség az volt, hogy a Dragonyos egységeket jelző kék színből sokkalta több lett. Új egységek jelzői is feltűntek, legtöbbjük Batan belterületén és környékén. A Batan űrkikötőjénél jelzett egységeken kívül semmi sem ott volt, ahol a térkép korábban mutatta. Egyértelmű volt, hogy Wolf előre eltervezte az egészet. Engedte, hogy a báró lássa a holotérképet, és a rajta feltüntetett téves adatokat. Minobu eltűnődött, hogy a Wolf által kifejezésre juttatott szándékok közül vajon mennyi a helytálló. Ez a férfi ügyes stratéga, aki egyszerre több vasat tartott a tűzben.

A tisztek nekiálltak, hogy leírják az általuk irányított hadmozdulatokat. A jelenlegi állásaikat vagy tervezett felvonulásukat úgy szemléltették, hogy comp tömbjük segítségével át- meg átállították a holografikus képet. Minobu jól látta a Dragonyosok tervének részleteit. Nem, emlékeztette magát, csak annyit tudott meg a tervekről, amennyit a tudomására akartak hozni.

A csapatok landolását holnap szabvány idő szerint 06.00 órakor fejezik be. Aztán az Alfa és Delta ezredek java a Gamma egyes csoportjaival együtt megindul Batantól délre és nyugatra. Látszólag a Delta ezred azon szakaszaihoz akarnak csatlakozni, amelyek Port Gailfrynél harcolnak, és a gondosan megszervezett kommunikációs forgalom is éppen ezt sugallja. Ez a húzás arra való, hogy előcsalja és támadásra késztesse a Davion erőket a Dragonyosok által indított csapás csábítóan feltálalt szárnya ellen. Ez a szárny tulajdonképpen csak egy álca, melyben az egységek egy támadás esetén lassan visszavonulnak, hogy beljebb csalogassák az Egyesült Világok csapatait Wolf csapdájába.

Amint az ellenség eléggé szétszakadt, a Dragonyosok lecsapnak, oldalba kapják a Davionokat, és feltartóztató manőverbe kezdenek. Eközben a főerő a valódi célpontra, Fasolht városára és annak csatamech üzemeire támad, amelynek védelmét meggyengíti a – látszólag könnyen sebezhető – Dragonyosokat megtámadó egységek hiánya. Összetett terv volt, amilyent Minobu sohasem alkalmazott volna a Kurita-házat szolgáló csapatok esetében, kivéve a zsoldosokat. Wolf és tisztjei azonban jól láthatóan nem tartották szokatlannak a komplikációkat és előre nem látott eseményeket, ezért teljesen magabiztosnak tűntek.

Amikor Wolf bejelentette, hogy elégedett az előzetes erőfelmérések eredményével és a további akciókra történt előkészületekkel, a beszélgetés Batan környékének biztosítására terelődött. A jelentések szerint minden a legnagyobb rendben volt. Az elmúlt húsz órában Batan száz kilométeres körzetében egyetlen ellenséges egységet sem észleltek. Wolf odafordult Minobuhoz.

– Elégedett az előkészületeinkkel, Tetsuhara ezredes… khm… chu-sa?

– Feltételezve, hogy a felderítők jelentéseiben álló adatok helytállóak, Wolf ezredes, minden remekül megy. Kollégáim azonban javasolhatnak néhány kisebb változtatást a csapatok beosztását illetően, hogy bizonyítsák taktikai hozzáértésüket.

– Értem – mosolygott Wolf. – Így is meg vagyok róla győződve, hogy Kurita nagyúr teljes biztonságban landolhat.

– Aha – horkant fel Wilhelmina Korsht. – Amint földet ért, a saját testőrei vigyázhatnak rá. Ha akkor kerül bajba, nem hibáztathat minket.

– Nyugi, Willie – csitítgatta Wolf. Következő megjegyzését már az összes tisztnek címezte. – Azt hiszem, mára befejeztük, emberek. Holnap Kurita nagyúr tiszteletére mindenki díszegyenruhát öltsön! Lehet, hogy csak egy államfő, de most ő a főnök, és ő fizet. Oszolj!

A Kurita nagyúr iránt mutatott tiszteletlenség hallatán Minobu teljesen megdöbbent. Bénultan nézte, ahogy a Dragonyos tisztek elballagnak. Lenyűgöző hozzáértéssel és gyorsasággal bonyolították le a stratégiai és taktikai tárgyalást, a tisztelet hiánya azonban egyszerre volt zavaró és aggasztó. Minobu tudta, hogy a tisztelet nélkülözhetetlen az illő megbecsüléshez.

Aztán ott volt maga Wolf. Olyan embernek tűnt, akinek sok különböző arca van, és mindig a körülményekhez legjobban illőt viseli. Minobut ez a tény önkéntelenül is kíváncsivá tette. Odasétált Wolf mellé, aki az asztalnál állt.

– Miért játssza ezt a bújócskát, ezredes? Miért lapul meg a többi tiszt között?

Wolf felpillantott rá, pár másodpercig némán nézte.

– Sokat elárul azokról az emberekről, akikkel szembe kell néznem. –So ka – bólintott Minobu megértőn. – Én is megtanultam valamit

azokról az emberekről, akikkel dolgoznom kell.

– Tudta? – Wolf pillantása éles volt. Felemelte comp lapját, majd azt mondta: – Tudja, nagyon hosszú ideje maga az első, aki eltalált… azt mondta, a kí miatt.

– Igen.

– Nem fogom elfelejteni.