38
Akuma személyzeti kocsija egyre lassabban siklott keresztül Cerant városának utcáin. A főtér pereménél a sofőr megállította a járművet. Ez idő szerint lehetetlenség lett volna azt hinni, hogy továbbjuthatnak, annak ellenére, hogy a Drakónis Szövetség zászlócskái lobogtak a lökhárítókon. A tér és az odavezető utcák tömve voltak emberekkel. Dühös emberekkel.
– Úgy látom, itt a fogadóbizottság, Wolf ezredes – jegyezte meg Akuma a kocsi foncsorozott ablakán kívül tolongó sokaságra mutatva. Wolf és Blake a tömeget figyelték, de egy szót sem szóltak. Quinn látszólag el is felejtette, hol van.
Wolf hátrapislantott, hogy ellenőrizze, a második kocsi még mindig a nyomukban van. Az épp mögöttük állt meg, oly közel, hogy lökhárítójuk kis híján összeért.
– Azt nézi, nem keverik-e bajba a forrófejű emberei, ezredes?
– Csak tudni akartam, nem tévesztett-e irányt a sofőrje.
– Erre semmi szükség – hümmögte Akuma. – Sofőr, vigye a kocsit a Dragonyosok főhadiszállásához, amilyen közel csak lehetséges. Nem akarjuk, hogy utasaink túl sokat gyalogoljanak miattunk.
A kocsi előrearaszolt, de csak nagyon lassan, viszonylag egyenletes tempóban haladt. Még a tömeg leglármásabb, legnyakasabb elemei is utat engedtek, amikor rá kellett ébredniük, hogy a jármű nem fog megállni, akár eltakarodnak előle, akár nem.
A csőcselék figyelmének központjában az igazgatási főhadiszállás állt, ahol a Dragonyos katonák álltak sorfalát a bejárati lépcsőnél. Harci páncélt és teljes sisakot viseltek, arcuk láthatatlan maradt a szemlélők számára. Mindegyikük egy Ceres Arms M-22 Tömegoszlatót, egy nagyméretű kábítófegyvert szorongatott. A fegyvert félelmetessé tette mérete, ereje és kiegyensúlyozottsága pedig alkalmassá tette, hogy furkósbotként használják.
A lépcsősor felénél néhány Dragonyos tiszt volt kénytelen megosztani figyelmét a tömeg és néhány barikádot építő közkatona között. A Dragonyosok barikádokat emeltek, hogy a nyitott előcsarnok oszlopai közti teret kitöltsék, s így jól védhető területet kerítsenek el maguknak. Két, homokzsákokból összeállított lövegállás fedezte a főbejárat két oldalát, mindegyiknél egy részben hordozható lézer és a szükséges kezelőszemélyzet posztolt. A nehézfegyverek azt jelezték a csőcseléknek, hogy a Dragonyosok nem haboznak komoly fenyegetésre komoly tűzerővel válaszolni.
A kordonon kívül a tomboló tömeg egy, a Dragonyosokéhoz hasonló egyenruhába öltöztetett szalmabábut gyújtott fel. A benzin táplálta tűz vadul lobogott, és az emberek közül egyik-másik előrelépett, hogy leköpje. Valahányszor egy szélroham magasabbra szította a lángokat, a csőcselék kiáltozása felhangosodott. A polgári védelem piros és fehér sávos egyenruháinak nyoma sem volt.
A személyzeti kocsi megtorpant egy vásáros kocsi mellett. A szorosan álló tömegben lehetetlenné vált a manőverezés egy jármű számára. A második kocsi ismét szorosan felzárkózott mögéjük, ezért tolatni sem tudtak. Még volt legalább húsz méter a Dragonyos főhadiszállás lépcsőjétől.
– Ennél közelebb nem jutunk, chusa-sama – fordult a sofőr Akumához.
Wolf megfogta az ajtónyitó kallantyút.
– Legyen óvatos, ezredes – figyelmeztette Akuma.
– Nem is tudtam, hogy így félt – felelte Wolf szárazon. Blake elvigyorodott az ezredese hangjában rezgő szarkazmus hallatán.
– Nem zavarna, ha valamilyen zavargás vagy baleset áldozatául esne.
Wolf kituszkolta az ajtót, és kiszállt. Amint elegendő helyet könyökölt ki az őrlődő sokaságban, Blake is követte. Most, hogy a jármű hangszigetelés már nem védte fülüket, jól hallották a csúfolódást, a gúnyszavakat és mindazokat a vádakat, melyeket a tömeg a Dragonyos katonák fejéhez vágott. „Gyávák” és „köpönyegforgatók”; ezek a szavak az általános zajszintnél hangosabb kiáltásokban használt enyhébb kifejezések közé tartoztak. Aztán egyetlen hang emelkedett túl a zsibongáson, azt üvöltve, hogy a Dragonyosok kegyeden gyilkosok, akik ártatlan emberek életére törnek, és a tekinek nevezte őket.
Wolf megjegyezte magának a hangadót, miközben a tömeg csatlakozott hozzá, és együtt kántálták, hogy „ellenség, ellenség”.
– Ne téveszd szem elől azt a piros ruhásat, Stan – adta ki az utasítást Wolf, majd megindult a demagóg irányába. Mivel túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy ellásson az emberek feje fölött, kénytelen volt Blake irányítására hagyatkozni, aki útba igazította, valahányszor a célpont arrébb sétált.
A tömeg egyik váratlan örvénylése egyenesen az üldözött háta mögé sodorta Wolfot. Közelebb lépett, és egy nagyot csapott a férfi vállára.
– Hé, te! – szólította meg a férfit legszilárdabb, csatatéren edzett hangján, és a tömeg kedvéért japánul. – Nagy a szád ahhoz képest, hogy a sokaság háta mögé bújsz. Ha vádolsz valamivel, akkor mondd ki nyíltan, a szemembe. Én vagyok Jaime Wolf.
A férfi megfordult. Legalább harminc centiméterrel magasabb volt Wolfnál, és egy birkózó izomzatával büszkélkedhetett. Kidüllesztette mellkasát, megfeszítette izmait, és lekicsinylőn vigyorgott az alacsony zsoldosra. Olyan gyakorlottan és könnyedén vette fel ezt a pózt, hogy látszott rajta: megszokta, hogy puszta méretével félemlíti meg az embereket, főleg a nála kisebbeket.
Wolfra nem volt hatással.
– Elakadt a szavad attól, hogy valaki a fejedre olvassa a hazugságaidat? – vonta kérdőre Wolf.
A férfi szeme elkeskenyedett a bozontos szemöldök árnyékában. Aztán balra pillantott, el Wolf válla fölött.
Az ezredes bízott benne, hogy Blake figyelmezteti, ha valaki hátba akarná támadni, ezért odanézett, hogy lássa, mit vett észre a bajkeverő. Akuma volt az, kiszállt a kocsiból, és a nyitott ajtó előtt állt. Nyúlánk, magas alakját még Wolf is jól látta. Egy pillanatra látni vélte, ahogy Akuma bólint, de a második kocsi körött kialakuló zavargás elvonta figyelmét. A járműben ülő Dragonyosok kiszálltak, és megpróbálták átverekedni magukat a tömegen. Amikor Wolf visszafordult, a drakón válasza készen állt.
– Szóval te vagy az a barbár Wolf. Jelentéktelen fickónak látszol ahhoz a temérdek fájdalomhoz képest, amit a Drakónis Szövetség népének okoztál.
A köröttük állók elcsendesedtek.
Most, hogy Wolf végre hozzájutott a szembesítés lehetőségéhez, ki kellett használnia.
– Te meg úgy látszik, megszöktél az ápolóid elől, ostoba. Nem azért jöttem, hogy sértegessük egymást. Gyilkosnak nevezted a Dragonyosokat, én pedig azt mondom, hazudsz!
– Nem hazudok! Te vagy a hazug, ha letagadod mindazt, amit a Dragonyosok elkövettek! Ezek az emberek itt egytől-egyig hallottak már a mészárlásról, amit a te csapatod bűnözői elkövettek a Kawabe bolygó békés polgárai ellen. Most itt, az An Tingen akartok tovább pusztítani?
– Békés polgárt sem ezen, sem más bolygón nem öltünk meg.
– Hallgassátok, hogy hazudik, honfitársaim! Engem ismertek. Albert Nitta vagyok. Tudjátok, hogy őszinte ember vagyok. Saját szememmel láttam, ahogy múlt éjjel két embere egy bárban minden ok nélkül brutálisan nekirontott egy ártatlan fickónak és megölte! Csak annyi bűne volt, hogy az útjukba került! – Nitta mindkét karját a magasba emelte, és felkiáltott: – Polgárok, meg kell szabadulnunk ezektől a férgektől, mielőtt úgy döntenének, hogy a gyermekeink is az útjukban állnak!
– Ez nem felel meg a tényeknek – felelte Wolf, hanglejtése egyértelmű figyelmeztetést hordozott.
– Ez a gyáva korcs most meg tényeket akar felhozni a védelmére! A magadfajta tényeiben kevés az igazság – üvöltötte Nitta. – Azt reméli, mézesmázos szavakkal körülvéve magát, sikerül kicsusszannia az igazságszolgáltatásunk markából, és jól hangzó hazugságaival port hint a szemünkbe! Majd én elmondom nektek a tényeket! Az igazság az, hogy a Sárkány három hűséges gyermeke fekszik ma holtan, vérük a zsoldos söpredék kezéhez tapad. Ezek a tények, gazember! Próbáld csak letagadni! El tudod-e hallgattatni az igazság hangját?
Újabb hang szólt közbe, még mielőtt Wolf válaszolhatott volna. Egy harsány, éles hang hasított át a tömeg zsibongásán, akár lézer a vajon.
– Vigyázz, a tekinél fegyver van!
Ezeknek a szavaknak fegyverdörrenés adott nyomatékot.
Nitta megmerevedett, mintha Wolfra akarná vetni magát, aztán egy vékony vérpatak buggyant ki szája sarkán. Ernyedten, esetlenül bukott előre, a zsoldosok vezére felé.
Wolf fél karral elkapta Nittát, mielőtt az a földre zuhant volna. A férfi nehéz volt, igazi holtsúly. Nitta teste kicsúszott Wolf szorításából, mivel a férfi hátát borító vér csúszóssá tette, és ilyen körülmények között képtelenség lett volna megtartani ekkora tömeget. Wolf jobb keze és karja csurom vér lett.
A csőcselék dühös üvöltéssel nyomult előre. Többen is Wolfnak ütköztek, több tucat kéz kapálódzott és suhintott feléje. Könyökét felrántva próbált védekezni, rugdalózott, még harapott is. Az emberhullám azonban túlságosan nagy erővel támadott, a csőcselék egyszerűen elsöpörte.
Blake-et is megtámadták, de ő nagyobb termete és zsengébb kora miatt hatékonyabban tudott védekezni. Jó néhány kurita menekült el fájdalmában vinnyogva, mielőtt a sokszoros túlerő képes lett volna lefogni az őrnagy mindkét karját. Pár másodpercre rá Blake-et is leteperte az acsarkodó tömeg.
A kábítópuska visítása hasított a levegőbe, jelezvén, hogy a lépcsőkön posztoló Dragonyosok tüzet nyitottak. A földe tepert Wolf mellett két oldalt drakónok rendje esett össze, akár a frissen kaszált gabona. A Dragonyosok persze nem mertek túl közelre célozni, hiszen ha csak egy lövés elérné Wolfot, az ezredes nem tudna tovább küzdeni támadói ellen.
Riker hadnagy már azon volt, hogy embereit ék alakba vezényli, és támadást indít a csőcselék ellen, amikor a második kocsiból kiszállt Dragonyosok megkezdek az ezredes felé nyomulni. Ők jóval közelebb voltak, mint a lépcsőn várakozó katonák. A hadnagy visszavezényelte néhány emberét, hogy arra a területre lőjön, amely a harcoló Dragonyosok és aközött a tülekedés között van, amelynek közepén Wolf eltűnt az emberkupac alatt. Riker döntése igen bölcsnek bizonyult.
Az ezredes segítségére igyekvő Anton Shadd nem értette, mitől engedett a korábban útját álló sokaság, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kihasználja a váratlan helyzetet. Néhány jól elhelyezett ökölcsapással viszonylag tisztára söpörte maga előtt az utat. Csak néhány ernyedten fekvő test, és egy pár félig öntudatlanul kóválygó kurita állt közte és az ezredes körüli tumultus közt. Az emberek sűrűjében néha látni vélte, ahogy egy Dragonyos egyenruha kivillan, s a kommandós ettől felvillanyozva előrelendült.
Háta mögött a társainak is sikerült az áttörés. Shadd hallotta Frasert felkiáltani, de nem volt ideje visszafordulni. Így nem láthatta, amint Cameron utána iramodik, majd keresztülesik egy fekvő japánon. Lean megállt, hogy segítsen bajtársának, így Shadd és Fraser kapta a feladatot, hogy elsőként csapjon le az ezredes körül tömörödő emberhalomra.
A kommandósok fejében fel sem ötlött, hogy meghátrálhatnának, azonnal belevetették magukat a Wolfot püfölő Kígyók tömegébe. Több ember is elrepült, amikor a nyolcvankét kiló keményre edzett izomzat lecsapott. Shadd hasonlóképp a földre zuhant, de számított erre. Kézzel-lábbal küzdött, térde és könyöke nem tévesztett célt. Pont az ilyen durva, nehezen átlátható harcot szerette. Öt másodperccel később ismét talpon volt, ellentétben azokkal, akik szembeszálltak vele.
Fraser épp időben érkezett, hogy kifektessen egy utcai csavargót, aki egy téglával akarta bezúzni Blake fejét, ezután pedig az illető két barátjával foglalkozhatott a fiatal Dragonyos. Legalábbis azoknak látszottak, mivel ugyannak a bandának a színeit viselték ruhájukon.
Wolf négykézláb szuszogott, megviselten, véresen, de legalább élt. Lassan mászott előre, és láthatóan nem figyelt fel a visító satrafára, aki késsel kezében lépett melléje. Fraser és Blake a saját problémájával foglalkozott, Cameron és Lean pedig épp ekkor szedte magát össze annyira, hogy a kézitusa felé induljon. Túl messze voltak ahhoz, hogy bármit is tehessenek.
Shadd volt az, aki nekifutott, elemelkedett a talajtól, és rúgni készült. Kiai kiáltása túlharsogta a zsivajt, egy pillanatra még el is hallgattatta. A nő nyakának reccsenését a tér majdnem minden szegletében lehetett hallani. Shadd ismét talpon volt, és az elkobzott kést szorongatta, még mielőtt a halott test földet ért volna.
– Jöjjön, ezredes. El kell tűnnünk innét.
Wolf kénytelen volt Shaddbe kapaszkodni, hogy valahogy talpra tudjon kecmeregni. Az ezredes reszketett, nem tudta hol van, és mindenütt vér borította, többek közt a sajátja is. Shaddnak sejtelme sem volt, mennyire súlyosak lehetnek a sérülései. Az ezredes már öreg volt az effajta goromba összecsapásokhoz.
Cameron és Lean épp időben érkezett, hogy segítsen Frasernek és Blake-nek elintézni utolsó komolyabb ellenfelét. Az őrjöngök átmenetileg visszahúzódtak, nem tudván, mit tegyenek a közéjük toppant új ellenséggel. Shadd nem hagyott nekik időt, hogy eldöntsék. A Hetedik Kommandó alapszabálya a gyors rajtaütés, gyors felszívódás volt. Az őket körülvevő tömeg elől felszívódni azonban elég nehéz lesz.
– Őrnagy! – kiáltotta Shadd. – Be kell juttatnunk az ezredest! Megsérült!
– Igaz. – Blake arcát vékony vérpatak keretezte, amely a fején tátongó sebből csorgott. Rosszabbul nézett ki, mint Wolf, ennek ellenére szilárdabban állt a lábán. – Mindenki más harcképes?
– Igen – jött a gyors válasz kórusban.
– Shadd, az élre. Fraser, hátvéd. Lean, jobb szárny – parancsolta Blake. Ő maga a bal oldalra állt. Cameront nem kellett utasítania, ő úgyis mindig az ezredes mellett volt, hogy támogassa. Valakinek ezt is csinálnia kellett, és harc terén Cameron volt a legkevésbé hatékony. – Indulás!
A gyorsaság, amellyel Wolf megmentését a Dragonyosok megszervezték és végrehajtották, váratlanul érte a támadókat. Shadd teljes erővel vetette magát az összezsúfolt tömeg sűrűjébe, és viszonylag gyorsan szétoszlatta az útjában csoportosulókat. Hatékonyságának kulcsa a meglepetés volt, és persze az, hogy igen nagyvonalúan osztogatta a sebeket a zsákmányolt késsel.
A lépcsőtől elválasztó távolság egynegyedét tették meg, amikor hirtelen egy páncélos figura toppant Shadd elé. Reflexből majdnem lerúgta az illetőt, de aztán felismerte a Dragonyosok felszerelését.
Miután elősegítette, hogy Shadd és társai időben odaérjenek a segítségre szoruló Wolfhoz, Riker hadnagy azonnal összeszedett néhány őrt, és megszervezett egy kicsapást. Amint az ostromlott Dragonyosok biztonságban meghúzódtak a páncélos katonák gyűrűjében, az őrök tüzet nyitottak a Tömegoszlatókkal. A lépcsőhöz való visszavonulást csupán fekvő testek akadályozták.
A zsákmányától megfosztott csőcselék tajtékzott dühében, és rohamot indítottak, hogy visszaszerezzék markukból kicsusszant áldozataikat. A kábítófegyverekből előmennydörgő sortűz azonban telibe kapta vezetőiket, mire a tömeg visszahúzódott. A harciasabb kuriták kövekkel és üvegpalackokkal hajigálták meg a katonákat. Rohadt gyümölcs záporozott a barikád lépcsőzetére.
A menedék biztonságában Blake megfordult.
– Tisztuljanak a lépcsőről! Tűnés haza! – kiáltotta olyan hangosan, hogy túlharsogta a csőcselék sértegető harsogását.
A gyülevész tömeg csak gúnyos hurrogással válaszolt.
– Rendben – mondta jóval halkabban. – Hadnagy, tisztítsa meg a lépcsőket a kábítókkal. Egyetlen drákót sem akarok a tulajdon területünkön látni.
– Igen, uram!
Nem kellett látnia a sisakrostély mögötti arcot, hogy tudja: elégedett mosoly ül rajta. Riker az embereihez fordult, és továbbította a parancsot. Blake végignézte, ahogy tüzet nyitnak, és a töméntelen Tömegoszlató fülhasító sikolya elnyomja az összecsődült tömeg lármázását. Védelem és menedék híján az emberek nagy hányada összeesett. A csőcselék fejvesztve menekült.
Bár a kábítókat nem rá célozták, Blake feje csak úgy sajgott, és nem csak a sérülése miatt. A sisak fülvédői nélkül ilyen közelről a fegyver hangja is megtette a magáét. Órákon át fog fájni a feje, de ez most nem érdekelte. Vérszomjas öröm érzése töltötte el. Néhány kuritát több kábító találat is ért. Az ilyen rongálás felhalmozódik az élőlények szervezetében, és gyakran komoly károkat okoz. Blake remélte, hogy többen is meghalnak.
A térről perceken belül eltűntek a lázongók. A sebesültek ugyanott feküdtek, ahol összeestek. Néhány félig-meddig öntudatlan kurita kóválygott közöttük. Ilyen kábán nagyobb veszélyt jelentettek önmagukra, mint bárki másra. Romokban heverő vásári kocsik maradványait szórta szét a szél. A tér valódi csata utáni táj képét mutatta.