Sam
LEWIS BRISBANE ÜTÉSE csak jó pár pillanat múlva kezdett el fájni,
mintha a testem nem hitte volna el, ami történt vele. Mire a fájdalom
elkezdődött, a hallásom zúgott és pattogott a bal fülemben, és meg
kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne essek át egy széken. Még
mindig rosszul voltam Grace hangjától.
Egy pillanat törtrészéig tökéletesen tisztán láttam Grace anyját,
ahogy figyel, üres arccal, mintha várná, hogy megérkezzen rá egy
kifejezés, nem csinált semmit, aztán Grace apja megint rám vetette
magát.
– Megöllek! – mondta.
Csak bámultam az öklét, a fülem még sziszegett az első ütéstől. Az
agyam nagy része még Grace-nél volt, a kórházi ágyban, és ami kicsi
maradt, hogy Lewis Brisbane-nek szenteljem, nem igazán hitte, hogy
újból meg fog ütni. Meg sem rezzentem.
Mielőtt az ökle újból célba ért volna, hátratántorodott, küzdött az
egyensúlyáért, és ahogy a látásom és a hallásom kitisztult, mind
egyszerre, láttam, ahogy Cole visszarántja. Mintha csak egy zsák
krumpli lett volna.
– Nyugi, nagyfiú – mondta Cole. Aztán a nővérekhez fordult: – Mit
bámulnak? Segítsenek a srácnak, akit megütött. – Picit megráztam a
fejemet a felajánlott jégre, de felrepedt homlokomnak elfogadtam egy
kendőt. Eközben hallottam Cole-t, amint azt mondja Brisbane-nek:
– El fogom engedni. Ne akarja, hogy olyat tegyek, ami miatt
mindkettőnket kihajítanak ebből a kórházból.
Álltam, és néztem, ahogy Grace szülei az ágy mellé nyomulnak, és
nem tudtam, mit tegyek. Minden állandóság összetört az életemben, és
nem tudtam, most hová tartozom.
Láttam, hogy Cole rám mered, és a tekintete valahogy eszembe
juttatta a kezemben tartott kendőt és a fejemből lassan csepegő vért. A
sebhez emeltem. A látásom perifériáján a karom mozgatásától színes
pontok kezdtek körözni.
A könyököm mellett megszólalt egy nővér:
271
– Bocsánat... Sam? Mivel nem vagy közvetlen hozzátartozó, nem
maradhatsz itt. Megkértek minket, hogy küldjünk el.
Csak néztem rá, teljesen üresnek éreztem magam. Nem tudtam, mit
kellene mondanom neki. Az életem fekszik abban az ágyban. Hadd
maradjak, kérem!
A nővér elfintorodott.
– Tényleg nagyon sajnálom. – Grace szüleire pillantott, majd ismét
rám. – Jót tettél vele, amikor ide hoztad.
Lehunytam a szememet, még mindig láttam az örvénylő színeket.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem ülök le hamarosan, a testem
megteszi helyettem.
– Szólhatok neki, hogy elmegyek?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta egy másik nővér, aki
elsuhant mellettünk, valamivel a karjában. – Hadd gondolja a kislány
hogy még itt van. Visszajöhet, ha... – Megállt egy kicsit, mielőtt
hozzátette volna: – Mondd, hogy ne menjen messze.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegzeni.
– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki
bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole
rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több
keresnivalója van itt, mint maguknak.
De a szeretet papíron nem számszerűsíthető, így ott kellett hagynom
Grace-t.