Sam
MÁR MEGINT ITT TARTOTTUNK, A BÚCSÚZKODÁSNÁL.
Grace az ágyamban feküdt, hanyatt, felhúzott térdekkel. A pólója
felcsúszott egy kissé, felfedve néhány ujjnyit sápadt hasából. Szőke
haja szétterült a feje egyik oldalán, mintha a levegőben szállna, vagy
vízben lebegne. A villanykapcsoló mellett álltam, néztem őt, és csak...
akartam.
– Ne oltsd még le! – kérte Grace. Kicsit furcsa volt a hangja. – Csak
ülj itt velem egy kicsit! Nem akarok még aludni.
Azért lekapcsoltam a villanyt – a hirtelen támadt sötétségben Grace
bosszankodó hangot hallatott -, aztán lehajoltam, és felkapcsoltam egy
karácsonyi izzósort, amely a mennyezetre volt körben felerősítve.
Átragyogtak a lassan forgó madarak furcsa alakzatain, mozgó
árnyékokat vetve Grace arcára, mint a tűz fénye. Az ideges hang
elragadtatottá vált.
– Ez olyan, mintha... – kezdte, de nem fejezte be.
Melléültem az ágyra, törökülésben.
– Mintha micsoda? – kérdeztem, az ujjaim hátával végigsimítva a
hasán.
– Mmmm – mondta Grace félig hunyt szemmel.
– Mintha micsoda? – kérdeztem újra.
– Mintha a csillagokat nézném – felelte. – Miközben egy hatalmas
madárraj húz el fölöttem.
Felsóhajtottam.
– Sam, tényleg szeretnék venni egy piros kávéfőzőt, ha van olyan.
– Találok neked egyet – mondtam, és a hasára simítottam a
tenyeremet. A bőre sokkolóan forró volt a kezemnek. Isabel azt mondta,
kérdezzem meg, hogy érzi magát Grace. Hogy ne várjam, amíg
elmondja, mert ő nem fogja, amíg csak késő nem lesz. Mert nem akar
fájdalmat okozni.
– Grace – mondtam, és rémülten elvettem a kezemet.
263
A pillantása a felettünk köröző madarakról lassan az arcomra
vándorolt. Elkapta a kezemet, és úgy fordította, hogy a kezünk egymás
köré fonódjon, az ujjai hegye az életvonalamon, és az enyéim az övén.
– Mi az? – Amikor megszólalt, a lehelete réz- és gyógyszerszagú
volt. Vér és lázcsillapító.
Tudtam, hogy meg kellene kérdeznem tőle, mi történik, de akartam
még egy percnyi békét. Még egy pillanatot, mielőtt szembenézünk az
igazsággal. Feltettem hát a kérdést, amiről tudtam, hogy már nincs
helyes válasz. A kérdést, amely egy másik párhoz tartozott, egy másik
jövővel.
– Amikor összeházasodunk, elmegyünk az óceánhoz? Még sosem
voltam.
– Amikor összeházasodunk – mondta, és nem hangzott hazugságnak,
bár a hangja halk volt és szomorú -, minden óceánhoz elmehetünk.
Csak hogy elmondhassuk, ott voltunk.
Lefeküdtem mellé, a kezünk még mindig összefonódva pihent a
hasán, váll váll mellett hevertünk, és együtt néztünk fel a boldog
emlékek madárrajára, amely felettünk repült, foglyul ejtve a
szobámban. A karácsonyi fények pislogtak felettünk, amikor az
imbolygó szárnyak kitakarták az izzókat, olyan érzésem támadt, mintha
mozognánk, hatalmas csónakban himbálóznánk, felettünk ismeretlen
csillagképekkel.
Eljött az idő.
Behunytam a szememet.
– Mi történik veled?
Grace olyan sokáig hallgatott, hogy kételkedni kezdtem, kimondtam-
e hangosan a kérdést. Aztán így szólt:
– Nem akarok aludni. Félek elaludni.
A szívem nemcsak hogy kihagyott egy ütemet, de teljesen lelassult.
– Milyen érzés?
– Fáj a beszéd – suttogta. – És a gyomrom... tényleg nagyon. – A
hasára fektette a kezemet, aztán rátette a magáét. – Sam, félek.
Majdnem túlságosan fájt megszólalni a vallomása után.
Megszólaltam, és halkan, mert csak ennyire voltam képes, azt
mondtam:
264
– A farkasoktól van. Gondolod, hogy valahogy elkaptad attól a
farkastól?
– Szerintem ez egy farkas – mondta Grace. – Szerintem ez az a
farkas, aki én sosem voltam. Ilyen érzés. Olyan érzés, mintha át akarnék
változni, de sosem történne meg.
Az agyam sebesen végigpörgetett mindent, amit a farkasokról és a
mi ragyogóan pusztító betegségünkről hallottam, de erre nem találtam
példát. Grace volt az egyetlen.
– Mondd, még mindig érzed? – kérdezte Grace. – A farkast odabent?
Vagy már elment?
Felsóhajtottam, és odahajoltam, hogy az arcához támasszam a
homlokomat. Persze, hogy még ott volt. Persze.
– Grace, kórházba foglak vinni. Rávesszük őket, hogy jöjjenek rá, mi
bajod van. Nem érdekel, mit kell mondanunk nekik, hogy elhiggyék.
– Nem akarok kórházban meghalni – mondta Grace.
– Nem fogsz meghalni. – Felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. –
Még nem írtam rólad elég dalt.
A szája féloldalasan mosolygott, aztán lehúzott magához, hogy a
mellkasomra hajthassa fejét. Behunyta a szemét.
Én nem csuktam be az enyémet. Figyeltem őt és a madarak árnyait
az arcán, és... akartam. Több boldog emléket akartam, hogy
felaggassam őket a mennyezetre, olyan sok boldog emléket ezzel a
lánnyal, hogy a madarak telizsúfolják a mennyezetet, kilebbenjenek a
folyosóra, és kirobbanjanak a házból.
Egy óra múlva Grace elkezdett vért hányni.
Nem tudtam egyszerre hívni a 911-et, és segíteni is neki, ezért ott
hagytam a folyosó fala mellett összegömbölyödve. A hálószobától
vékony vérnyom vezetett odáig. Az ajtóban álltam, kezemben a
telefonnal, és nem vettem le róla a szememet.
Cole – nem emlékeztem, hogy szóltam volna neki – feltűnt a lépcső
tetején, és némán törülközőket hozott.
– Sam – mondta Grace nyomorúságos, vékony hangon -, a hajam.
A világ legkisebb aprósága volt, hogy véres lett a haja vége. De ez
volt a világon a legfontosabb: hogy elvesztette a kontrollt. Amíg Cole
segített Grace-nek az orrához és a szájához tartani a törülközőt, én
ügyetlenül lófarokba fogtam a haját, hogy ne legyen útban. Aztán,
265
amikor meghallottuk, hogy a mentőautó megáll a ház előtt, talpra
segítettük, és próbáltuk levinni a földszintre anélkül, hogy újra hányjon.
A madarak lengtek és csapongtak körülöttünk, miközben kifelé
siettünk, mintha velünk akartak volna jönni, de a madzagjaik túl
rövidek voltak.
266