Cole
NEM TUDTAM KIŰZNI A SZAGÁT AZ ORROMBÓL.
Sam elment, mire odaértem a házhoz; a kocsibejáró üres volt, a ház
pedig visszhangosnak és üresnek tűnt. Berontottam a földszinti
fürdőszobába – a kádkilépő még mindig össze volt gyűrődve ott, ahol
előző éjszaka Sammel hadakoztam -, és olyan forróra tekertem a csapot,
amilyenre csak tudtam. Beléptem a kádba, és figyeltem, ahogy lefolyik
a vér. Feketének látszott a zuhanyfüggöny mögötti tompa fényben.
Összedörzsöltem a tenyeremet, és vakartam a karjaimat, próbáltam a
szarvas minden nyomát eltüntetni magamról, de akármilyen erősen
sikáltam is a bőrömet, még mindig éreztem a szagát. És amikor csak az
orromba szökött az illata, láttam őt. Sötét, lemondó pillantással nézett
fel rám, miközben a belső részeit figyeltem.
Aztán eszembe jutott, hogy nézett fel rám Victor a fészer padlóján
fekve, keserűen, egyszerre Victorként és farkasként. Az én hibám.
Eszembe jutott, hogy apám ellentéte vagyok. Mert én nagyon,
nagyon jó vagyok a dolgok elpusztításában.
Odanyúltam, és hidegre fordítottam a csapot. Egy pillanatig még
elég forró volt a víz, hogy megegyezzen a testhőmérsékletemmel, és
láthatatlanná váljak. Aztán jegessé vált. Káromkodva harcoltam
magammal, nehogy kiugorjak a kádból.
Azonnal csupa libabőr lettem, olyan gyorsan, hogy fájt, és
hátrahajtottam a fejemet. A víz végigfolyt a nyakamon.
Változz! Változz már!
De a víz nem volt elég hideg, hogy átváltoztasson, csak arra volt jó,
hogy a hidegétől felforduljon a gyomrom, és átsöpörjön rajtam a
hányinger. A lábammal zártam el a csapot.
Miért voltam még mindig ember?
Nem volt értelme. Ha farkasnak lenni tudomány volt és nem
varázslat, akkor a szabályok és a logika szerint kellett működnie. Annak
pedig, hogy az új farkasok más hőmérsékletben és más időben
változnak át... nem volt értelme. A fejem tele volt Victor oda-vissza
változásaival, a fehér nőstényfarkas pedig tökéletes farkas formájában
178
engem figyelt csendben, ahogy a ház folyosóit járom, várva az
átváltozást. Felkaptam a kéztörlőt a mosdó mellől, és megtörölköztem,
aztán átkutattam a földszinti szekrényeket ruha után. Találtam egy
sötétkék NAVY feliratú pulóvert és egy farmert, amely kicsit bő volt,
de nem esett le rólam. Egész idő alatt, amíg ruhát kerestem, zúgott a
fejem, új logikát keresett a lehetőségek között.
Talán Becknek nem volt igaza, hogy a meleg és a hideg a változás
oka. Talán nem is voltak okok valójában; talán csak katalizátorok
voltak. Amely esetben van más módja is a változás előidézésének.
Papírra volt szükségem. Nem tudtam a gondolataim leírása nélkül
gondolkodni.
Beck irodájából szereztem papírt, és kihoztam Beck határidőnaplóját
is. Leültem az ebédlőasztalhoz, tollal a kezemben. A fűtés halkan
zúgott. Melegem volt és elálmosodtam. Az agyam azonnal visszautazott
a szüleim ebédlőasztala mellé. Ott ültem minden reggel az
ötletfüzetemmel – apám ötlete volt -, és leckét írtam, vagy dalszöveget,
vagy naplót, vagy valamit, amit a híradóban láttam. Ez még akkor volt,
amikor biztosra vettem, hogy én fogom megváltani a világot.
Victorra gondoltam, a lehunyt szemére, miközben lebeg valahol.
Anyám arcára, amikor azt mondom neki, menjen a pokolba apámmal
együtt. A számtalan lányra, akik arra ébredtek, hogy egy kísértettel
feküdtek le, mert már nem voltam sehol, ha nem is a szó legszorosabb
értelmében, hanem valami örvénylő utazáson, amely vagy üvegből,
vagy fecskendőből indult. Angie-re, a kezére, amit a mellkasára
szorított, amikor elmondtam neki, hogy megcsaltam.
Ó, igen, megváltottam a világot.
Kinyitottam a határidőnaplót, és átböngésztem, még csak nem is
olvastam, hanem felületesen átfutottam, kapaszkodót keresve. Voltak
apró részek, amelyek talán hasznosak lehettek, de önmagukban
jelentéktelenek voltak: Az egyik farkast holtan találtam ma. Megnéztem
a szemét, de semmit nem jelentett számomra. Paul szerint már tizennégy
éve nem változott át. Véres volt az arca. Pokoli szaga volt. Meg: Derek
két órára farkassá változott a nyári hőségben. Ulrikkal egész délután
próbáltunk rájönni, miért. És: Miért jutott Samnek mindannyiunknál
kevesebb idő? Ő a legjobb közülünk. Miért kell ilyen igazságtalannak
lennie az életnek?
179
A pillantásom a kezemre tévedt. Még mindig ott volt egy kis vér a
hüvelykujjam körme alatt. Nem hittem volna, hogy a vér a bőrömön
marad, miután átváltozom; a bundámon kellett volna lennie, nem a
bőrömön. Ez azt jelentette, hogy a vér azután került a körmöm alá,
miután emberré változtam. Azokban a pillanatokban, amikor
visszakaptam az emberi testemet, de még nem voltam Cole.
Az asztalra fektettem a fejemet. A fát jéghidegnek éreztem a
bőrömön. Túl nagy meló volt rájönni a vérfarkasság logikájára. Még ha
sikerülne is – még ha ki is találnám, hogy valójában mitől változunk át,
és hol az elménk, amikor nem követi a testünket -, mi értelme volna?
Hogy örökké farkas maradjak? Mindez a munka, csak hogy megőrizzek
egy életet, amelyre nem tudok emlékezni. Egy életet, amit nem éri meg
megőrizni.
Tapasztalatból tudtam, hogy könnyebb módja is van megszabadulni
a tudatomtól. És ismertem egyet: egyet, amellyel eddig túl gyáva
voltam kísérletezni, amelynek a hatása végleges volt.
Egyszer elmondtam Angie-nek. Még akkor, amikor nem gyűlölt, azt
hiszem. Zongoráztam, az első turné után tértünk haza, amikor az egész
világ a lábam előtt hevert, mintha egyszerre volnék király és hódító, teli
lehetőségekkel. Angie még nem tudta, hogy a turnén megcsaltam. Vagy
talán mégis. Amikor abbahagytam a zongorázást, és az ujjaim még
mindig a billentyűk fölött lebegtek, azt mondtam:
– Azon gondolkodom, hogy megölöm magam.
Angie nem nézett fel a garázsban tartott, régi, lábtámaszos fotelből.
– Aha, gondoltam. Mire mennél vele ?
– Megvannak a maga előnyei – feleltem. – Csak egyetlen hátránya
van.
Angie nem szólt semmit egy hosszú pillanatig, aztán azt mondta:
– Miért mondod el amúgy? Azt akarod, hogy lebeszéljelek róla? Az
egyetlen, aki erről lebeszélhet vagy rábeszélhet, az te magad vagy. Te
vagy a zseni. Tudod. Úgyhogy ez azt jelenti, hogy csak a hatás kedvéért
mondtad.
– Rizsa – mondtam. – Tényleg a tanácsodat kérem. De hagyjuk!
– Mit gondolsz, mit fogok mondani? „A fiúm vagy, rajta, csináld ki
magad! Ez egy szép és könnyű kiút." Biztos vagyok benne, hogy ezt
fogom mondani.
180
Magamban egy szállodai szobában voltam, és hagytam, hogy egy
Rochelle nevű lány, akit sosem fogok újra látni, lehúzza a nadrágomat,
csak mert megtehettem. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az
öngyűlölet gyengéd szirénhangon énekeljen:
– Nem tudom, Angie. Nem tudom. Nem gondoltam. Csak azt
mondom, min gondolkodtam, oké?
Angie az öklébe harapott, és egy pillanatig a padlót nézte.
– Oké, mi van ezzel? Jóvátétel. Ez a legnagyobb hátránya. Megölöd
magad, és vége van. Így fognak emlékezni rád. Ennyi, és a pokol. Még
mindig hiszel benne?
Valahol útközben elveszítettem a keresztemet. Elszakadt a lánc, és
most valószínűleg egy benzinkút mosdójában vagy egy szállodai szoba
összegyűrt ágyneműjében csillog ajándékként valakinek, akinek nem
akartam otthagyni.
– Ja – mondtam, mert még mindig hittem a pokolban. A
mennyország volt az, amiben már nem voltam annyira biztos.
Nem említettem neki újra. Mert igaza volt: az egyetlen, aki
lebeszélhetett vagy rábeszélhetett, én magam voltam.
181