Sam

VÉGIGMENTEM AZ ÁTGYÚRÁS ÉS A VEKNIFORMÁLÁS

MOZZANATAIN, aztán a sütőbe tettem a kenyeret. A fejem zúgott a

szavaktól, amelyek túl rövidek és összefüggéstelenek voltak, hogy

dalszövegbe öntsem őket. Félig itt voltam, félig valahol máshol, Beck

régi konyhájában állva egy olyan éjszakán, amely lehetett volna ma,

vagy tíz évvel ezelőtt.

A szekrényeken lévő fényképekről arcok mosolyogtak vissza rám,

tucatnyi változata önmagamnak és Becknek, Becknek és Ulriknak,

Paulnak és Dereknek, Ulriknak és nekem. Arcok, amelyek arra vártak,

hogy újra visszaköltözzenek beléjük. A fényképek kifakultnak és

réginek tűntek a konyha homályos éjszakájában. Emlékeztem, hogy

ragasztotta fel őket Beck, amikor vadonatújak voltak, a kötelékeink

betonba öntött bizonyítékai.

Arra gondoltam, milyen könnyen döntötték el a szüleim, hogy nem

szeretnek, csak mert nem tudtam a saját bőrömben maradni. És hogy

milyen gyorsan kezdtem kerülni Becket, amikor azt hittem, az akaratuk

ellenére fertőzte meg az új farkasokat. Olyan volt, mintha erezném a

szüleim tökéletlen szeretetét áramlani az ereimben. Milyen gyorsan

lehet dönteni!

Amikor végre feltűnt, hogy Cole elment, kinyitottam a hátsó ajtót, és

behoztam a ruháit az udvarról. Álltam ott, kezemben a kihűlt

csomaggal, és hagytam, hogy belém vágjon az éjszakai levegő, hogy

áthatoljon azokon a rétegeken, amelyek Sammé és emberré tettek,

egészen a hason kúszó farkasig, amelyről azt képzeltem, hogy még

mindig ott leselkedik bennem. Magamban visszajátszottam a

beszélgetésünket Cole-lal.

Valóban a segítségemet kérte?

Ugrottam egyet, amikor megcsörrent a telefon. A konyhában nem

volt telefon, ezért a nappaliba mentem, leültem a kanapé karfájára, és

felvettem a telefont. Grace, reménykedtem vadul, Grace.

– Szia! – Túl későn jöttem rá, hogy ha Grace ilyen későn hív, akkor

valami baj van.

166

De nem Grace hangját hallottam, bár női hang volt.

– Ki van ott?

– Tessék? – kérdeztem.

– Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő.

– Ki beszél? – kérdeztem.

– Angie Baranova.

– Mikor hívták?

– Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet.

Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej.

– Biztosan téves hívás volt – mondtam.

– Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat.

Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej.

– Amint már mondtam – ragaszkodtam hozzá -, téves hívás.

– Vagy Cole – mondta Angie.

– Tessék?

Nem vidám, csúf kis nevetést hallottam.

– Akárki is vagy, tudom, hogy akkor sem mondanál semmit, ha ott

állna melletted. Mert Cole ebben elég jó, nem? Rávesz arra, amire csak

akar? Nos, ha ott van, és ő hívta a számomat, mondd meg neki, hogy új

mobilom van. A száma 917-tűnj-el-az-életemből. Kösz.

És letette.

Megnyomtam a TALK-gombot, hogy megszakítsam a vonalat, és

letettem. Beck könyveire néztem a kanapé végén álló kis asztalon. A

könyvek mellett egy bekeretezett fotó állt, amit Ulrik készített Beckről

épp azután, hogy Paul mustárt spriccelt rá, miközben húst sütöttünk a

kertben. Beck rám hunyorgott, valószerűtlenül sárga kenőcs ragadt a

szemöldökére és csomósodott össze a szempilláján.

– Úgy látszik, egy igazi győztest választottál – mondtam Beck

képének.