Cole

NEM HITTEM, HOGY MOST EMBERNEK KELLENE LENNEM.

Ónos eső vágott a csupasz bőrömbe, olyan hideg, amit forrónak érez

az ember. Az ujjaim akár a bunkósbotok, semmit nem éreztem velük.

Nem tudtam, meddig fekhettem a fagyott földön, de arra elég volt, hogy

a fagyott eső megolvadjon a derekam alatt.

Annyira reszkettem, hogy alig tudtam felállni. Bizonytalanul talpra

álltam, és gondolkodtam, miért változtam vissza emberré. Ezelőtt az

emberi formám a melegebb napokra korlátozódott, és könyörületesen

rövid ideig tartott. Fagyos este volt – talán hat vagy hét óra lehetett a

nap csupasz faágakon átragyogó narancs színéből ítélve.

Nem értem rá az állapotom bizonytalanságán töprengeni. Reszkettem

a hidegtől, de nem éreztem a gyomromban a hányinger jelét, vagy a

bőröm feszülését, ami azt jelentette volna, hogy farkassá változom.

Emésztő bizonyossággal tudtam, hogy ebben a testben ragadtam,

legalábbis pillanatnyilag. Ami azt jelentette, hogy menedéket kell

találnom – teljesen pucér voltam, és nem akartam kivárni a fagyási

sérüléseket. Túl sok végtagom volt, amelyeket nem szerettem volna

elveszíteni.

A karommal átöleltem a felsőtestemet, és felmértem a környezetet.

Mögöttem a tó ragyogó fényfoltokat tükrözött. Az előttem elterülő

homályos erdőbe hunyorogtam, és láttam a tóra néző szobrot és a

szobor mögötti betonpadokat. Ez azt jelentette, hogy sétatávolságra

vagyok a hatalmas háztól, amit korábban láttam.

Tehát már volt célom. Remélhetőleg nincs otthon senki.

Nem láttam autót a kocsifeljárón, tehát egyelőre szerencsém volt.

– A francba, francba, francba – morogtam az orrom alatt, az

arcizmaim meg-megrándultak, miközben átgyalogoltam a murván a

hátsó ajtóhoz. Épp elég ideg maradt működőképes a csupasz talpamban,

hogy érezzem, ahogy a kavicsok a hideg húsba vágnak. Gyorsabban

gyógyultam, mint azelőtt, amikor még csak Cole voltam, de ettől még

nem lett kevésbé fájdalmas a kövek szúrása.

64

Lenyomtam a hátsó ajtó kilincsét – nem volt zárva. Az Öreg

Odafentről minden bizonnyal rám mosolygott. Az eszembe véstem,

hogy majd küldjek egy lapot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a

rendetlen előszobába, amelynek barbecue-szósz illata volt. Egy

pillanatig csak álltam ott, reszkettem, és kis időre megbénított a

barbecue emléke. A hasam – amely sokkal laposabb és keményebb volt,

mint amikor legutóbb ember voltam – felmordult, és egy röpke

pillanatig arra gondoltam, megkeresem a konyhát, és lopok valami ételt.

A gondolat, hogy ennyire akarok valamit, megmosolyogtatott. Aztán

fájdalmasan kihűlt lábaim eszembe juttatták, miért vagyok itt. Először a

ruha. Aztán a kaja. Kiléptem az előszobából a félhomályos folyosóra.

A ház pont olyan óriási volt, amilyennek kívülről tűnt, és úgy festett,

mint egy egész oldalas hirdetés a Lakáskultúrában. Minden, ami a falon

lógott, tökéletes ötös vagy hármas csoportokba volt rendezve, hibátlanul

sorba állítva, vagy elbűvölően aszimmetrikusan. Egy makulátlanul

tiszta,

valószínűleg mályvaszínűnek nevezett szőnyeg halkan

végigvezetett a fapadlós folyosón. Magam mögé pillantva, hogy biztos

legyek, tiszta a levegő, majdnem átestem egy drágának látszó vázán,

amelyben művészien elrendezett, halott faágak álltak. Azon

gondolkodtam, hogy vajon igazi emberek élnek-e itt.

Sokkal sürgetőbben azon is elgondolkodtam, hogy azok közül, akik

itt élnek, vajon valakivel egyezik-e a méretem.

Tétováztam, amikor a hallba értem. Balra félhomályos folyosó.

Jobbra masszív, sötét lépcső indult felfelé, amely egy gótikus

horrorfilm gyilkossági jelenetében is megállta volna a helyét. Röviden

megküzdöttem a logikával, és úgy döntöttem, felmegyek az emeletre.

Ha én gazdag, minnesotai pasas volnék, odafent lenne a hálószobám.

Mert a meleg levegő felfelé száll.

Egy folyosóra jutottam, amelynek egyik oldala nyitott volt, és le

lehetett látni a lépcsőre. Égtek a lábujjaim a zöld plüss szőnyegen,

ahogy lassan visszatért beléjük az élet. A fájdalom jó dolog volt. Azt

jelentette, hogy van vérkeringésem.

– Ne mozdulj!

Női hang állított meg. Nem úgy hangzott, mint aki fél, annak

ellenére, hogy egy pucér krapek ácsorgott a házában, ezért gondoltam,

hogy ha megfordulok, valószínűleg egy rám szegezett vadászpuskával

65

találom szembe magam. Élesen éreztem, hogy a mellkasomban

normálisan ver a szívem, istenkém, hogy hiányzott az adrenalin!

Megfordultam.

Egy lány volt ott. Dermesztően csinos, azon a felfalom-a-szívedet

módon. Hatalmas, kék szemek, félig eltakarva egyenetlenül vágott

szőke frufruval. És a vállát úgy tartotta, mint aki tudja, hogy gyönyörű.

Amikor végigfuttatta a pillantását a testemen, úgy éreztem magam,

mint aki megmérettetett, és kívánatosnak találtatott.

Megpróbálkoztam egy mosollyal.

– Szia. Bocs. Meztelen vagyok.

– Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a

házamban ?

Nem volt igazán jó válasz a kérdésére.

Alattunk ajtócsapódás hallatszott. Mindketten összerezzentünk, és a

hang felé néztünk. Egy rövid pillanatra a szívem felkiáltott a

mellkasomban, és meglepve éreztem az iszonyatot – valamit, a hosszú

semmi után.

Nem tudtam mozdulni.

– Te jó isten! – Egy nő tűnt fel a lépcső alján, és a korláton keresztül

egyenesen rám bámult. Aztán Isabelre nézett. – Te jó isten! Mi a...

Két generáció gyönyörű nő fog kinyírni. Meztelenül.

– Anya! – csattant fel Isabel. – Mi lenne, ha nem bámulnál? Totál

beteg.

Az anyjával egyetemben csak pislogtam rá.

Isabel közelebb jött hozzám, és áthajolt a korláton az anyja felé.

– Egy kis magánélet, netán? – ordított le.

Ettől élet költözött az anyjába. Visszaordított, és a hangja egyre

magasabb lett:

– Isabel Rosemary Culpeper, megmondanád, mit keres egy meztelen

fiú a házban?

– Mégis mit gondolsz? – felelte Isabel. – Mit gondolsz, mit csinálok

egy meztelen fiúval a házban? Doktor Répaorr nem figyelmeztetett,

hogy viselkedési zavarokat tapasztalhattok, ha folyton semmibe

vesztek? Hát tessék, itt van, anya! Viselkedési zavarom van! Ez az,

bámulj csak! Remélem, tetszik! Nem tudom, miért vettél rá minket,

66

hogy pszichiáterhez járjunk, ha nem is hallod, amit mond. Gyerünk,

büntess csak meg a saját hibáidért!

– Kicsim – szólt az anyja sokkal halkabban. – De ez...

– Legalább nem valami utcasarkon árulom magamat! – visította

Isabel. Hozzám fordult, és az arca azonnal ellágyult. Ezerszer

könnyedebb hangon hozzátette: – Kiscicám, nem akarom, hogy így láss

engem. Miért nem mész vissza a szobába?

Színész lettem a saját életemben.

Odalent az anyja a homlokát masszírozta, és próbált nem felém

nézni.

– Kérlek, kérlek, csak mondd meg neki, hogy vegyen fel valamit,

mielőtt apád hazaér. Közben én töltök magamnak egy italt. Nem

akarom újra látni.

Amikor az anyja elfordult, Isabel megragadta a karomat – valahogy

sokkolt, hogy a bőrömön érzem az ujjait -, és végigvonszolt a folyosón

az egyik ajtóhoz. Kiderült, hogy fürdőszoba, fekete és fehér csempével,

hatalmas, oroszlánlábú fürdőkáddal, amely a nagyját el is foglalta.

Isabel olyan durván lökött be az ajtón, hogy kis híján beleestem a

kádba, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.

– Mi a francot csinálsz itt emberbőrben ilyen korán? – követelőzött.

– Te tudod, mi vagyok? – kérdeztem. Hülye kérdés volt.

– Kérlek – mondta. A hangja csöpögött a lenézéstől, de úgy, hogy

azzal fenyegetett, beindulok tőle. Senki – senki – nem beszélt így

velem. – Vagy Sam egyik farkasa vagy, vagy csak egy véletlenül

idetévedt, kutyaszagú, pucér perverz.

– Sam? Beck – mondtam.

– Nem Beck. Most már Sam – javított ki Isabel. – Nem érdekes.

Csak az az érdekes, hogy meztelen vagy, a házamban, és tényleg

farkasnak kéne most lenned. Mi a francért nem vagy farkas? Hogy

hívnak?

Egyetlen őrült pillanatig majdnem elárultam.