Cole
Sam valahol máshol járt. Csak ezzel magyarázhattam. A tekintete...
üres volt. Kivonszoltam a nappaliba, és megráztam.
– Térj magadhoz! Kint vagyunk! Nézz körül, Sam! Kint vagyunk.
164
Amikor elengedtem a karját, a padlóra rogyott, háttal a falnak, a
tenyerébe temette az arcát. Hirtelen csupa könyök, térd és ízület lett,
összehajtogatta magát, eltakarta az arcát.
Nem tudtam, mit érzek, ahogy ott látom. Tudtam, hogy én tehetek
róla, bármi is volt ez. Emiatt kezdtem gyűlölni.
– Sam? – kérdeztem.
Egy hosszú pillanat múlva, a fejét fel sem emelve, halk, vékonyka
hangon annyit mondott:
– Csak hagyj békén! Hagyj békén! Mit ártottam én neked? – A
légzése egyenetlen volt; hallottam, ahogy a mellkasában akadozik. Nem
úgy, mint a zokogás. Inkább, mint a fuldoklás.
Lenéztem rá, és hirtelen harag buggyant fel bennem. Nem kellett
volna ilyen rossz hatással lennie rá. Csak egy rohadt fürdőszoba.
Őmiatta voltam ilyen kegyetlen – nem csináltam semmit, kivéve, hogy
megmutattam neki azt a rohadt kádat. Nem az voltam, akinek gondolt.
– Beck is maga választotta ezt – mondtam neki, mert most nem
mondhatott ellent. – Ezt mondta nekem. Azt mondta, mindent
megkapott a jogi egyetem után az életben, és nyomorultul érezte magát.
Azt mondta, meg akarta ölni magát, de egy Paul nevű fickó meggyőzte,
hogy van más út.
Sam a szaggatott légzésén kívül nem adott más hangot.
– Ugyanezt ajánlotta fel nekem is – mondtam. – Csakhogy én nem
maradhatok farkas. Ne mondd, hogy nem akarod hallani. Te pont olyan
rossz vagy, mint én. Nézz csak magadra! Ne beszélj nekem sérülésről!
Nem mozdult, hát én mozdultam. A hátsó ajtóhoz mentem, és
feltéptem. Az éjszaka szilajjá és hideggé vált, míg én piáltam, és a hideg
levegő éles csavarodással jutalmazott a gyomromban.
Megszöktem.
165