Sam

Egyetlen röpke pillanatig annak láttam, ami, ahogy az életem első

hét évében láttam: egy egyszerű fürdőszobának, fakónak és

praktikusnak. Aztán a pillantásom rátalált a kádra, és nem bírtam. Ott

voltam az ebédlőasztalnál. Apám mellettem ült; anyám hetek óta nem

ült mellém. Anyám azt mondta:

163

Nem hiszem, hogy tudom még szeretni. Ez nem Sam. Ez egy dolog,

ami néha úgy néz ki, mint ő.

Borsó volt a tányéromon. Nem ettem borsót. Meglepett, hogy borsót

látok, mert anyám tudta ezt. Nem tudtam levenni róluk a szememet.

Apám azt mondta:

Tudom.

Cole megrázott.

– Nem halsz bele – mondta. – Csak úgy érzed.

Aztán a szüleim fogták le vékony karjaimat. A kádhoz vittek, pedig

nem volt este, és fel voltam öltözve. A szüleim megkértek, hogy

szálljak be a kádba, és én nem tettem, és azt hiszem, örültek, mert az

ellenállásom miatt könnyebb volt nekik, mintha bizalommal szót

fogadtam volna. Apám beletett a vízbe.

– Sam – szólt Cole.

Ruhástul ültem a kádban, a sötétkék farmert feketére festette rajtam a

víz, éreztem, ahogy felfelé szivárog a kedvenc, fehér csíkos pólómon,

éreztem, ahogy az anyaga a bordáimra tapad, és egy percig azt hittem,

egy percig, egyetlen irgalmas pillanatig azt hittem, csak játszunk.

– Sam – ismételte Cole.

Nem értettem, aztán megértettem.

Nem akkor, amikor anyám nem nézett rám, csak a fürdőkád szélét

bámulta, és nagyokat nyelt újra meg újra. Vagy amikor az apám maga

mögé nyúlt, és anyámat szólongatta, hogy nézzen rá. Vagy amikor

anyám kivette a felé nyújtott kezéből az egyik borotvapengét, óvatosan,

két ujja közé csippentve, mintha egy tányérnyi finomság közül

választott volna ki egy törékeny sós kekszet.

Hanem akkor, amikor végre rám nézett.

A szemembe. A farkasszemembe.

Akkor láttam meg az arcán a döntést. Hogy elenged.

És akkor kellett lefogniuk.