Sam

A STÚDIÓ KÍVÜLRŐL NEM VOLT FIGYELEMRE MÉLTÓ. Zömök,

fáradtnak látszó épület, előtte egy zömök, fáradtnak látszó minibusszal,

amely a kocsibejárón parkolt. A bejáró szabad részén egy mozdulatlan

labrador retriever hasalt, ezért Grace az utcán állt meg. Szemügyre vette

az utca meredek lejtőjét, és behúzta a kéziféket.

– Döglött az a kutya? – kérdezte. – Gondolod, hogy tényleg ez az a

hely?

A minibuszra ragasztott matricákra böktem, mind helyi, Duluth-ban

népszerű független együttes matricája volt: Megtalált Majmok, Idegen

Életformák, Fura Fejek. Nem hallottam egyikről sem – túl kicsik voltak,

hogy a rádiók játsszák a számaikat -, de a nevek elégszer előfordultak a

helyi hirdetésekben, hogy ismerősek legyenek.

– Aha, azt hiszem.

– Ha elrabolnak valami fura hippik, te tehetsz majd róla – mondta

Grace, kinyitva a kocsiajtót. A hideg reggeli levegő beszökött a

kocsiba, és a város szagát hozta magával: kipufogógáz, aszfalt, sok

épületben élő sok ember meghatározhatatlan szaga.

– Te választottad a helyet.

Grace lekicsinylően biggyesztette le a száját, és kiszállt. Egy

pillanatig kissé bizonytalanul állt a lábán, de gyorsan összeszedte

magát. Nyilván nem akarta, hogy lássam.

– Minden oké? – kérdeztem.

– Okébb már nem is lehetne – mondta a csomagtartófedelet

felpattintva.

Amikor behajoltam a gitáromért, gyomron vágott az idegesség. Nem

az lepett meg, hogy ideges vagyok, hanem hogy ilyen soká tartott, amíg

ideért. Megmarkoltam a gitártok fogantyúját, és reméltem, hogy nem

felejtettem el minden hangot.

A bejárathoz mentünk. A kutya nem nézett fel.

– Szerintem döglött – mondta Grace.

– Szerintem egy olyan gipszcucc, ami alá a kulcsot szokták eldugni.

194

Grace a farmerom zsebébe akasztotta az ujjait. Kopogni akartam a

bejárati ajtón, amikor megpillantottam egy apró fatáblát, amelyre

alkoholos filccel azt írták: A STÚDIÓ BEJÁRATA HÁTUL.

Az épület mögé kerültünk, ahol a repedezett betonlépcsők elég

szélesek voltak, hogy könnyedén lelépkedjünk rajtuk egy megvilágított

pincébe, ahol egy kézírásos jel fogadott, amely szerint: ANARCHIA

STÚDIÓ Rt. BEJÁRAT. Alatta egy virágláda állt, benne néhány

ernyedt árvácskával, amelyet túl korán tettek ki, és megcsípett a fagy.

Grace-hez fordultam:

– Anarchia Részvénytársaság. Ez vicces.

Grace lesújtó pillantást vetett rám, és bekopogott. A farmeromba

töröltem hirtelen megizzadt tenyeremet.

Az ajtó kinyílt, és egy újabb labradort láttunk, aki nagyon is élt, és

egy huszonéves lányt, piros kendővel a fején. Annyira érdekesen nézett

ki, és annyira nem volt csinos, hogy az már majdnem olyan jó volt,

mintha csinos lett volna: nagy, horgas orr, álmos, sötétbarna szem,

kiálló arccsontok. Fekete haját fél tucat egymásba fonódó fonatban

viselte a feje búbjára tűzve, amitől úgy nézett ki, mint egy mediterrán

Leia hercegnő.

– Sam és Grace? Gyertek be! – A hangja gyönyörű volt és összetett,

dohányos hang, bár odabentről kávéillat szivárgott ki, nem cigarettafüst.

Grace hirtelen felélénkülve belépett a stúdióba, követve a koffein illatát,

akár az egér a sajtszagot.

Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, már nem egy lepukkant ház

pincéjében voltunk, hanem egy high-tech mentőkabinban egy másik

univerzumból. Egy egész fal keverőpulttal és monitorokkal néztünk

szembe; rejtett lámpák világították meg a billentyűzeteket és egy

elegáns, alacsony, fekete kanapét. Az egyik fal üvegből volt, és sötét,

hangszigetelt szobára nyílt, amiben egy pianínó állt, és egy sor

mikrofon.

– Dmitra vagyok – mondta a hajfonatos lány kezet nyújtva.

Rezzenéstelen tekintettel nézett rám, épp akkor, amikor az orráról a

szemére emeltem a pillantásomat, és abban a minutumban kimondatlan

egyezséget kötöttünk: ő nem bámulja a sárga szememet, mert én sem

bámulom az orrát.

– Te Sam vagy, vagy Grace?

195

Mosolyogtam a komoly arccal feltett kérdésen, és kezet fogtunk.

– Sam Roth. Nagyon örvendek.

Dmitra bemutatkozott Grace-nek, aki a labradorral barátkozott, és azt

mondta:

– Mit csinálunk, srácok?

Grace rám nézett.

– Demót, gondolom – válaszoltam.

– Gondolod? Milyen hangszerrel állunk szemben?

Pár centivel megemeltem a gitártokot.

– Oké. Csináltál már ilyet azelőtt ?

– Nem.

– Egy szűz. Néha pont erre van szüksége az embernek – mondta

Dmitra.

Kicsit Beckre emlékeztetett. Még ha mosolygott és viccelődött is,

meg tudtam állapítani, hogy figyel és mérlegel, és közben döntéseket

hoz Grace-ről és rólam. Beck is ezt csinálta: a bizalmasság benyomását

keltette, miközben valójában azt mérlegelte, hogy megéri-e rád

vesztegetnie az idejét.

– Akkor rajta – folytatta. – Akartok egy kávét, mielőtt elkezdjük?

Grace máris a főzőfülke felé vette az irányt, amerre Dmitra mutatott.

Eközben ő megkérdezte:

– Mit hallgatsz?

Letettem a gitártokot a kanapéra, és kicsomagoltam a hangszert.

Próbáltam nem túl elbizakodottnak tűnni.

– Sok függetlent. The Shins, Elliott Smith, José González. Damien

Rice. Gutter Twins. Ilyeneket.

– Elliott Smith – ismételte Dmitra, mintha mást nem is mondtam

volna. – Értem.

Grace visszajött egy ronda bögrével, amelyre egy szarvast festettek,

miközben Dmitra csinált valamit a számítógéppel, ami talán hasznos

volt, vagy csak úgy nézett ki. Végül a másik szobába irányított.

Mikrofonközönséget kaptam, egyet a hangomnak, egyet a gitárnak,

mindkettő figyelmesen hajolt felém. Aztán átnyújtott egy fejhallgatót.

– Így tudunk beszélgetni – mondta, és eltűnt a másik szobában.

Grace maradt, kezével a mellette álló labrador fején.

196

Az ujjaim zsírosnak és alkalmatlannak tűntek a feladatra, amely

előttük állt, a fejhallgatónak olyan szaga volt, mintha túl sok fejet

megjárt volna. A széken ülve panaszosan néztem fel Grace-re, aki

gyönyörű volt, és a vonásai kiélesedtek a furcsa, visszafogott

megvilágításban, mint egy modell egy magazinból. Rájöttem, hogy meg

sem kérdeztem reggel, hogy érzi magát. Hogy beteg-e még. Eszembe

jutott, hogy megszédült a kocsiból kiszállva, és vigyázott, hogy ne

vegyem észre. Nyeltem egyet összeszorult torokkal, és inkább

megkérdeztem:

– Szerzünk egy kutyát?

– Igen – mondta Grace nagylelkűen. – De reggelente nem sétáltatom.

Mert aludni fogok.

– Én sosem alszom – feleltem. – Majd én sétáltatom.

Ugrottam egyet, amikor meghallottam Dmitra hangját a

fejhallgatóban.

– Énekelnél és pengetnél egy kicsit, hogy beállíthassam a szinteket?

Grace odahajolt, és megpuszilta a fejem búbját, óvatosan, hogy ne

öntse az ölembe a kávéját.

– Sok szerencsét.

Szerettem volna, ha marad, amíg énekelek, hogy emlékeztessen rá,

miért vagyok itt, de nem lett volna ugyanaz úgy énekelni arról, hogy

hiányzik, miközben látom őt, így hagytam kimenni.