Sam

AZNAP ÉJJEL, AMIKOR GRACE-T NÉLKÜLEM VITTÉK KÓRHÁZBA, végül

újra figyelni kezdtem a farkasokat.

Tele volt az éjszaka apró véletlenekkel, amelyek valami nagyobb

dologba torkolltak. Ha Grace aznap este nem lesz rosszul, ha a szülei

szokás szerint későig nem érnek haza, ha nem fedeznek fel minket, ha

én nem megyek vissza Beck házába, ha Isabel nem hallja meg Cole-t a

hátsó ajtónál, ha nem hozza el hozzám, ha Cole nem egyszerre narkós,

seggfej és zseni – hogyan tárult volna fel az élet?

Rilke azt mondja: „Vertveilung, auch am Vertrautesten nicht, ist uns

gegeben" – „Elidőzni a meghitt dolgokon, az sem adatott minekünk!"

(Vas István fordítása)

A kezemnek máris hiányzott Grace keze súlya.

Az után az éjszaka után semmi sem volt a régi. Semmi.

Miután beszálltam a kocsiba Grace apjával, a könyvesbolt mögötti

rendetlen sikátorba vitt, ahol a Volkswagenem parkolt. Óvatosan

manőverezett, hogy egyik oldalon se érjen hozzá a visszapillantó tükör

a szemeteskukákhoz. Megállt a kocsim mögött, néma arcát csak a

pislákoló utcai lámpa világította meg, amely az üzlet emeletéhez volt

erősítve. Én is hallgattam, a számat a bűntudat és a harag mérgező

ragasztója pecsételte le. Ott ültünk, és az ablaktörlő hirtelen átcsikorgott

a szélvédőn, amitől mindketten összerezzentünk. Véletlenül váltakozó

állásba kapcsolhatta, amikor indexelt a sikátor sarkán. Hagyta, hogy

még egyszer végigtörölje a már tiszta szélvédőt, mielőtt eszébe jutott

lekapcsolni.

Végül, anélkül, hogy rám nézett volna, így szólt:

– Grace mindig tökéletes volt. Tizenhét évig nem került bajba az

iskolában. Soha nem drogozott vagy ivott. Jeles tanuló. Mindig teljesen

tökéletes volt.

Nem mondtam semmit.

Folytatta:

– Egészen eddig. Nincs szükségünk arra, hogy jöjjön valaki, és

elrontsa. Nem ismerlek téged, Samuel, de a lányomat ismerem. És

87

tudom, hogy ez mind te vagy. Nem akarok én itt fenyegetőzni, de nem

fogom hagyni, hogy tönkretedd a lányomat. Azt hiszem, komolyan át

kell gondolnod a fontossági sorrendet az életedben, mielőtt újra

találkozol vele.

Egy röpke pillanatig próbálgattam magamban a szavakat, de minden,

ami eszembe jutott, túl maró vagy túl őszinte volt, hogy kimondjam. Így

hát kiszálltam a jeges éjszakába, és minden bennem maradt,

kimondatlanul.

Grace apja megvárta, hogy beindul-e az autóm, majd kitolatott az

üres utcára, és elhajtott. Ültem a Volkswagenben ölbe tett kézzel, és

bámultam a könyvesbolt hátsó ajtaját. Mintha napok teltek volna el

azóta, hogy Grace meg én kisétáltunk rajta. Én, felvillanyozva a

stúdiószámla gondolatától, és ő, feldobva a reakciómtól, és annak

örömétől, hogy tudta, mit kaptam tőle. Hiába próbáltam felidézni

önelégült arcát.

Az egyeden kép, amelyet az agyam elő tudott hívni, az a takaró

tetején fájdalomtól tekergő, kipirult arcú, farkasszagtól bűzlő Grace

volt.

Csak láz.

Ezt mondogattam magamnak, miközben Beck házához hajtottam. A

koromsötét éjszakában csak a fényszóró világított, megtörve és

felcsillanva a fekete fatörzseken az út két oldalán. Újra meg újra

kimondtam, hiába súgták az ösztöneim, hogy nem igaz, a kezem pedig

belesajdult, hogy tekerhessen egyet a kormányon, és visszaforduljak a

Brisbane-házhoz.

Félúton Beckhez elővettem a mobilomat, és Grace számát

tárcsáztam. Közben is tudtam, hogy rossz ötlet, de nem tehettem róla.

Csend támadt, aztán meghallottam az apja hangját.

– Csak azért veszem fel, hogy megmondjam, ne telefonálj – mondta.

– Komolyan mondom, Samuel, ha tudod, mi a jó neked, annyiban

hagyod ezt mára. Nem akarok veled újra beszélni ma éjjel. Nem

akarom, hogy Grace beszéljen veled. Csak...

– Tudni akarom, hogy van. – Gondoltam, hozzáteszem, hogy kérem,

de nem tudtam rávenni magamat.

Hallgatott, mintha valaki másra figyelne éppen. Aztán azt mondta:

88

– Csak lázas. Ne telefonálj! Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül,

hogy ne mondjak olyasmit, amit később megbánhatok. – Ezúttal

hallottam valaki hangját a háttérben. Grace volt, vagy az anyja. Aztán a

telefon elnémult.

A hatalmas óceánon lebegő papírhajó voltam éjszaka.

Nem akartam visszamenni Beck házába, de nem volt máshová

mennem. Senki sem volt, akihez mehettem volna. Ember voltam, és

Grace nélkül semmim sem volt, csak ez az autó, egy könyvesbolt és egy

ház, teli számtalan üres szobával.

A házhoz hajtottam hát – muszáj volt megtanulnom nem Beck

házaként rágondolni és megálltam az üres feljárón. Valamikor réges-

régen nyaranta a könyvesboltban dolgoztam, Beck még ember volt, én

pedig elvesztettem a teleket, hogy farkas legyek. Nyári estéken még

világosban álltam meg itt, mert nyaranta sosem volt éjszaka, és nevető

emberek hangját hallva szálltam ki Beck kocsijából, és a hátsó kertben

felállított grillsütőből illatok szálltak felém. Furcsa volt most kilépni az

éjszakába, a bőrömet szurkáló hidegbe, tudva, hogy a múltam hangjai

mind az erdő foglyai. Mindenki, csak én nem.

Grace.

Odabent a konyhában felkapcsoltam a villanyt, és előtűntek a

konyhaszekrények ajtajára ragasztott fotók, aztán felkapcsoltam a

lámpát az előtérben is. A fejemben felcsendült Beck hangja, amint azt

mondja kilencéves önmagamnak: „Miért kell felkapcsolni minden

lámpát a házban? Jeleket küldesz a földönkívülieknek?"

Így hát ma éjjel végigmentem a házon, és minden lámpát

felkapcsoltam, felfedtem minden szoba minden emlékét. A

fürdőszobában, ahol majdnem farkassá változtam, miután találkoztam

Grace-szel. A nappaliban, ahol Paul meg én örömzenéltünk gitárjainkon

– viharvert régi Fendere még mindig ott állt a kandallónak támasztva. A

földszinti vendégszobában, ahol Derek lakott a városi barátnőjével,

mielőtt Beck letolta volna érte. Felkapcsoltam a lámpákat az alagsorba

vezető lépcsőnél és a lenti könyvtárban, aztán visszamentem a

földszintre, és felkapcsoltam a villanyt Beck irodájában, amit addig

kifelejtettem. A nappaliban csak annyit időztem, amíg feltekertem a

hangerőt a drága hifiberendezésen, amit Ulrik vett, amikor tízéves

lettem, hogy „úgy halljam a Jethro Tullt, ahogy azt hallani kell."

89

Az emeleten elfordítottam a gombot az állólámpán Beck szobájában,

ahol szinte soha nem aludt, mert inkább könyveket és papírokat tartott

az ágyán, aztán az alagsorban aludt el a karosszékben, a mellén egy

könyvvel. Shelby szobája is életre kelt a tompa, sárga mennyezeti

világítástól, tiszta volt, és mintha sosem laktak volna benne, a régi

számítógépen kívül nem volt más személyes tárgya. Egy pillanatra

kísértésbe estem, hogy összetörjem a monitort, csak mert meg akartam

ütni valamit, és ha valaki megérdemelte volna, hát Shelby volt az, de

biztos nem elégített volna ki, csak ha ő is itt van, és látja, hogy végül

megteszem. Ulrik szobája olyan volt, mintha megállt volna benne az

idő. Az egyik zakója ott hevert egy összehajtott farmer mellett az

ágyon, egy üres bögre állt az éjjeliszekrényen. Paul szobája következett,

ahol egy befőttesüveg állt a komódon, benne két foggal – az egyik az

övé volt, a másik egy halott, fehér kutyáé.

Utoljára hagytam a saját szobámat. A mennyezetre erősített

madzagokon lebegtek az emlékeim. Könyvek sorakoztak a polcokon,

kupacokban hevertek az íróasztalnak döntve. A szoba áporodott és

lakatlan volt; a fiú, aki felnőtt benne, nem lakott itt sokáig.

Most már itt kell laknom. Egyetlen ember lézeng a házban, és

várakozik, és reménykedik, hogy a többi családtag újra feltűnik.

De mielőtt a sötét szobában a villanykapcsolóhoz értem volna,

motorhangot hallottam odakintről.

Már nem voltam egyedül.

– Repülőteret üzemeltetsz? – kérdezte Isabel. Nem akartam hinni a

szememnek, ahogy a nappali közepén állt selyem pizsamanadrágban és

prémgalléros, steppelt kabátban. Sosem láttam még smink nélkül, és így

sokkal fiatalabbnak látszott. – Egy kilométerről látni a házat. Biztosan

minden lámpát felkapcsoltál.

Nem feleltem. Még mindig arra próbáltam rájönni, hogy került ide

Isabel hajnali négy órakor a fiúval, akit akkor láttam legutóbb, amikor a

konyhakő kellős közepén farkassá változott. Ő is ott állt egy szakadt

melegítőfelsőben és farmerban, ami úgy lógott rajta, mintha valaki

másé lett volna. Úgy tűnt, nem zavarják a riasztó foltok a csupasz lábán,

az ujjait pedig úgy akasztotta a farmer zsebébe, mintha a szörnyű

duzzanat és elszíneződés ott sem lenne. Ahogy Isabelre nézett, és ahogy

90

a lány elfordult, hogy ne kelljen ránéznie, azt súgta, hogy van már

valamilyen múltjuk.

– Fagyási sérüléseid vannak – mondtam a srácnak, mert ez olyasmi

volt, ami nem igényelt sok gondolkodást. – Fel kell melegítened az

ujjaidat, különben nagyon szomorú leszel később. Isabel, neked tudnod

kellett volna.

– Nem vagyok idióta – mondta Isabel. – De ha a szüleim rajtakapták

volna a házunkban, már halott lenne, és az még szomorúbbá tenné. Úgy

döntöttem, hogy annak a csekély valószínűsége, hogy az éjszaka kellős

közepén észreveszik, hogy eltűnt a kocsim, vidámabb lehetőség.

Ha Isabel észrevette is, hogy nagyot nyelek, nem torpant meg.

– Egyébként ez itt Sam. A Sam. – Beletelt egy pillanatba, amíg

rájöttem, hogy a pimasz, összefagyott fickóhoz beszél.

A Sam. Gondolkoztam, mit mesélhetett rólam. A srácra néztem.

Megint bizseregni kezdett bennem, hogy valahonnan ismerem. Nem

volt ez valódi ismerősség, mintha tényleg találkoztunk volna már,

inkább csak olyan, mint amikor találkozol valakivel, aki hasonlít egy

színészre, de nem jut eszedbe a neve.

– Szóval, te vagy most a főnök? – kérdezte cinikus mosollyal. – A

nevem Cole.

A főnök. Végül is így van, nem igaz?

– Láttál már más farkast is átváltozni? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

– Azt hittem, nekem is túl korai még.

Groteszk módon elszíneződött ujjai annyira zavartak, hogy a konyha

felé indultam, és kerestem egy üveg fájdalomcsillapítót. Isabel felé

hajítottam, aki meglepetésemre elkapta.

– Azért van, mert csak most haraptak meg. Vagyis tavaly. A

hőmérsékletnek egyelőre nincs sok köze az átváltozásodhoz. Csak...

kiszámíthatatlan.

– Kiszámíthatatlan – ismételte meg Cole.

Sam, ne, kérlek, ne csináld megint, hagyd abba! – Pislogtam egyet,

és az anyám hangja elhallgatott, visszatért a múltba, ahová tartozott.

– Ez minek? Neki? – mutatta fel Isabel a tablettákat, és az állával

Cole felé intett. Ismét láttam rajtuk azt a villanásnyi múltat.

91

– Aha. Piszkosul fog fájni, ha felmelegíti az ujjait – mondtam. –

Ettől elviselhetőbb lesz. Arra van a fürdőszoba.