Sam
AMIKOR BEMENTÜNK, NEHÉZ VOLT MEGÁLLAPÍTANI, ki néz ki
rosszabbul, a gyásztól lesújtott Cole, vagy Grace, akinek a szeme
hatalmasnak látszott sápadt arcában. Fájt rájuk nézni.
Cole leroskadt az egyik székre az ebédlőasztal mellé. Én a
kanapéhoz vezettem Grace-t, és leültem mellé. Szerettem volna
bekapcsolni a rádiót, beszélni hozzá, csinálni valamit, de mindent
elhasználtunk már, így csak ültünk némán, elveszve a gondolatainkban.
Egy óra múlva, amikor meghallottam, hogy nyílik a hátsó ajtó, mind
a hárman összerezzentünk. Egy kicsit megnyugodtunk, amikor kiderült,
hogy Isabel az, fehér, prémgalléros dzsekijébe burkolózva, a szokásos
csizmában. A pillantása az asztalnál ülő, összefont karjaira hajoló Cole-
ról rám, aztán végül Grace-re siklott, aki a mellkasomra dőlve feküdt.
– Apád itt járt – mondtam hülyén, mert más nem jutott eszembe.
– Tudom. Láttam, de akkor már késő volt. Nem tudtam, hogy
idehozza. – Isabel az oldalához szorította a karját. – Hallanotok kellett
volna, hogy károgott, amikor visszajött. Vacsora utánig nem tudtam
lelépni, azt mondtam, könyvtárba megyek, mert ez az egyetlen hely,
amiről nem tudja, hogy mikor van nyitva. – Hallgatott egy sort, félig
Cole mozdulatlan alakja felé fordította a fejét, aztán vissza felém. – Ki
volt az ? Úgy értem, a farkas.
Az ebédlőasztal felé pillantottam, amely épphogy látszott a
kanapéról, ahol ültünk. Tudtam, hogy Cole hall minket.
– Victor volt. Cole barátja.
Isabel figyelme visszatért Cole-hoz.
– Nem is tudtam, hogy vannak barátai... – Úgy tűnt, rájött, hogy
milyen szörnyen hangzik, mert hozzátette: – Itt.
– Igen – mondtam együttérzőn.
Bizonytalannak látszott, Cole-ra nézett, aztán megint ránk. Végül azt
mondta:
– Azért jöttem, hogy megtudjam, mi a terv.
– Terv? – kérdeztem. – Mire?
257
Isabel ismét Cole-ra nézett, aztán Grace-re kicsivel hosszabban, majd
rám meresztette a mutatóujját. Csikorgó mosollyal megszólalt:
– Beszélhetnék veled egy percre? A konyhában?
Grace tompán felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta Isabelre, de
odébb húzódott tőlem, hogy követhessem a konyhába.
Alig léptem át a küszöböt, Isabel hangja belém harapott:
– Mondtam, hogy a farkasok a házunk körül járnak, és hogy az apám
nem nagy rajongó. Mire vártál?
A vád hallatán felszaladt a szemöldököm.
– Micsoda? Amit az apád művelt, azt kellett volna megelőznöm?
– Te vagy a falkavezér. Ők most már a te farkasaid. Nem ülhetsz
csak itt.
– Nem igazán gondoltam, hogy apád kimegy, és...
Isabel közbevágott:
– Mindenki tudja, hogy apám mindenre lő, ami nem tud visszalőni.
Arra számítottam, hogy csinálsz valamit!
– Nem tudom, mit kéne tennem, hogy távol tartsam a farkasokat a
területetektől. Azért mennek a tóhoz, mert ott jól lehet vadászni.
Tényleg nem gondoltam, hogy a fegyvermániás apád feltűnően fittyet
hányna a vadászati- és a fegyvertörvényre, hogy bebizonyítsa az igazát.
– A hangom vádló volt, amiről tudtam, hogy nem fair.
Isabel felnevetett, a nevetése ugatásnak tűnt, rövid és humortalan
volt.
– Neked, mindenki közül neked kellene a legjobban tudnod, hogy
mire képes, az isten szerelmére! És mindeközben meddig fogsz még
úgy tenni, mintha Grace-nek nem lenne semmi baja?
Hunyorogtam.
– Ne nézz rám ilyen birkaszemekkel! Ott ülsz vele, ő meg úgy néz
ki, mint valami rákos beteg. Borzalmasan fest. És olyan szaga van, mint
annak a döglött farkasnak. Szóval, mi folyik itt?
Megrándult az arcom.
– Nem tudom, Isabel – feleltem. A hangom még számomra is
fáradtnak hangzott. – Elmentünk ma a klinikára. Semmi.
– Hát akkor vidd a kórházba!
– Mit gondolsz, mit fognak csinálni vele a kórházban? Talán, talán
vért vesznek tőle. Mit gondolsz, mit találnak majd? Gondolom, a
258
„vérfarkas" nem szerepel a legtöbb listán, és nincs olyan diagnózis sem,
hogy „olyan szaga van, mint egy beteg farkasnak". – Nem akartam
dühösnek tűnni, nem haragudtam Isabelre. Saját magamra haragudtam.
– Szóval akkor csak... mit is? Várjuk, hogy valami rossz történjen?
– Mit kellene tennem? Kórházba vinni, és követelni, hogy oldjanak
meg egy problémát, amivel még nem is találkoztak? Ami nincs benne
az MSD Orvosi Kézikönyv ben? Nem gondolod, hogy egész nap ezen
aggódom? Egész héten? Nem gondolod, hogy kicsinál a gondolat, hogy
nem tudom, mi történik? Nem mintha biztosra mehetnénk. Erre nincs...
nincs példa. Soha senki nem volt olyan, mint Grace. Én itt a sötétben
hadakozom, Isabel!
Isabel rám meredt. Láttam, hogy a szeme kicsit kipirult a fekete
smink mögött.
– Gondolkozz! Légy kezdeményező, ahelyett, hogy csak válaszolsz a
történésekre. Azt kellene keresned, mi ölte meg az első farkast, ahelyett,
hogy bánatos szemekkel nézed Grace-t. És mégis mit gondoltál, amikor
engedted, hogy itt maradjon? A szülei olyan üzenetet hagytak a
hangpostámon, amin szalonnát lehet sütni. Mi lesz, ha megtudják, hol
laksz, és megjelennek itt, miközben Cole átváltozik? Az aztán nagyszerű
kezdet lenne egy beszélgetéshez. És ha már szóba került Cole... Tudod,
hogy kicsoda? Mi a francot csinálsz, Sam? Mi a francra vársz még?
Elfordultam tőle, és összekulcsoltam a kezemet a tarkómon.
– Istenem, Isabel! Mit akarsz tőlem? Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy nőj fel – csattant Isabel. – Mit gondoltál, örökké
abban a könyvesboltban dolgozhatsz, és egy álomvilágban élhetsz
Grace-szel? Beck elment. Most te vagy Beck. Kezdj felnőttként
viselkedni, vagy mindent elveszítesz. Gondolod, hogy az apám megáll
egynél? Mert én már most megmondom, hogy nem végzett. És mit
gondolsz, mi lesz, amikor keresni kezdik Cole-t? Amikor, bármi is
történt azzal a farkassal, Grace-szel is megtörténik? Tegnap tényleg egy
hangstúdióban voltatok? Irreális.
Visszafordultam, hogy a szemébe nézzek. A két kezét ökölbe
szorítva a hóna alá dugta, az állkapcsa merev volt. Meg akartam
kérdezni, hogy azért csinálja-e, mert Jack meghalt, és nem bírja
végignézni, hogy mással is megtörténik. Vagy azért, mert én életben
maradtam, Jack pedig nem. Vagy mert most már ő is a részünk lett,
259
kibogozhatatlanul hozzám, Grace-hez, Cole-hoz és a többiekhez
kötődött?
Alapvetően nem számított, miért jött el, vagy miért mondta, amit
mondott. Mert tudtam, hogy igaza van.