Isabel
Grace arca elszürkült. Úgy meredt a pizzájára, mintha azt várta
volna, hogy megharapja, végül pedig a hasára szorított kézzel így szólt:
– Mindjárt jövök.
Kissé letörten felállt a kanapéról, és kiment a konyhába. Amikor
visszajött, egy újabb gyömbér volt a kezében, a másik keze tele volt
tablettákkal.
– Megint rosszul vagy? – kérdeztem. Kicsivel lejjebb vettem a
hangot a tévén, bár a kedvenc jelenetem ment.
Grace a szájába hajította a tablettákat, és egy gyors, hatékony
korttyal lenyelte őket.
– Kicsit. Az ember estére rosszabbul van, nem? Ezt olvastam.
Ránéztem. Szerintem már tudja. Szerintem már arra gondol, amire
én gondoltam, de nem akartam kimondani. Inkább megkérdeztem:
– Mit mondtak a kórházban?
– Hogy csak láz. Csak influenza – felelte, és abból, ahogy kimondta,
tudtam, hogy eszébe jutott, elmesélte, milyen volt, amikor először
megharapták. Hogy azt hitte, influenzás. Hogy mindketten tudtuk, hogy
akkor nem influenzája volt.
Végül kimondtam, ami azóta zavart, hogy beléptem a házba.
– Grace, te büdös vagy Olyan szagod van, mint annak a farkasnak,
amit találtunk. Tudod, hogy ennek valami köze van a farkasokhoz.
Az egyik ujját előre-hátra tologatta a tányérja szélén, ahol a díszítés
volt, mintha le tudná dörzsölni róla.
– Tudom.
Épp akkor megcsörrent a telefon, és mindketten tudtuk, hogy ki az.
Grace rám nézett, és az ujjai teljesen mozdulatlanokká váltak.
– Ne mondd el Samnek – kérte.
157