Grace

AMIKOR SAM HAZAÉRT AZNAP ESTE A KÖNYVESBOLTBÓL, az újévi

fogadalmaim listáját írtam a konyhaasztalnál.

Kilencéves korom óta mindig tettem újévi fogadalmat. Minden

karácsonykor leültem a konyhaasztalhoz a halványsárga fénybe, és a

verandaajtó felöl bekúszó hideg miatt garbóban kuporogva leírtam a

céljaimat egy egyszerű, fekete naplóba, amit magamnak vásároltam. És

minden karácsony este leültem pontosan ugyanerre a helyre, és

kinyitottam ugyanezt a naplót egy új oldalon, majd leírtam, hogy mit

sikerült elérnem az eltelt tizenkét hónapban. A két lista minden évben

egyforma volt.

Múlt karácsonykor viszont nem tettem semmilyen fogadalmat. Az

egész hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam nem kinézni az

üvegajtón át az erdőre, próbáltam nem gondolni a farkasokra és Samre.

A konyhaasztalnál üldögélni és a jövőt tervezgetni mindennél

komiszabb álszentségnek tűnt.

De most, hogy velem volt Sam, és elkezdődött egy új év, kísértett a

pályaválasztási könyvek és az emlékiratok közé gondosan becsúsztatott

fekete napló. Volt, hogy azt álmodtam, garbóban ülök a

konyhaasztalnál; azt álmodtam, hogy csak írom és írom a

fogadalmaimat anélkül, hogy megtelne a lap.

Ma, Samre várva, nem bírtam tovább. Levettem a polcról a naplót, és

a konyhába mentem. Mielőtt leültem, bevettem még két Ibuprofent. Az

a kettő, amit a nővér adott a suliban, csillapította a fejfájásomat, de

biztos akartam lenni, hogy nem tér vissza. Felkapcsoltam a virág alakú

lámpát az asztal felett, és kihegyeztem a ceruzámat, amikor megcsörrent

a telefon. Felálltam, és áthajoltam a pulton, hogy felvegyem.

– Halló.

– Grace, szia! – Beletelt egy pillanatba, míg rájöttem, hogy apám

hangját hallom. Nem voltam hozzászokva, hogy így, homályosan, a

telefonon keresztül halljam.

– Valami baj van? – kérdeztem.

17

– Tessék? Nem. Semmi baj. Csak azért hívlak, hogy szóljak, hogy

anyád meg én kilenc körül otthon leszünk. Pattól meg Tinától.

– Okééé – feleltem. Már tudtam, anya mondta reggel, amikor én a

suliba, ő pedig a műterembe indult.

Szünet.

– Egyedül vagy?

Szóval ezért hívott. Nem tudom, miért, de ettől a kérdéstől elszorult

a torkom.

– Nem – feleltem. – Elvis is itt van. Akarsz vele beszélni?

Apa úgy tett, mintha nem is válaszoltam volna.

– Sam ott van?

Szívesen válaszoltam volna igennel, csak hogy halljam, mit mond,

de ehelyett az igazságot mondtam, furcsamód védekező hangon.

– Nem, épp leckét írok.

Anya és apa ugyan tudta, hogy Sammel járok – nem csináltunk titkot

a kapcsolatunkból -, de azzal nem voltak tisztában, hogy valójában mi

folyik. Amikor Sam nálam maradt éjszakára, azt hitték, egyedül alszom.

Fogalmuk sem volt, milyen terveink vannak. Azt hitték, egyszerű,

ártatlan, halálra ítélt kamaszszerelem. Nem mintha nem akartam volna,

hogy tudják. De egyelőre a hanyagságuknak is megvoltak a maga

előnyei.

– Jól van – mondta apa. A kérdésében ott volt a kimondatlan

elismerés, annak helyeslése, hogy egyedül vagyok a házi feladatommal.

Ezt csinálják a Grace-ek esténként, és isten ments, hogy megtörjük a

szokást. – Nyugis estét tervezel?

Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és Sam belép az előszobába.

– Igen – feleltem, miközben besétált a nappaliba, kezében

gitártokkal.

– Jó. Hát akkor később találkozunk – köszönt el apa. – Jó tanulást.

Egyszerre tettük le. Figyeltem, ahogy Sam csendben leveszi kabátját, és

egyenesen a dolgozószobába megy.

– Szia, kölyök – mondtam, amikor visszajött, kezében a tok nélküli

gitárral. Rám mosolygott, de a szeme nem nevetett. – Feszültnek

látszol.

Ledobta magát a kanapéra, és félig ülve végigfuttatta az ujjait a

húrokon. Disszonáns akkordot csalt elő belőle.

18

– Isabel bejött ma a boltba – mondta.

– Tényleg? Mit akart?

– Csak könyveket. És elmondani, hogy farkasokat látott a házuknál.

Azonnal Isabel apja jutott az eszembe, és a farkasvadászat, amit a

házunk mögötti erdőben vezetett. Sam gondterhelt arckifejezéséből

láttam, hogy ő is ugyanerre gondol.

– Ez nem jó.

– Nem. – Sam ujjai nyugtalanul jártak a gitár húrjain, erőfeszítés

nélkül, ösztönösen valami gyönyörű, moll dallamot játszott. – Ahogy a

zsaru sem, aki bejött.

Letettem a ceruzát, és az asztal fölött felé hajoltam.

– Micsoda? Mit akart tőled egy zsaru?

Sam tétovázott.

– Olivia. Azt akarta tudni, nem hiszem-e, hogy az erdőben él.

– Micsoda? – kérdeztem újra, és viszketni kezdett a bőröm. Kizárt

dolog, hogy valaki ezt higgye. Kizárt dolog. – Honnan tudhatja?

– Nem hiszi azt, hogy farkassá változott, ez nyilvánvaló, de

szerintem abban reménykedik, hogy mi rejtegetjük, vagy hogy a

közelben van, és mi segítünk neki. Azt mondtam, hogy nekem nem tűnt

nomád típusnak, aztán megköszönte és elment.

– Hűha. – Hátradőltem a székben, és átgondoltam. Csak az volt a

meglepő, hogy korábban nem kérdezték ki Samet. Velem már

beszéltek, nem sokkal az után, hogy Olivia „megszökött", de

valószínűleg csak mostanában kapcsoltak össze Samet és engem. Vállat

vontam. – Csak alaposak. Nem hiszem, hogy bármiért is aggódnunk

kellene. Úgy értem, majd előkerül, amikor előkerül, igaz? Mit gondolsz,

mikor kezdenek visszaváltozni az új farkasok?

Sam nem válaszolt azonnal.

– Eleinte nem maradnak emberek. Nagyon instabil lesz az állapotuk.

Attól függ, milyen meleg van. Embere válogatja, néha nagyon is. Olyan

ez, mint amikor bizonyos napokon van, aki pulóvert vesz fel, miközben

mások pólóban is jól érzik magukat. Ugyanazon a hőmérsékleten más-

más reakciók. De szerintem lehetséges, hogy néhányan egyszer már

átváltoztak idén.

Elképzeltem, ahogy Olivia új farkastestében fut az erdőben, aztán

gondolatban visszatértem ahhoz, amit Sam mondott.

19

– Tényleg? Máris? Akkor valaki már megláthatta?

Sam nemet intett.

– Ilyen időben csak pár percig lesz ember, kétlem, hogy valaki

meglátta. Csak... Ez csak gyakorlás a későbbiekre. – Elveszett a

számomra, a pillantása elrévedt valahová. Talán visszaemlékezett,

milyen volt, amikor ő is új farkas volt. Akaratlanul is megborzongtam,

ahogy mindig, ha Samre és a szüleire gondoltam. Komisz hideg kúszott

a gyomromba, miközben Sam újra gitározni kezdett. Néhány hosszú

percig járatta fel-alá az ujjait a húrokon, és amikor egyértelművé vált,

hogy befejezte a beszélgetést, a fogadalmaim felé fordultam. De a

figyelmem elkalandozott, a fiatal Samre gondoltam, ahogy átváltozik,

majd vissza, a szülei pedig iszonyodva nézik. Szórakozottan

felvázoltam egy téglatestet a lap sarkába.

Végül Sam így szólt:

– Mit csinálsz? Gyanúsan kreatívnak látszik.

– Nem annyira kreatív – mondtam. Felhúzott szemöldökkel néztem

rá, amíg el nem mosolyodott. Egy húrt pengetve ezt énekelte:

– Grace szakított a számokkal / lecövekelt a szavak mellett?

– Ez még csak nem is rímel.

– Lemondott az algebráról / és inkább körmölni kezdett?

Ráfintorogtam.

– A mellett és a kezdett nem is rímel igazán. Az újévi fogadalmaimat

írom.

– De rímel – bizonygatta. A gitárral a kezében odajött az asztalhoz,

és leült velem szemben. A gitár halkan berezonált, amikor az asztal

széléhez koccant. Sam hozzátette: – Figyelni fogok. Soha nem írtam

még fogadalmat. Látni szeretném, hogy néz ki ez a folyamat.

Maga felé húzta az asztalon heverő nyitott naplót, a szemöldöke

leereszkedett.

– Mi ez? – kérdezte. – Hármas számú fogadalom; Egyetemet

választani. Már egyetemet is választottál?

Visszacsúsztattam az én térfelemre a naplót, és gyorsan egy üres

oldalra lapoztam.

– Nem. Elterelte a figyelmemet az a helyes srác, aki farkassá szokott

változni. Ez az első év, hogy nem teljesítettem az összes fogadalmamat,

és ez a te hibád. Vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba.

20

Kicsit halványabb mosollyal Sam hátratolta a székét, és a falnak

támasztotta a gitárt. A telefon mellől felvett egy tollat és egy

jegyzetpapírt.

– Na jó. Írjunk újakat!

Azt írtam: Munkát szerezni. Ő ezt: Továbbra is szeretni a munkámat.

Azt írtam: Őrülten szerelmesnek maradni. Ő pedig- Embernek maradni.

– Mert én mindig őrülten szerelmes leszek – mondta a papírját nézve

az arcom helyett.

Tovább figyeltem őt, a szempillái mögé rejtett szemét, amíg csak

rám nem nézett.

– Szóval, újból odaírod, hogy Egyetemet választani?

– És te? – kérdeztem vissza könnyed hangon. A kérdés

jelentőségteljesnek tűnt, hiszen éppen az első olyan beszélgetés felé

oldalaztunk, amely arról szólt, hogy milyen az élet a télnek ezen az

oldalán, most, hogy Sam valódi életet élhet. A Mercy Fallshoz

legközelebbi egyetem Duluthban van, egyórányira, az összes, Sam

előtti választásom pedig még messzebb.

– Én kérdeztem előbb.

– Persze – mondtam inkább őszintén, mint gondtalanul.

Leskribáltam, hogy Egyetemet választani, ami teljesen elütött a lista

többi tételétől. – Na, és te? – A szívem váratlanul valami

pánikszerűségtől kezdett zakatolni.

De válasz helyett Sam felállt, és a konyhába ment. Megfordultam, és

néztem, ahogy teavizet tesz fel. A tűzhely feletti szekrényből kér bögrét

vett elő, és valamiért e könnyed mozdulat ismerőssége szeretettel töltött

el. Leküzdöttem a vágyat, hogy mögé lépjek, és a mellkasa köré fonjam

a karomat.

– Beck azt akarta, hogy menjek jogásznak – mondta Sam a kedvenc,

vörösbegy tojás-kék bögrém szélét babrálva. – Nekem sosem mondta,

de hallottam, amikor Ulrikkal beszélt erről.

– Nehéz téged ügyvédként elképzelni – mondtam.

Sam túl szerényen mosolygott, és megrázta a fejét.

– Én sem tudom elképzelni magamat ügyvédként. Hogy őszinte

legyek, semmiként sem tudom elképzelni magamat. Tudom, hogy ez...

szörnyen hangzik. Mintha nem lennének terveim. – A szemöldöke

töprengve összehúzódott. – De a jövő gondolata tényleg új nekem.

21

Mostanáig sosem gondoltam arra, hogy valaha egyetemre mehetnék.

Nem akarok csak úgy belerohanni.

Gondolom, csak bámultam rá, mert gyorsan hozzátette:

– De azt nem akarom, hogy neked várnod kelljen, Grace. Nem

akarlak visszatartani attól, hogy haladj előre, csak azért, mert én nem

tudok dönteni.

Gyerekesnek éreztem magam, amikor ezt válaszoltam:

– Együtt is járhatnánk valahová.

A vízforraló fütyülni kezdett. Sam levette a tűzről, és közben így

szólt:

– Valahogy kétlem, hogy ugyanaz a suli ideális lenne egy bimbózó

matekzseninek és egy fiúnak, aki szerelmes a bánatos költészetbe. Bár

lehet, hogy van ilyen. – Kibámult a konyhaablakon a fagyos, szürke

erdőre. – De nem tudom, hogy elmehetek-e. Egyáltalán. Ki viselné

gondját a falkának?

– Az hittem, ezért csinálták az új farkasokat – mondtam. Furcsán

hangzottak a szavak az én számból. Érzéketlenül. Mintha a falka

felépítése mesterséges, megtervezett dolog lett volna, ami természetesen

nem volt igaz. Senki nem tudta, hogy milyenek az újonnan jöttek.

Senki, csak Beck, de persze ő nem beszélhetett.

Sam megdörzsölte a homlokát, a tenyerét a szemére nyomta; ezt

sokszor csinálta, amióta visszajött.

– Igen, tudom. Tudom, hogy ezért vannak.

– Ö azt akarta volna, hogy menj – mondtam. – És fenntartom, hogy

találhatnánk egy iskolát, ahová mindketten járhatunk.

Sam, még mindig a halántékára nyomott ujjakkal, rám nézett. Mintha

elfeledkezett volna arról, hogy ott a keze.

– Szeretnék... – Elhallgatott. – Tényleg szeretnék. De szeretnék

találkozni az új farkasokkal, és megtudni, milyen emberek. Ettől jobban

érezném magam. Talán majd azután elmehetnék. Miután

megbizonyosodtam, hogy minden rendben lesz itt.

Szaggatott vonallal áthúztam az Egyetemet választani-t .

– Várni fogok rád – mondtam.

– De nem örökké – mondta Sam.

– Nem, ha hasznavehetetlennek bizonyulsz, akkor nélküled megyek.

– A fogaimhoz kocogtattam a ceruzámat. – Azt hiszem, holnap

22

megnézhetnénk az új farkasokat. Meg Oliviát. Felhívom Isabelt, és

kikérdezem azokról, akiket a házuknál látott.

– Ez úgy hangzik, mint egy terv – mondta Sam. Visszaült a

listájához, és hozzáírt valamit. Aztán rám mosolygott, és megfordította

a papírt, hogy el tudjam olvasni.

Hallgatni Grace-re