Sam
EMBER VOLTAM.
Másnap, miután eltemettem a farkast, hideg volt, a minnesotai
március teljes pompájában tombolt: egyik nap a hőmérséklet mínusz
egy fokig emelkedett, a következőn alig volt mínusz tíz-tizenkettő.
Elképesztő, milyen melegnek tűnt a nulla fok két hónap kemény mínusz
után. Sosem kellett ilyen hideggel szembenéznem emberi bőrben.
Aznap keserű hideg volt, annyira messze volt a tavasz, amennyire csak
lehetett. A ragyogó, piros magyalbogyókat kivéve nem voltak színek
sehol a világban. A lélegzetem megfagyott, a szemem kiszáradt a
hidegtől. A levegőnek olyan szaga volt, mint farkaskoromban, de
mégsem voltam az.
A tudás megindított és fájt.
Egész nap csak két vásárló járt a könyvesboltban. Azt fontolgattam,
mit csinálok majd munka után. Legtöbbször, ha a műszak véget ért,
mielőtt Grace végzett volna az iskolában, inkább az üzlet galériáján
időztem egy könyvvel, mint hogy hazamenjek az üres Brisbane-házba.
Grace nélkül az csak várakozóhely volt, tompa fájdalom a bensőmben.
Ma a fájdalom követett a munkába. Már írtam egy dalt – csak egy
dal darabkáját – Titok-e az, amit ember nem firtat / mi nem hordoz
veszélyt, bárha kitudódhat: / éppúgy élsz és érzel, éppúgy ver a szíved, /
ismervén a „titkom", mit elárultam néked. – leginkább csak egy dal
reményét. A kassza mögött ücsörögtem, és egy Roethke-kötetet
olvasgattam. A műszak hamarosan véget ér, és Grace későig tanul. A
pillantásom az odakint lebegő apró hópelyhekre tévedt Roethke szavai
helyett: „Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb. / Lelkem hőségtől
veszett légy, donog/ A párkányon. Én melyik én vagyok? (Ferencz
Győző fordítása)
Lenéztem a könyv lapján az ujjaimra, a csodálatos, becses kincsekre,
és bűntudatom támadt a névtelen akarás miatt, ami megfertőzött.
Az óra elketyegte az ötöt. Általában ilyenkor zártam be a bejárati
ajtót, átfordítottam a táblát a ZÁRVA – RÖGTÖN JÖVÖK feliratra, és
kimentem a hátsó ajtón a Volkswagenemhez.
44
De ezúttal nem így tettem. Ezúttal bezártam a hátsó ajtót, fogtam a
gitártokot, és kimentem a bejárati ajtón, kissé megcsúszva a jeges
küszöbön. Felvettem a sapkát, Grace félresikerült kísérletét, hogy szexi
legyek, miközben a fejemet is melegen tartom. A járda közepére lépve
figyeltem, ahogy apró pelyhek szállingóznak a néptelen utcára.
Ameddig csak elláttam, régi hókupacok hevertek foltos szobrokként.
Jégcsapok rajzoltak csorba mosolyt az üzletek homlokzatára.
A szememet csípte a hideg. Tenyérrel felfelé kinyújtottam a
kezemet, és figyeltem, ahogy a hó elolvad a bőrömön.
Ez az élet nem volt valódi. Ezt az életet egy ablakon át figyeltem.
Ezt az életet a tévében néztem. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy volt,
amikor nem bújtam el ez elől.
Fáztam, a kezemben egy marék hó, és ember voltam.
A jövő előttem nyújtózott, végtelenül és egyre növekedve, és az
enyém volt, úgy, ahogy azelőtt soha.
Hirtelen eufória öntött el, szélesen vigyorogtam a kozmikus lottón,
amelyen megütöttem a főnyereményt. Mindent kockára tettem, és
mindent megszereztem, és itt voltam, e világból való, ebben a világban.
Hangosan felnevettem, senki sem hallott, csak a hópelyhek közönsége.
Leugrottam a járdáról, bele a szürkülő hókupacba. Megrészegültem a
saját emberi testem valóságától. Egy egész életnyi tél, sapka, hideg
ellen felhajtott gallér, kivörösödő orr, szilveszteréjszakai virrasztás. A
teherautók
csúszós
keréknyomaiban
korcsolyázva
az
úton,
keresztülkeringőztem az utcán, a gitártokot forgattam magam körül,
hullott a hó, és rám dudált egy kocsi.
Integettem a sofőrnek, és felugrottam a szemközti járdára. Levertem
a ropogós havat minden egyes parkolóóráról, amely mellett elmentem.
A nadrágom megfagyott a cipőmbe gyűlt hótól, az ujjaim
elgémberedtek és vörösek voltak, és még mindig én voltam. Mindig én.
Megkerültem a háztömböt, míg a hideg el nem vesztette az
újdonságát, és visszafutottam a kocsimhoz, majd az órámra néztem.
Grace még iskolában lehetett, és nem volt kedvem kockáztatni, hogy a
házhoz érve valamelyik szülőjét találom otthon helyette. A kínos jelző
még csak körül sem írta azt a beszélgetést. Minél nyilvánvalóbbá vált a
kapcsolatunk Grace-szel, annál kevesebbet tudtak mondani nekem a
szülei. És fordítva. Ezért inkább Beck házához mentem. Még ha nem is
45
remélhettem, hogy bármelyik farkas átváltozott már, pár könyvemet
összeszedhettem. Nem voltam nagy rajongója a krimiknek, amelyek
Grace polcain sorakoztak.
Az országúton hajtottam a halódó, szürke fényben az út szegélyéhez
törleszkedő Boundary-erdő mellett, míg el nem értem a Beck házához
vezető kihalt utcát.
Beálltam az üres felhajtóra, kiszálltam a kocsiból, és nagy levegőt
vettem. A fáknak itt más illatuk volt, mint Grace-ék háza mögött – itt
teli volt a levegő a nyírfák éles, téli zöld illatával, és a tó melletti nedves
föld összetett szagával. Ki tudtam venni a falka csípős pézsmaillatát is.
Megszokásból a hátsó ajtóhoz mentem, a friss hó nyikorgott a talpam
alatt, és a farmerom szárára tapadt. Miközben hátra kerültem,
végighúztam az ujjaim hegyét a ház mellett nőtt bokrok tetejére hullott
havon. Vártam a hányingert, amely azt jelentette, hogy át fogok
változni. De nem jött.
A hátsó ajtónál tétováztam. Kinéztem a havas hátsó udvarra és az
erdőre. Ezernyi emlék élt az ajtótól az erdőig húzódó földterületen.
Visszafordultam az ajtóhoz, és láttam, hogy nincs sem igazán nyitva,
de zárva sem, csak annyira csukták be, hogy ne nyissa ki a változó
széljárás. A kilincsre pillantottam, és vörös maszatot láttam rajta. Az
egyik farkas, aki nagyon, nagyon hamar változott át – biztosan ez
történt. Csak az új farkasok egyike változhatott emberré ilyen korán, és
még ők sem remélhették, hogy megtarthatják az alakjukat, amíg jeges
hó borítja a talajt.
Kinyitottam az ajtót, és megszólaltam:
– Hahó! – A konyhából zörgést hallottam. A hangtól, a járólapon
hallatszó kaparászástól és csoszogástól nyugtalanná váltam. Próbáltam
kigondolni valamit, ami megnyugtató egy farkasnak, és nem őrültség
egy embernek. – Akárki is vagy, én ide tartozom.
Befordultam a félhomályos konyhába, aztán megálltam a
konyhasziget szegélyénél, amikor megéreztem a tó vizének áporodott
szagát. Átnyúltam a pulton, hogy felkapcsoljam a villanyt, és
megkérdeztem:
– Ki van ott?
Egy lábat láttam – csupasz, koszos emberi lábat -, a konyhasziget
mögül lógott ki, és amikor megrándult, én is megugrottam
46
rémületemben. A pultot megkerülve egy srácot találtam az oldalán
fekve, összegömbölyödve. Erősen reszketett. Sötétbarna haja sárosan
csomósodott össze, és kinyújtott karján tucatnyi kis sebet láttam, az
erdőn keresztül megtett, védtelen út bizonyítékaként. Farkasként
bűzlött.
Az eszemmel tudtam, hogy biztos Beck egyik új farkasa tavalyról.
De amikor arra gondoltam, hogy Beck kiválasztotta, furcsa bizsergés
futott át rajtam. Rájöttem, hogy a falka vadonatúj tagja, hosszú idő óta
az első.
Felém fordította az arcát, és bár fájdalmai lehettek – emlékeztem erre
a fájdalomra -, az arckifejezése meglehetősen rendezett volt. És
ismerős. Az arccsontok állig futó brutális vonala, a résre nyílt ragyogó,
zöld szem idegesítően ismerős volt, és olyan névhez kapcsolódott,
amely a tudatom peremén volt. Sokkal hétköznapibb körülmények
között tudnám, gondoltam, de akkor és ott csak az agyam hátsó
részében motoszkált.
– Most vissza fogok változni, ugye? – kérdezte, és a hangjától kissé
zavarba jöttem. Nemcsak a hangszínétől, amely meglehetősen komoly
volt, és idősebb, mint amire számítottam, hanem a hanglejtésétől is.
Tökéletesen egyenletes, a válla reszketése és lassan elfeketedő körmei
ellenére.
A fejéhez térdeltem, próbáltam kierőltetni a számon a szavakat. Úgy
éreztem magam, mint egy kölyök, aki felvette az apja ruháját. Máskor
Beck lett volna, aki elmagyarázza egy új farkasnak, nem én.
– Igen, visszaváltozol. Még mindig túl hideg van. Figyelj...
Legközelebb, amikor átváltozol, keresd meg a fészert az erdőben...
– Láttam – mondta. A hangja kezdett morgásba fordulni.
– Van odabent egy kályha, meg némi élelem és ruhák. Próbáld a
SAM vagy az ULRIK feliratú dobozokat, azokban valaminek
passzolnia kell rád. – Valójában, gondoltam, nem tudom, hogy igen
vagy nem. A srácnak széles válla volt, és olyan izmai, akár egy
gladiátornak. – Ott nem olyan jó, mint itt, de megúszod a
szedertüskéket.
Rám vetette ragyogó pillantását, és a cinizmus láttán rádöbbentem,
hogy nem adott rá semmi okot, hogy azt higgyem, a sebek zavarják.
47
– Kösz a tippet – mondta, és a bennem rekedt szavak
megsavanyodtak a számban.
Beck azt mondta, hogy a három új farkast toborozta – hogy tudták,
mibe keverednek. Eddig nem gondolkodtam rajta, hogy milyen ember
választaná ezt az életet. Valaki, aki önként és egyre inkább elveszíti
magát, míg végül búcsút int az egésznek. Egyfajta öngyilkosság volt,
valóban, és amint eszembe jutott a szó, egészen másképpen néztem a
fickóra. Miközben az újonc teste a padlón rángatózott, az arcvonásait
még mindig uralta – várakozás volt az arcán, ha volt valami egyáltalán.
Csak most volt időm észrevenni a régi sebeket a karján, mielőtt a bőre
farkasbőrré vált volna.
Sietve kinyitottam a hátsó ajtót, hogy a farkas, amely barnás és sötét
volt a félhomályban, kimenekülhessen a hóba, el a konyha túl emberi
berendezésétől. Ez a farkas azonban nem iramodott az ajtó felé, ahogy a
többi tette volna. Ahogy én tettem volna farkasként. Ehelyett lassan
ellépdelt mellettem lehorgasztott fejjel. Csak addig állt meg, amíg zöld
szemével egyenesen a szemembe nézett. Nem kaptam el a pillantásom,
és végül kisurrant az ajtón. Még egyszer megállt a hátsó udvaron, hogy
vizsgálódva megnézzen magának.
Távozása után sokáig kísértett a látványa: a könyökhajlatában
éktelenkedő szúrt sebek, az öntelt pillantás, az ismerős vonások.
Visszatértem a konyhába, hogy feltakarítsam a vért és a mocskot a
padlóról. Megpillantottam a kövön heverő pótkulcsot. Visszatettem a
rejtekhelyére a hátsó ajtónál.
Mindeközben úgy éreztem, hogy figyelnek, ezért megfordultam.
Arra számítottam, hogy az új farkast látom majd az erdő szélén. De
helyette egy nagy, szürke farkas állt ott, a tekintete rezzenetlenül
fúródott a szemembe. Egészen máshogyan volt ismerős.
– Beck – suttogtam. Nem mozdult, de az orrlyukai dolgoztak,
ugyanazt szagolta, amit én: az új farkast. – Beck, mit hoztál nekünk?
48