Sam
Nyílt seb voltam.
Nyugtalanul jártam a ház folyosóit, fel akartam hívni megint, de
féltem, hogy bajba keverem, féltem valami névtelentől és hatalmastól.
Addig járkáltam, amíg túl fáradt nem lettem, hogy állva maradjak, aztán
felmentem a szobámba. Lámpát sem gyújtottam, csak az ágyamhoz
léptem és lefeküdtem. A karomat kinyújtottam a matracon, és fájt a
kezem, mert Grace teste nem volt alatta.
131
A gondolataim olyanok voltak, mint egy gennyes seb. Nem tudtam
aludni. Az agyam elsiklott az üres ágy valóságától, és dalszövegekké
formálta gondolataimat, az ujjaim elképzelték az akkordokat, amelyeket
lefognának a gitár nyakán, hogy megtalálják a dallamot.
Megoldani csak ő tud: egyenlet vagyok.
De mások ezek az x-ek és y-ok.
Nem jön ki semmi, hiába osztom,
napjaim nélküle hiába szorzom.
Ahogy a végtelen éjszaka lassan elvánszorgott, számtalan perc
követett percet anélkül, hogy bárhová is jutnának, a farkasok
felvonyítottak, a fejem pedig lüktetni kezdett. Az egyik tompa, lassú
fájdalom, amelyet az agyhártyagyulladás örökül hagyott. Feküdtem az
üres házban, és hallgattam, ahogy a falka lassú sírása együtt emelkedik
és süllyed a nyomással a koponyámban.
Kockára tettem mindent, és nem kaptam semmit, csak nyitott
tenyerem hever üresen a mennyezet alatt.
132