Sam
ÉLETEMBEN NEM DOLGOZTAM OLYAN KEMÉNYEN A ZENÉN, ahogy a
stúdióban töltött első két órában. Amikor Dmitra úgy döntött, hogy nem
vagyok Elliott Smith-epigon, csúcsfokozatba kapcsolt. Végigmentünk a
sorokon egyszer, kétszer, háromszor, néha csak hogy kipróbáljunk egy
új elrendezést, néha hogy plusz futamot vegyünk a pengetésem fölé,
néha hogy hozzátegyünk egy dobeffektet. Pár dalt kísérő szólamokkal
vettünk fel, időnként nem csak eggyel, addig, amíg nem lett belőlem
egy egész falka Sam, akik többszólamú pompában búgtak.
Csodálatos volt, szürreális, kimerítő. Kezdtem érezni, milyen keveset
aludtam az éjjel.
– Miért nem tartasz öt perc szünetet? – javasolta pár óra múltán
Dmitra. – Kevergetem kicsit, amit eddig csináltunk, te meg állj fel,
menj el pisilni, igyál egy kávét! Kezd kissé ellaposodni a hangod, és
úgy fest, hogy a barátnődnek is hiányzol.
A fejhallgatóban hallottam Grace méltatlankodását:
– Én csak ülök itt!
Elvigyorodtam, és levettem a fejhallgatót. Ott hagytam a gitárral
együtt, és visszamentem a másik szobába. Grace olyan kimerültnek
látszott, amilyen én voltam. Heverészett a kanapén, a lábánál a
kutyával. Melléálltam, miközben Dmitra megmutatta a hangom
formáját a monitoron. Grace átölelte a csípőmet, és a combomnak
támasztotta az arcát.
– Istenien szólsz idekintről.
Dmitra megnyomott egy billentyűt, és a hangom összesűrítve és
harmonizálva, megszépítve áradt a hangszórókból. Úgy hangzott...
mintha nem én lennék. De, mégis. De mintha a rádióban szólna. Én
voltam, de kívül, nem pedig odabent. A hónom alá dugtam a kezemet,
és figyeltem. Ha ilyen könnyű tenni róla, hogy egy fickó úgy
hangozzék, mint egy rendes énekes, azt gondolná az ember, hogy
mindenkinek stúdióban volna a helye.
– Csodás – mondtam neki. – Akármit csináltál. Csodásan szól.
207
Dmitra nem fordult meg, miközben kattintgatott, és mozgatta a
csúszkákat.
– Ez mind te vagy, bébi. Egyelőre még nem nagyon csináltam sokat.
Nem hittem el.
– Jó. Aha. Hé, hol a mosdó?
Grace a folyosó felé intett az állával.
– A konyhánál balra.
Végigfuttattam a kezemet Grace fején, és megcsíptem a fülét, mire
elengedett, aztán a főzőfülke mellett kiléptem az egérlabirintus-szerű
folyosóra. Itt a folyosón, ahol a falak tele voltak bekeretezett és aláírt
lemezborítókkal, már éreztem a cigarettafüstöt. A mosdóból visszafelé
tartva megnéztem az albumokat és az aláírásokat. Karyn talán abban
hitt, hogy mindent megtudhatsz valakiről a könyvek alapján, amiket
olvas, de én tudtam, hogy a zenéből még több megtudható. Ha a falnak
hinni lehetett, Dmitra szíve az elektronikus és a dance felé húzott.
Lenyűgöző gyűjteménye volt, amit csodáltam, még ha a bandák nem is
voltak nekem valók. Eszembe véstem, hogy ugrassam kicsit a svéd
lemezborítók fantasztikus kollekciója miatt, amikor visszamegyek a
stúdióba.
Néha az ember szeme meglátja, amit az agya nem. Kinyitsz egy
újságot, és a fejedben megjelenik egy mondat, amit tudatosan el sem
olvastál. Belépsz egy szobába, és rájössz, hogy valami nincs a helyén,
mielőtt rendesen megnéznéd.
Úgy éreztem, ez történt. Cole arcát láttam, vagy valamit, ami rá
emlékeztetett, bár nem tudtam, hol. Visszafordultam a falhoz, és újra
végigfuttattam a szememet a lemezborítókon. Ezúttal lassabban.
Megnéztem az illusztrációkat, a nyomtatott címeket és előadókat, azt
keresve, ami az agyamba lökte a képet.
És ott volt. Nagyobb volt, mint a többi, mert nem lemezborító volt,
hanem egy újság csillogó címlapja. A képen egy fickó ugrott a néző
felé, mögötte az együttes tagjai guggoltak és meredtek rá. Híres címlap
volt. Emlékeztem rá, hogy láttam már azelőtt. Emlékeztem, hogy
megjegyeztem, ahogy a srác a fényképezőgép felé ugrott teljesen
kinyújtott végtagokkal, mintha csak a repülés számítana, mintha nem
érdekelné, mi lesz, amikor földet ér. Arra is emlékeztem, hogy a
magazin főcíme – ugyanazzal a betűtípussal szedve, mint amit az
208
együttes használt a lemezborítókon – ez volt: KITÖRÉS: A
NARKOTIKA FRONTEMBERE A 18 ÉVES KORA ELŐTT ELÉRT
SIKEREKRŐL BESZÉL.
De nem emlékeztem rá, hogy a srác Cole arcát viseli.
Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, a borító még mindig ott
égett a szemem előtt. Kérlek, gondoltam. Add, hogy csak rejtélyes
hasonlóság legyen! Ne mondd, hogy Beck egy hírességet fertőzött meg.
Kinyitottam a szememet, és Cole még mindig ott volt. És mögötte,
életlenül, mert a fényképezőgépet csak Cole érdekelte, ott volt Victor.
Lassan visszamentem a stúdióba; egy másik dalomat hallgatták, ami
még jobban szólt, mint az előző. De hirtelen úgy tűnt, semmi köze az
életemhez. Az igazi életemhez, amelyet a hőmérséklet emelkedése és
esése diktált, még most is, hogy a bőröm határozottan emberi volt.
– Dmitra – szóltam, és a lány megfordult. Grace is felnézett, a
hangomban valami homlokráncolásra késztette. – Hogy hívják a
NARKOTIKA frontemberét?
Már láttam a bizonyítékot, amire szükségem volt, de nem igazán
hittem el, amíg nem hallottam, hogy valaki kimondja hangosan.
Dmitra arca vigyorba szaladt, lágyabb, mint amilyen egész idő alatt
az arcán ült, míg a stúdióban voltunk.
– Ó, ember, az egy óriási buli volt. Veszett, mint egy róka, de az a
banda... – Megrázta a fejét, és úgy tűnt, eszébe jutott, hogy kérdeztem
valamit. – Cole St. Clair. Hónapokkal ezelőtt eltűnt.
Cole.
Cole volt Cole St. Clair.
És úgy éreztem, hogy a sárga szemem mögé nehéz elrejtőzni.
Ez azt jelentette, hogy ezernyi szem keresi őt, várva, hogy
felismerjék.
És amikor megtalálják, megtalálnak mindannyiunkat.
209