Cole
Nem tudom, miért beszéltem neki az apámról. Nem ő volt a leg-
együttérzőbb hallgatóság. De talán ezért mondtam el neki.
Az első részt nem meséltem el, ami így szólt: Egyszer volt, hol nem
volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe
hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt
egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek
a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze
magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna.
Ehelyett azt mondtam:
203
– Valaha egy őrült tudós fia voltam. Ő legenda volt. Csodagyerek,
aztán kamasz zseni, majd tudományos félisten. Genetikus volt.
Aranyosabbá tette az emberek gyerekeit.
Isabel nem mondta, hogy A z nem olyan rossz. Csak ráncolta a
homlokát.
– És ez jó volt – mondtam. És sokáig jó volt. Fényképek jutottak
eszembe, amelyeken a nyakában ülök, a lábai körül pedig az óceán
habja örvénylik. Emlékeztem a szójátékokra, amelyeket a kocsiban
játszottunk. Eszembe jutottak a sakkfigurák, a tábla mellé állított
gyalogok. – Sokat volt távol, de nem érdekelt. Minden klassz volt,
amikor otthon volt, és a bátyámnak meg nekem jó gyerekkorunk volt.
Ja, minden klassz volt, amíg nem lettünk idősebbek.
Nehéz volt visszaemlékezni az első alkalomra, amikor anya
kimondta, de elég biztosra vettem, hogy az volt az a pillanat, amikor
minden kezdett széthullani.
– Ne taszíts bizonytalanságba – mondta Isabel cinikusan. – Mit
csinált apád ?
– Nem ő – mondtam. – Én. Én mit csináltam.
Mit tettem? Biztosan okos megjegyzést fűztem valami újságcikkhez,
jól teljesítettem a suliban, hogy javítsak egy jegyet, megoldottam
valami fejtörőt, amiről nem hitték, hogy meg tudom oldani. Egy nap
anya először mondta, félmosollyal hosszú, tiszta arcán, amely mindig
fáradtnak tűnt – talán azért, mert olyan régóta volt a nagyszerűség
felesége: „Vajon kire ütött ez a gyerek?"
A vég kezdete.
Vállat vontam.
– A suliban hagytam a tesómat. Apa azt akarta, hogy menjek vele a
laborba. Azt akarta, hogy egyetemi tárgyakat vegyek fel. Azt akarta,
hogy olyan legyek, mint ő. – Elhallgattam, azokra az alkalmakra
gondoltam, amikor csalódást okoztam neki. A csend mindig, mindig
rosszabb volt, mint a kiabálás. – Én nem ő voltam. Ő zseni volt. Én
nem.
– Nagy ügy.
– Nekem nem volt az. De neki az volt. Tudni akarta, miért van az,
hogy még csak meg sem próbálom. Miért futok az ellenkező irányba?
– Mi volt abban az irányban? – kérdezte Isabel.
204
– Ne nézz így rám! Nem azt próbálom kitalálni, ki vagy. Nem
érdekel, hogy ki vagy. Csak azt akarom tudni, miért vagy az, aki.
Ebben a pillanatban megdöccent az asztal vége, és három serdületlen
kislány ragyogó, pattanásos arcába néztem fel. Három egyforma
szempár nyílt tágra három egyforma, izgatott arcban. Az arcuk
ismeretlen volt, de a testtartásuk nem, és azonnal tudtam, átható
bizonyossággal, hogy mit fognak mondani.
Isabel rájuk nézett.
– Öhm, hello, ha sütit árultok a Cserkészcsapatnak, elmehettek.
Valójában akármit akartok, elmehettek.
A falkavezér kislány, akinek karika fülbevalója volt – Victor boka-
szorítónak hívta az ilyet -, elém lökött egy rózsaszín füzetet.
– Nem hiszem el. Én tudtam, hogy nem haltál meg. Tudtam!
Aláírnád? Légyszi!
A másik kettő kórusban, halkan óistenemezett.
Azt hiszem, rettegni kezdtem attól, hogy felismernek. De csak arra
tudtam gondolni, ahogy rájuk néztem, hogy egy hotelszobában majd
beledöglöttem, hogy megírjam azokat a brutális, árnyalt dalokat, és a
rajongótáborom három visongó, tízéves kiscsaj High School Musical- es
pólóban. NARKOTIKA óvodásoknak.
Rájuk néztem, és azt mondtam:
– Tessék?
Az arcuk kissé elkomorult, de a karika fülbevalós lány nem húzta
vissza a jegyzetfüzetét.
– Légyszi – mondta. – Aláírnád? Aztán nem zavarunk, eskü.
Teljesen kész voltam, amikor hallottam a Zúzd szét az arcomat. Az a
csengőhangom. Annyira imádom! A világ legjobb dala. Sírtam, amikor
eltűntél. Nem ettem napokig. És aláírtam egy petíciót azokkal együtt,
akik hittek benne, hogy még életben vagy. Ó, istenem! El sem hiszem.
Életben vagy.
Az egyik lány valóban sírva fakadt, elöntötte az érzelem, hogy
ekkora szerencséjük van, hogy úgy találtak rám, hogy még ver a
szívem.
205
– Ó – mondtam, és simán folytattam a hazugságot. – Azt hiszitek, én
vagyok... ja. Sokan hiszik. Ez így megy egy ideje. De nem, nem én
vagyok. – Éreztem magamon Isabel pillantását.
– Mi? – Most a karika fülbevalós kislány álla esett le. – Pont úgy
nézel ki, mint ő. Nagyon helyes vagy. – Olyan mélyen elvörösödött,
hogy az már fájhatott.
– Köszi. – Kérlek, csak menjetek el!
A karika fülbevalós lány azt mondta:
– Tényleg nem te vagy?
– Tényleg nem én vagyok. Nem is tudjátok, hányszor hallom ezt,
mióta bemondták a híradóban. – Bocsánatkérően vállat vontam.
– Legalább hadd fényképezzelek le a mobilommal! Csak hogy
elmondhassam a haveroknak.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam nyugtalanul.
– Ez azt jelenti, hogy kifelé innen! – mondta Isabel. – Mondjuk,
most.
A lányok gonosz pillantásokat lövelltek Isabel felé, mielőtt
elfordultak és összedugták a fejüket. Még mindig tisztán hallottuk a
hangjukat.
– Úgy néz ki, mint ő – mondta az egyik kislány sóvárogva.
– Szerintem ő az – mondta a karika fülbevalós. – Csak nem akarja,
hogy zavarják. Azért menekült el, hogy megszökjön a bulvárlapok elől.
Isabel perzselő pillantással várta a választ.
– Összetévesztenek valakivel – mondtam.
A lányok visszamentek az asztalukhoz. A karika fülbevalós átnézett
a boksz hátulja fölött, és azt mondta:
– Én akkor is szeretlek, Cole! – Aztán lebukott.
A másik két lány visítozott.
– Cole? – kérdezte Isabel.
Cole. Ott voltam, ahonnan indultam. Cole St. Clair.
Amikor kimentünk, a lányok azért lefényképeztek a mobiljaikkal.
A. Vég. Kezdete.
206