Cole

Isabel szobájából lefelé menet a lépcsőn kísértésbe estem, hogy

kimenjek és kivárjam, vajon az a borzongató gyomorszorítás, amit

akkor éreztem, amikor bejöttem, az volt-e, aminek hittem. De a ház

melegében maradtam. Úgy éreztem, tudok valamit magamról, amit

eddig nem tudtam. Annyira új volt, hogy ha farkassá változtam volna

abban a pillanatban, talán el is veszítem, és nem emlékeztem volna rá,

amikor ismét Cole lettem volna.

Lementem a főlépcsőn, észben tartva, hogy az apja ott van valahol a

ház mélyén, míg Isabel egyedül van a tornyában.

215

Milyen lehetett felnőni egy ilyen házban? Ha túl nagy levegőt vettem

volna, leesik a falról valami dekoratív tál, vagy elhullatják szirmaikat a

tökéletesen elrendezett szárazvirágok. Persze, az én családomban is

jómódban lehetett felnőni – mint a sikeres őrült tudósokéban általában -

, de a ház sosem nézett ki így. A mi életünk úgy festett, mint... mint ami

be van lakva.

Rossz felé fordultam a konyha felé menet, és a Minnesotai Nemzeti

Múzeumban találtam magam: egy hatalmas teremben, amelyet kitömött

állatok hadserege népesített be. Olyan sokan voltak, hogy ha a helyiség

levegőjét nem töltötte volna meg egy gazdasági udvar dohos szaga,

kétségbe vontam volna a valódiságukat. Minnesotában nincs

állatvédelmi törvény ? Néhány állat meglehetősen rohadtul védett faj

volt; de amúgy sem láttam őket soha New York állam északi részén.

Valami egzotikus mintázatú vadmacskára pillantottam, aki visszanézett

rám. Eszembe jutott Isabel riposztja egy korábbi beszélgetésünkből,

amikor először találkoztam vele – arról, hogy az apja hajlamos

lövöldözni.

Az biztos, hogy a fal mellett egy farkas volt, örökös settenkedésben,

üvegszeme csillogott a félhomályban. Sam biztosan hatással volt rám,

mert hirtelen különösen iszonyatos halálnak tűnt. Távolinak a valódi

testtől. Mint egy űrhajós, aki az űrben hal meg.

Körülnéztem az állatok között – nagyon keskenynek éreztem a határt

köztük és közöttem és kilöktem egy ajtót a terem másik oldalán, amiről

reméltem, hogy visszavezet a konyha felé.

Ismét tévedtem. Egy stílusos, kerek szobába jutottam, elegánsan

megvilágította a lemenő nap az ablakokon át, amelyek az íves falak

felét betöltötték. Középen egy gyönyörű versenyzongora állt – és

semmi más. Csak a zongora és az íves, bordó falak. Ez a szoba csak a

zenéről szólt.

Rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor énekeltem utoljára.

Nem emlékeztem, mikor hiányzott legutóbb.

Megérintettem a zongora szélét; a sima lakkréteget hidegnek

éreztem. Valahogy akkor és ott, amikor a jeges este az ablakoknak

feszült, várva, hogy átformálja a bőrömet, sokkal emberibb voltam,

mint már hosszú ideje.

216