Cole
NEM VOLT MÁS GONDOLATOM, CSAK EZ: Életben maradni.
És hogy csak ennyi gondolatom volt, nap mint nap, az maga volt a
mennyország.
Gyér fenyőfák között futottunk, a mancsaink könnyedén érintették a
hó emlékétől nedves talajt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a
vállunk össze-összeért, játékosan kapdostunk egymás felé, egymás alá
buktunk, és átszökkentünk egymás fölött, akár halak a folyóban, szinte
lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget az egyik farkas, és hol
kezdődik a másik.
Porrá dörzsölt moha és a fákon a jelzéseink vezettek át az erdőn;
éreztem a tó rothadó, növekvő illatát, mielőtt meghallottam volna a
csobbanást. Az egyik farkas gyors képet küldött felém: a tó hideg, kék
felszínén lágyan sikló kacsák. Egy másik farkas: egy szarvas és reszkető
lábú borja jött inni a partra.
Semmi nem létezett ezen a pillanaton túl, ezeken a képeken és ezen a
néma, erős köteléken kívül.
Aztán, hónapok óta először, hirtelen eszembe jutott, hogy valamikor
voltak ujjaim.
Megbotlottam, lemaradtam a falkától. A vállaim csomóba rándultak
és remegni kezdtek. A farkasok bekanyarodtak, néhány visszafordult,
hogy maguk után hívjon, de nem tudtam követni őket. A földön
tekeregtem, nyálkás őszi levelek ragadtak a bőrömre, a nap forróságától
eldugultak az orrlyukaim.
Ujjaim a friss, fekete földbe túrtak, a körmeim hirtelen védekezésre
képtelenül rövidek lettek, a föld alájuk ragadt, és beledörgölődött
ragyogó színekben látó szemeimbe.
Cole voltam újra, és túl gyorsan jött a tavasz.
13