Grace

Cole nem tudta megtenni.

Amikor végeztek az ásással, és végre Sam mellé állt, és nézte a

gödör mellett heverő testet, láttam, hogy Cole nem képes rá.

Felismertem az önuralom mázát, ahogy ott állt, akadozó lélegzettel,

amely minden egyes kilégzésnél megrázta a testét.

Ott voltam.

– Cole – szóltam, és Sam és Cole feje is felém fordult. Le kellett

nézzenek, mert már rég túl fáradt voltam, hogy állva maradjak. A

helyemről, a hideg, száraz levelek közül Victor felé intettem. – Miért

nem mondasz valamit? Úgy értem, Victornak.

Sam meglepetten rám hunyorított. Azt hiszem, elfelejtette, hogy

nekem már egyszer el kellett búcsúznom tőle. Tudtam, milyen érzés.

Cole nem nézett egyikünkre sem. A homlokához nyomta a kézfejét,

és nyelt egyet.

– Én nem... öhm... — Elhallgatott, mert bizonytalan volt a hangja.

Láttam, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, amikor újra nyelt egyet.

Megnehezítettük számára. Egyszerre kellett harcolnia a gyásszal és a

könnyeivel.

Sam észrevette, és megszólalt:

– Elmehetünk, ha egyedül akarsz maradni.

– Kérlek, ne – suttogta Cole.

Cole arca még száraz volt, de egy könnycsepp, hidegen a forró

arcomon, legördült az államról.

Sam várt egy hosszú pillanatig, hogy Cole megszólaljon, és amikor

nem beszélt, egy verset idézett, halk és hivatalos hangon. „A hang felé

252

tart a halál, / mint egy cipő, amiben nincs láb, ruha, amelyben nincsen

ember..." (Somlyó György fordítása.) Figyeltem, ahogy Cole

tökéletesen nyugton maradt, miközben Sam beszélt. Nem mozdult.

Nem lélegzett. Olyan nyugalomban volt, amiről tudni, hogy egészen

átjárja.

Sam egy lépéssel közelebb lépett, aztán óvatosan Cole vállára tette a

kezét.

– Ez nem Victor. Ez valami, amit Victor viselt egy kis ideig. Már

nem.

Mindketten a farkas merev, kicsi és holtában legyőzöttnek látszó

testét nézték.

Cole a földre rogyott.