Grace
– SÉTÁLNI MEGYEK – mondtam anyának.
Nem múlt el nap olyan lassan, mint az a szombat. Valamikor
régesrégen, amikor még fiatalabb voltam, odalettem volna, hogy az
egész napot anyámmal tölthetem a házban. Most nyugtalan voltam,
mintha szállóvendégem lett volna. Nem igazán tartott fel semmiben, de
nem is volt kedvem semmibe belekezdeni, amíg ott volt.
Anya éppen a kanapé végén ült csinosan összekuporodva, Sam egyik
itt hagyott könyvét olvasta. Amikor meghallotta a hangomat, felém
kapta a fejét, és az egész teste megfeszült.
– Mit csinálsz?
– Sétálni megyek – feleltem, kísértésbe esve, hogy kivegyem a
kezéből Sam könyvét. – Halálra unom magam, és beszélni akarok
Sammel, de ti nem hagyjátok, és valamit csinálnom kell, vagy elkezdek
mindent széthajigálni a szobámban, mint egy dühös csimpánz.
Az igazság az volt, hogy az iskola meg Sam nélkül muszáj volt
kimennem a házból. Sam előtt minden nyáron ezt csináltam – a
gumiabroncs hintához menekültem a hátsó udvarba, könyvvel a
kezemben.
Szükségem volt az erdő hangjára, hogy kitöltse bennem az üres,
nyugtalan űrt.
– Ha csimpánzzá változol, nem fogom kitakarítani a szobádat –
figyelmeztetett anya. – És nem mehetsz ki. Csak két napja, hogy
kórházban voltál.
– A láz miatt, ami már elmúlt – mutattam rá. Megpillantottam
mögötte az eget, mélykék volt, és langyosnak látszott, és várandósnak
tűnő faágak nyúltak a kékségbe. Mindenem viszketett, hogy odakint
lehessek, megszagolhassam a közelgő tavaszt. A nappali ehhez képest
szürke és néma volt. – Plusz a D-vitamin nagyon jó az olyan
betegeknek, mint én. Nem maradok kint sokáig.
Amikor nem válaszolt, megkerestem a klumpámat az előszobában,
és belebújtam. A csend közöttünk függött, sokkal erősebben beszélt
133
arról, hogy mi történt aznap éjjel, mint az a néhány szó, amit váltottunk
róla.
Anya mélységesen kényelmetlenül érezhette magát.
– Grace, szerintem beszélnünk kéne. Arról... – Elhallgatott. – Rólad
és Samról.
– Jaj, inkább ne! – A hangom pontosan annyi lelkesedést tükrözött,
amennyit a javaslat hallatán éreztem.
– Én sem akarom – mondta a könyvet becsukva. Anélkül, hogy
megnézte volna az oldalszámot, ami szintén Samre emlékeztetett, aki
mindig megjegyezte az oldalszámot, vagy az egyik ujját a könyvben
hagyta, és úgy csukta be, mielőtt felnézett és megszólalt volna. Anya
folytatta: – De beszélnem kell veled róla, és ha beszélgetsz velem,
akkor elmondom apádnak, hogy beszéltünk, és nem kell majd vele
beszélgetned.
Nem láttam be, miért kellene bármelyikükkel is beszélgetnem. Eddig
nem érdekelte őket, mit csinálok, vagy hol vagyok, amíg nem voltak
itthon, és egy év múlva egyetemista leszek, vagy legalábbis nem fogunk
egy fedél alatt élni. Arra gondoltam, kirohanok, de inkább karba tettem
a kezem, és szembenéztem vele, vártam.
Anya azonnal a tárgyra tért.
– Védekeztek? – kérdezte.
Lángba borult a képem.
– Anya!
De nem hátrált meg.
– Igen?
– Igen. De ez nem olyan.
Anya egyik szemöldöke felemelkedett.
– Ó, nem? Akkor milyen?
– Úgy értem, hogy nem csak erről szól. Ez... – Kerestem a szavakat,
hogy elmagyarázzam, hogy kifejezzem, miért gurultam rögtön dühbe a
kérdésétől és a hangnemétől. – Ő nem csak egy srác, anya. Mi...
De nem tudtam, hogy fejezzem be a gondolatot így, hogy máris
hitetlenül felhúzott szemöldökkel figyel engem. Nem tudtam, hogyan
kellett volna elmondanom neki olyasmit, mint szerelem, meg örökké, és
csak akkor hasított belém, hogy nem is akarom. Az ilyen igazságot ki
kell érdemelni.
134
– Ti micsoda? Szerelmesek vagytok? – Ahogy anya kimondta,
elcsépeltté vált. – Tizenhét éves vagy, Grace. Ő hány éves? Tizennyolc?
Mennyi ideje ismered? Csak néhány hónapja. Nézd, eddig még nem
volt barátod. Inkább testi vágyaid vannak, mint bármi más. Az, hogy
lefekszetek egymással, nem azt jelenti, hogy szerelmesek vagytok. Csak
azt, hogy vágyaitok vannak.
– Te is lefekszel apával. Ti ketten nem vagytok szerelmesek?
Anya a mennyezet felé fordította a szemét.
– Mi házasok vagyunk.
Miért zavartattam magam egyáltalán?
– Ez az egész beszélgetés nagyon hülye emlék lesz, amikor Sammel
meglátogatunk benneteket az öregek otthonában – mondtam hidegen.
– Hát jó. Őszintén remélem, hogy így lesz – felelte anya. Aztán
könnyedén elmosolyodott, mintha a beszélgetésünk csak kötetlen
csevegés lett volna. Mintha csak abban egyeztünk volna meg, hogy
elmegyünk egy anya-lánya bálba. – De kétlem, hogy egyáltalán
emlékezni fogunk rá. Sam valószínűleg csak egy fénykép lesz a
szalagavatódról. Emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves, és hidd
el, nem szerelem volt a levegőben. Szerencsémre nekem volt józan
eszem. Máskülönben több testvéred is lenne. Emlékszem, én a te
korodban...
– Anya! – csattantam fel kipirosodott arccal. – Én nem te vagyok. Én
semmiben sem hasonlítok rád. Neked fogalmad sincs, mi történik a
fejemben, vagy hogyan működik az agyam, vagy hogy szerelmes
vagyok-e Sambe. Úgyhogy meg se próbálj erről beszélgetni velem! Ne
is... ehh. Tudod mit? Végeztem.
Felkaptam a tiltott telefonomat a konyhapultról, fogtam a kabátomat,
és kivonultam. Behúztam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a
verandáról anélkül, hogy visszanéztem volna. Furdalnia kellett volna a
lelkiismeretnek, hogy úgy ráförmedtem anyára, de szemernyi megbánás
sem volt bennem.
Annyira hiányzott Sam, hogy az már fájt.
135